Nyolcvanadik születésnapjára, jubileumi köszönt[nek szántam ezt a beszélgetést — és utolsó interjú lett belőle. Pontosan nyolcvan évet élt a szép magyar könyv szerelmese.
   A Bérkocsis utca 18. számú kivénhedt ház harmadik emeletén, szerzetesi egyszerűséggel berendezett fehér bútoros szobájában kerestem fel Keleti Arthurt, a költőt és műfordítót, A Hét, a Nyugat, a Világ, a Független Magyarország, s más lapok egykori munkatársát. Nagy író és költő kortársait, Juhász Gyulát, Karinthyt, Kosztolányit, Szép Ernőt, Szomory Dezsőt. Tóth Árpádot barátai és költészetének értékelői közé számíthatta; s nemkülönben kora neves illusztrátorait, Gulácsy Lajost, Gara Arnoldot, Balogh Istvánt, Fáy Dezsőt, Vértes Marcellt, Hincz Gyulát, Molnár C. Pált, akik mind segítették, hogy megvalósíthassa életcéljátm, s a szép magyar könyveknek nem csupán szerelmese, hanem világra dajkálója is lehessen. Mikor nyolcvanadik születésnapja közeledtével meglátogattam, ezeké az ihletésre megvalósult tipográfiai remekléseké volt az első gondolata.
   - Gulácsy Lajosnak, ennek a tragikus sorsú, mindenki mástól eltérő alkatú festőnek köszönhetem, hogy ráhibáztam első bibliofil könyvemre — kezdte az emlékezést. — A Váci utcai Rónai fényképészszalonban rendezett kiállításán ismerkedtünk meg, s bemutatkozásunk után tüstént elővette tárcáját, ahol is ott simultak kivágott verseim. Gulácsy lelkesedett értük, és biztatott, adjam ki kötetben, ő majd illusztrálja. Huszonnégy óra alatt elkészült valamennyi rajz, a kötet címlapja is, és rövidesen megjelent A kámzsás festő strófái című verseskönyvem. Így kezdődött. Aztán életcélom lett, hogy szép könyvek inspirátora legyek.
   S hogy nem hívatlanul vállalkozott erre a nemes feladatra, bizonyítja a Nyársforgató Jakab meséi című nagysikerű könyv kolofonja, kiadói tájékoztatója: "A kötetet fordította, az illusztrálás munkáit irányította és ötletekkel támogatta Keleti Arthur". Ennek a könyvnek új kiadása már a felszabadulás után [az 1945-ös esztendő után — a szerk.] jelent meg, ugyanúgy, mint az Aesopus második és harmadik kiadása is, jelezve, hogy új közönségünk fokozottan érti és értékeli a szép könyveket.
   Mint költő, finom érzékenységgel élte újra a régi, főként a középkori írásművészet hangulatát. "...mint feltartott ujj, társtalan s magányos, magára marad testvérei közt is, és senkit közel nem enged magához" — írta egyik, ma is gyakran emlegetett versében. Pedig nem volt magányos, csak szerény és visszavonuló. Mély átérzéssel fordult a világ elhagyatottjai, elnyomottjai felé. S nemcsak megértéssel, hanem kiállással is, példa rá A szegény przemysli lelkész naplójából, a Sirató ének ezerkilenczsáztizenötben című békeverse és sok más írása, amely külföldi lapokban, antológiákban is helyet kapott.
   Nemcsak a versei, s az általa inspirált szép magyar bibliofil-kiadványok juttatták el messze külföldre, sok földet bejárt, sok szépet látott ő maga is, és rengeteg nagyszerű ember barátságában volt része.
   - Legszívesebben a csodálatos művészbarátra, Gulácsy Lajosra gondolok vissza, aki számomra ma is valóság, hiszen bennem él — mondja. — Most, mielőtt a színrol lelépnék, nap mint nap vele járok gondolatban. Könyvet írok róla, azt hiszem, közel vagyok a munka befejezéséhez. Együtt csavarogtunk Olaszországban, s hónapokat töltöttünk kedvenc városunkban, az ódon Pádovában, ahol magam is rajzolgatni kezdtem Gulácsy bíztatására. S mellette voltam később, a szomorúságos években is, látogattam a klinikán, a Lipótmezőn, megszerveztem síremlékének felállítását; kétszer is rendeztem kiállítást muűeiből, melyeknek nagy része elpusztult, s csak néhány fotó beszél róluk.
   Múltjának emlékeit, legféltettebb kincseit Keleti Arthur lakásának fehér szekrényei őrzik. Levelezését nagy kortársaival, a híres költők, írók neki dedikált köteteit. S természetesen az örök barát, Gulácsy Lajos rajzait és relikviáit, a gazdátlanul maradt Gulácsy-emlékkönyv anyagát.

A szép könyv szerelmese — Keleti Arthur halálára

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Lengyel Isván: A szép könyv szerelmese — Keleti Arthur halálára; in: Magyar Hírlap, 1969. november 10., 9. o.