Könyvtár

  FANTÁZIA, IRODALOM, MŰVÉSZET 


Az oldal célja, hogy olyan kiadványokról tudósítson, amelyeket a szerkesztőség a honlap tartalmával kapcsolatosnak talál, s amelyekről úgy véli, hogy méltán tarthat számot a fantáziairodalom kedvelőinek érdeklődésére.



Dede Korkut Könyve – Török eredetmonda
(Budapest, Európai Folklór Intézet – L'Harmattan, 2002.)

A legrégibb forrás, Residüddin ilkán vezér 1305-ben perzsául írt könyve szerint Dede Korkut (magyarul Korkut Atya, vagy Korkut Apó) négy oguz kán alatt szolgált, és 295 éves korában halt meg. A Próféta kortársaként az oguzok közt elterjesztette az iszlám hitet, és ő adott nevet a kánok gyermekeinek. Személye az oguz eredetmondákban a misztikum ködébe burkolózik: nem tartozik egyetlen nemzetség kötelékébe sem, ám ő az egész közösség szellemi vezetője; megénekli a nemzetségek tetteit, ugyanakkor a történetek végén mindig övé az utolsó szó. Ama történetek végén, melyek eredeti kéziratának címe: Kidab-i Dedem Korkut – azaz Dedem Korkut Könyve.
     Ennek a könyvnek, a régi török hősköltészeti hagyomány, pontosabban az oguz-török szájhagyomány első és máig ismert legrégibb feljegyzésének a jelentőségét – olybá tűnik – nem lehet eléggé hangsúlyozni. Létezik olyan – nyilvánvalóan túlzó, mégis figyelemre méltó – vélemény, amely szerint „ha a mérleg egyik serpenyőjébe a török irodalom egészét, a másikba pedig csak Dede Korkut Könyvét helyeznénk, akkor is ez utóbbi bizonyulna a nehezebbnek”; a mű értékét kiemelendő az UNESCO 1999 évét Dede Korkut évének nyilvánította (több nemzetközi kongresszust rendeztek a témából), a művel – a fordító Adorján Imre szerint – már-már külön tudományág foglalkozik: 1996-tól kezdve külön kutatócsoport működik a „Dede Korkut Enciklopédia” szerkesztésén; 1961 óta azeri nyelvezete okán az azerbajdzsáni népi mondák között szerepel, napjaink Törökországában középiskolai tananyag…
     Ennek ellenére (bár a szövegről már felfedezésének évében, 1815-ben is megjelent tudományos értekezés) Adorján Imre a magyarországi visszhangtalanság tényét hangsúlyozza. Miként a kötet bevezetőjében írja:

Magyarul mind ez ideig nem jelent meg Dede Korkut könyve, sőt utalások sem találhatók rá, hacsak nem a Magyar Néprajzi Lexikon „szeretet próbája” címszó alatt közölt egytelen mondata, amely Deli Dumrul történetére […] vonatkozik, és így szól: „az oguz-török hagyományban eposzi méretet ölt ez a téma. Mindössze 1926-ban a Körösi [sic!] Csoma Archívumban jelent meg róla egy német nyelvű cikk.

A magyar nyelvű kiadvány a Dede Korkut Könyve szövegének első teljes fordítása, éppen ezért a kiadó elsődleges célkitűzései között szerepelt, hogy „jó és érthető, költői, és egyben a lehetőségeknek megfelelően hűséges fordítás lásson napvilágot” (Hoppál Mihály). A Bevezetőben külön fejezetek foglalkoznak többek közt a mű felfedezésével és kiadásával, Dede Korkut alakjának történelmi forrásokban és népi hagyományban való megjelenésével, a mondák keletkezésének és keletkezésének korával és a mű stílusával. Mindeme törekvés és igyekezet feltétlenül dicséretet és elismerést érdemel – e sorok írója azonban nem mehet el szó nélkül a kiadás botrányos szöveggondozási fogyatékosságai mellett: e tekintetben igazán csapnivalóra sikeredett. Szinte azt lehet mondani, hogy ami hiba – ortográfiai és tipográfiai – előfordulhat, mind felbukkan Dede Korkut Könyve első magyar kiadásának oldalain. Egyszerre döbbenetes és elszomorító, mert máskülönben rendkívül izgalmas szövegekről van szó, amelyhez a könyv további tájékozódásra késztető – azt támogató-elősegítő – szövegmagyarázatokkal és jegyzetekkel is szolgál. Éppen ezért bízunk benne, hogy az elsőt hamarosan követi a második, javított kiadás; addig azonban – jobb híján – meg kell barátkoznunk a jelenlegivel, amely még így is – minden fogyatékossága ellenére – fantasztikus élményt nyújt. Lebilincselő olvasmány.

[VI]



Marie de France: Tizenkét szerelmes rege
(Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2001.)

Jack Vance írja a Suldrun kertje bevezetőjében, hogy a regény helyszínének alapjául szolgáló legendás földrészre – az Elder-szigetekre – utalásokat találunk középkori krónikások és költők műveiben, köztük Chrétien de Troyes-nál. Ezért aztán az örömteli várakozást, amelyet az életmű óriási irodalom- és kultúrtörténeti jelentősége okán éreztem, amíg végre kézbe vehettem a „legnagyobb középkori költőnő” (kit Chrétien de Troyes pártfogójával is azonosítottak) első magyar nyelvű kötetét, még tovább fokozta a filológusi kíváncsiság. Kíváncsiságom kielégítést nyert (ennek nyomát őrzi az Elfeledett regék rovatban olvasható Guigemar, amelyben a tengerparti torony mutat kísérteties hasonlóságot Suldrun börtönével), a költőnő jelentőségét kidomborítandó pedig álljanak itt az előszó-szerző Szabics Imre szavai:

A mértéktartó és helyenként tudatosan visszafogott stílusú és nyelvezetű „breton laík” szerzőjének, Marie de Farnce-nak egyik legnagyobb érdeme – azonkívül, hogy elsőrangú mesélő – az, hogy egyike volt azoknak a 12. századi francia költőknek, akik korán felismerték a breton és walesi folklór mitikus történeteinek eredetiségét, különösen mély, szimbolikus jelentésvilágát és archetipikus modellértékűségét, s fejlett művészi érzékenységével és kiemelkedő költői tehetségével e csodás, mitikus elemeket és motívumokat egy emberközpontú valóságábrázolás szolgálatába állította.

