Minden szó gazdag mesével és színnel - ha elébe néznek oda, ahonnan eredt. Tovább menve jövőbeni vándorútján, sokféle értelem köré fonódnak még betűi, s egymástól idegen tövön érett fürtök drága levét egyesíti egykor még kelyhében. Mondják - a sanszkrit nyelvnek szerelemre és emlékezésre csak egy szava van. Ez a gazdaságos szegénység feneketlen mélyre ássa a szó értelmét - kincses kúttá, melybe belefér majdnem mindaz, miről álmodni szoktunk.
   Az emberek sok szép szavában hasonlat lappang - földízű, tőről metszett -, s olyan, melyet távolból hozott a vándor emlékezés, mint ajándékot messzi kincses bazárból. Némelyik el is koptatja értelmét a hosszú úton, jó ha valami kis furcsa, bűbájos illata megmaradt. Felidézzük őket, valahányszor olyat akarunk másoknak megmutatni, mit magunk sem láttunk szemmel sohasem - önnönmagunkat. A líra hasonlatokká avatja, illetve kibontja a szavak szirmait, hogy szabadon illatozzék belőlük legdúsabb értelmük. S tán csak a versekben őszinte a szó, pávásan hordja értelmeinek uszályát. A mindennapi beszéd álruhájában Hamupipőkeként rejtőzik.
   Hasonlatokban bővelkedik, nem is: hasonlatokban oldódik fel Keleti Arthur költészete. Azt hihetnénk róla, hogy nem magában az életben lel értékeket és mámort, de abban a megálmodott képben, melyre az élet emlékezteti őt. Ennek a sohsem látott szent valaminek tiszteletére festegeti hegyes ecsettel hasonlatait,
   „Titkos szerelmét, elgyötört szívét
   Piros betűk szűk pitvarába zárván".
   S nemcsak a szavak értékesülnek hasonlattá, nemcsak a mondatok rónak képet. Egyéniségét is feláldozta, elrejtette, beolvasztotta a költő valakibe, egy régi kámzsás festegető barátba, kinek lelkével több rokonságot érzett, mint önnönlelkével. Ezért fedi kettős fátyol ezt a lírát: a minden egyes képpé csiszolt versé (mert eltitkolás és tompító hasonlat a legszókimondóbb is), s azé a léleké, melyet kistilizált önmagában és maga elé tolt, megírójuk... Talán ezért kissé távoliak és halkak, de melegen színesek, mert a rájuk borított ködpárán tarkán törnek meg sugarai egy „elfogyó" délutánnak. Ezt a Keleti verseiben visszatérő szólást nagyon megszerettem, mozdulatlan figyeltem én is, gyermekkori leséssel, falusi napos délutánok elcsurgását s akkor régen bántott már, hogy egykor mennyire fáj majd „elfogyásuk" később, mikor szüntelen érezhető kínná válik az idő múlása. Teljesedéseinket elsietjük, minden érzés egybefullad: mulasztási mámorba. Lihegő védekezés hiába lenne, bölcsebb halkan elébe feküdni az elmúlásnak.
   „Óh, elhervadt, fájdalmas életem
   (fájdalmas árnyék egy álmos, néma házon)."
   Elsikló időre, hervadó hullásra száz hasonlata van Keletinek. Ezekre emlékezteti minden, amit meglát. Mert szűkszemű az ember, valamit egyszer igen jól meg találunk nézni s ez a kép mindenkorra betölti láthatárunkat. Rendesen öntudatlan gyerekkorban esik meg velünk ez a végzetes meglátás vagy megérzés (mindegy az), s ezért hasonlít minden, amit látunk, valamire, mit tudatosan sohse láttunk. Ezért kergetünk szüntelen valamit, mit elvesztettünk, mielőtt mienk lett volna. Sokfélekép játsszák, főleg a költők, ezt az önmagukat kutató búvócskát, de minthogy mindig egyet keresnek, némi egyhangúság lopódzkodik műveikbe. A legnagyobbak talán csak azért tűnnek gazdagabbnak, mert nagyobb területen kutatják önmagukat. Messzebbről indult keresésük tán ősök vérében gyülemlett meg s úgy adták át apáról fiúra ezt az „elfelejtett meglátást", mint bezárt, titkos ládát, melyet korai vagy veszélyes lenne kinyitni. Keleti verseinek sok mély sorát, szép szavát egy megérzett elsurranásnak köszönhetjük. Talán egy „elfogyó délutánnak", melyet tompuló régi hímzésen halódónak, szegény, játékos tarka tussok elfogyásán búsulónak álmodik meg. Egész életét - alkonyosan vérét öntőnek - érzi.
   „Bús mécsesek égnek és az órák járnak",
   s másutt
   „az elkövetkező napok, bezárt szobák".
   Íme: még vannak elkövetkező napok s a kámzsás festőnek megvándorlandó útja: szép sorokban, megérzésben ép ily gazdag, de teljesebb versek felé. Mert akad a füzetben derékban törött költemény, félig teli serleg, melyet írója nem győzött színültig lendülettel. S olyan varázsital a poezis, maga kristályozza a serleget önnön drága nedve köré, s csak akkor tökéletes a forma, ha telis-tele vagyon tartalommal.
   De, istenem: hogy' merjen versről írni, ki bármily régen és bármily keveset, de maga is írt verset? Igen részrehajló szemmel néz az, kinek magának is vannak kedvenc hasonlatai, melyekkel önmagát s minden dolgok lényegét környékezi. Ösztönszerűleg ezeket kutatja minden írásban s tán ellapozva száz más szépséget, ezekben leli túlzott értékeléssel örömét. Meg aztán: ha a tökély képét tartjuk szem előtt (s mindenki alkotott róla képet, soha el nem érendőt, ki őszinte vággyal írt valaha) - a legtöbb verset elvető ítélettel kellene félretennünk. Alig akadna néhány óriás, ki megüti, sőt váratlan revelációkkal túlszárnyalja önnönalkotta ideálunk mértékét. Pedig kellenek a versek - megírójuknak elsősorban s annak is, ki szótalanságra kárhozott álmait mások szavával váltja meg. S kellenek, ezrével: talajt tápláló avarnak, melyből kinőnek a holnapi versek.
   De azért sem írhatni versrűl egyebet, mint lírát prózában, mert nagyon szépek mind a versek. Szavakból szövődnek s a szavak szentek és szépek. Embert takargatnak s az ember épenséggel gyönyörű. Akarásukban, indulásukban megösmerni őket, beszélni szeretnénk velük, mondván: mi van még benned, mélység és lehetőség és pompás, tán sohse megirandó versek, a megírottak leple megett?

Versekről - S még inkább szavakról és írójukról

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Lesznai Anna: Versekről - S még inkább szavakról és írójukról; in: Nyugat, 1912/II., 226-229. o.