...ember és emlékezet régibb, mint a Föld.
Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gombölyű
és üres óriásbúborék volt s a mostaninál
ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott;
s többfajta élőlényt és sokkal több
embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik
elröppent cseppje a mi Földünk.
Belső űrében a Nap és minden
kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor
ezek még nem voltak. Kívül három izzó
égitest keringett, úgy világítottak és
melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér
Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös
kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó
világosságban-sötétségben ringatta óriásait
és törpéit Mahruh, „az ősök léptei
alatti hely”, „az istenek gyümölcsös-kertje”.
Az ének szavai közt idegen nevek villódznak,
mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek
nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal
úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget;
akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és
csúcsuk a Holdat elsöpörné; akkora folyamok és
zuhatagok, hogy rajtuk a Hold elúszna.
Mahruh végső korszakának, a tűz-
és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal,
határtalan háborúk közt, világrengés
idején; száz pusztuló földet felsorol és
elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak
nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és
sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok
számtalan költője; de éneke, szinte a veszés
pillanatában, villámcsapásként végigvilágít
Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan
is, hogy míly élet forrt ott.
Az ének eredeti címe: „Kana vuanh athetan
jargelih” - „Gyászdob száz lerogyó világért
Jargeh városában.”
Weöres Sándor, Mahruh veszése
|