[VI]



Momotaró, a barackfiú
(Budapest, Alfabéta Könyvkiadó, 2001.)

Bár egy-egy japán mesegyűjtemény már napvilágot látott magyar nyelven a múlt században is (említhetnénk a Mimózák és krizantémok és a Nipponország naposkertje című köteteket század első feléből, vagy a Bűbájosok versengését utolsó dekádjából) ez a könyv az első olyan válogatás, amelyben – ha az olvasó akarja – japán eredetiben is megismerkedhet a mesékkel, amelyek egyfelől korábban nem közölt darabok, másfelől, ám a japán mesevilág legszebb, legismertebb gyöngyszemei.
     A könyv az Eötvös Lóránd Tudományegyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem fordítói szemináriumainak terméséből válogat, a meséket közös motívumok alapján csoportosítja; ekként olvashatunk csodás átváltozásokról, ördögökről, természetfeletti lényekről és a világ dolgainak eredetéről… Külön fejezetekben olvashatjuk az európai mesekinccsel azonos vonásokat mutató, az anekdotázó és állatmeséket. Zárófejezetében pedig Japán legkedveltebb meséiből válogat.
     Szót érdemel a könyv tipográfiája is: a gyönyörű kötés, az eredeti alak, a megkapó borító; a tematikus fejezetek elejét a japán mesevilág hangulatát idéző illusztrációk díszítik.

[VI]




Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius – Az irodalmi antropológia ösvényein
(Budapest, Osiris Kiadó, 2001.)

Mindezidáig még sosem jelent meg Magyarországon olyan tekintélyes, rangos, nagyszabású és alapvető irodalomelméleti könyv, amely érdemben tárgyalta volna a fantasy jelenségét. S tegyük hozzá: hazánkban mindezidáig egyetlen irodalomelméleti könyv sem vizsgálta még. Wolgang Iser munkája azonban, amely nem kevesebbre vállalkozik, minthogy fikció és valóság dichotómiájának problematikáját félreállítva a valós, a fiktív és az ún. imaginárius hármasságaként értelmezze s vizsgálja az irodalmi szövegeket, külön fejezetet szentel a fantasy, avagy – a magyar fordítás terminusával élve – a fantáziairodalom témájának (Kitérő: Beckett Képzeld, a képzelet halottja és a fantáziairodalom).
     Külön fejezetet szentel e témának, s talán már ez is – miként a fejezet címe és elhelyezkedése (a könyv végén) – előrejelzi: a fantáziairodalom ugyan a szerző elméletében mindenképpen szót érdemlő, de csak, mint irodalmi szélsőség, szélsőséges irodalom jelenik majd meg. S minthogy Iser a fantáziairodalom jelenségét az imaginárius megkövüléseként értelmezi, elméletének tükrében a fantasy továbbra is csak szélsőséges perifériairodalomként válik értelmezhetővé. S ha mindez üröm az örömben, úgy némi öröm az ürömben, hogy a magyar fordítás a szerző kívánalmainak figyelembevételével, az általa autorizált angol változat alapján készült.
     Irodalomelmélettel érdemben foglalkozni kívánóknak kötelező.

[VI]



Az elbeszélés módozatai – Narratíva és identitás
Szerkesztette: Józan Ildikó – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály
(Budapest, Osiris, 2003.)

Ezt a kötetet – amely a szélesebb olvasóközönség számára is ismert szövegeket vesz górcső alá – elsősorban két tanulmány okán ajánlja olvasói figyelmébe az Aurin: Arany Zsuzsa Vámpírmítosz az irodalomban és Dömötör Edit Bodor Ádám: Az érsek látogatása – „A második regény” című munkái kapcsán. Előbbinek a honlappal rokon vonatkozásaihoz aligha szükséges kommentárt fűzni, utóbbi műelemzés, mint apropó azonban – talán – megérdemel némi magyarázatot.
     Egyfelől a fantáziairodalom, mint az archaikus világ felé forduló profanizálódott világ fantasztikus irodalmi és képzőművészeti jelenségeinek, törekvéseinek és irányzatainak gyűjtőfogalma a sajátjaként ismerheti fel Bodor Ádám Az érsek látogatása című művét. Ám hogy mily mértékben igaz ez, s hogy mennyire a magáénak érezheti a szóban forgó író első, Sinistra körzet című regényét, amely a szakrálissal a deszakralizálódott tükrében operál a narratív nyelv figuralitása révén, erre mutat rá Dömötör Edit kiváló tanulmánya.
     A kizárólag magyar tanulmányokat felvonultató válogatás egyszersmind arra is alkalmat ad, hogy például és útmutatásul – mintegy iskolapéldául – szolgáljon a fantáziairodalommal tudományos publikáció szinten foglalkozni kívánó irodalmár számára – miként létükre az égető szükség és igény egyként megmutatkozik.

[VI]



Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.