Kosztolányi Dezső (1885-1936): író, költő, műfordító, újságíró. Csáth Géza unokabátyja. Apja gimnáziumi tanár volt, s ő is a budapesti bölcsészkarra iratkozott be, tanulmányait félbehagyva azonban az újságírói pályára ment át. A fővárosban telepedett le, jobb- és baloldali lapokban egyaránt írt. 1907-ben megjelent első verseskötete (Négy fal között). Az 1908-ban induló Nyugat szerzője lett. A szegény kisgyermek panaszai (1910) c. szecessziós versciklusával lett ismert költő. 1919 végén az Új Nemzedék munkatársaként vitatható értékű cikkeket írt Pardon c. rovatában. Szabó Dezső oldalán részt vállalt az írószövetség tevékenységében, viszonyuk azonban 1920-ban megromlott, elmérgesedett hírlapi vitájuk az egész irodalmi közvéleményt megmozgatta. Politikai nézeteinek lehiggadását jelezte, hogy a Pesti Hírlap munkatársa lett. A vitára A véres költő (1922, később Néró, a véres költő) c. regényével tett pontot. Hatalmas vihart kavart A Tollban 1929-ben megjelent írása: Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről). 1930-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett, és a Magyar PEN Klub elnökének választották. Eleven kapcsolatot tartott a külföld íróival. Hosszú szenvedés után rákban halt meg.
    Önmagát „homo aestheticus"-ként, esztétikai emberként jellemezte. Meggyőződése, hogy az embernél nincsen nagyobb érték, mégpedig nem valamilyen kiváló tulajdonsága, hanem önmagában, emberi mivolta miatt. Számára az irodalom mindig kaland és játék. Egyszerre könnyű és mély akart lenni. Minden nyelvi és politikai kérdés izgatta, szerette a jól csengő rímeket, a szellemes és elegáns költői megoldásokat; a költői forma versbeli elsődlegességét hírdette. Nagysikerű első kötetei után későbbi köteteinek józanabb, dísztelenebb címei is jelzik költészetének változását: Kenyér és bor, 1920; Meztelenül, 1929; Számadás, 1935. Ez utóbbi kötetében a betegséggel és a halállal való szembenézés alapvető filozófiai kérdésekhez vezetik. Ahogy egyes költői motívumai is mind mélyebb költői tartalmat sugallva térnek vissza újból és újból pályáján, úgy teljesedik ki egész életműve is néhány késői összegző jellegű versben (Februári óda, Halotti beszéd, Hajnali részegség, Szeptemberi áhítat). Korai novellái elsősorban kis tisztviselőkről szólnak. Ezt a tematikát részben folytatja Tengerszem (1936) c. késői novellagyűjteménye, de itt kapott helyet a Latin arcélek c. ciklus is. A pszichológiai folyamatok ábrázolása, megfigyelői és nyelvi pontosság jellemzi novelláit. Erkölcsi ítéletét mindig a megértés gesztusával tárja elénk. Esti Kornél c. két novellaciklusa (1930 és 1936) a „megkettőzött én"-történetek közé tartozik. Esti az író alapmása. Magatartását nem erkölcsi és társadalmi törvények vezérlik; öntörvényű sorsában azt képviseli, hogy az embernek képzeletben mindent szabad, hogy legalább vágyainkban nincsenek korlátaink. Novellaíró művészetének erényei nagyobb koncepcíójú írásaiban is megmutatkoznak. A Pacsirta (1924) c. regénye egy csúnya vénlány szüleinek története, akik egyszercsak rádöbbennek arra, hogy életüket saját lányuk nyomorította meg. A lélektani folyamatok ábrázolása hátterül felvázolja a századforduló magyar kisvárosának életét, atmoszféráját. Az Aranysárkány (1925) is ebben a közegben játszódik. Egy élet kudarcáról szól, arról, hogy egy ember értékei hogyan válnak semmivé egy más értékrenddel, a durvasággal és közönségességgel összeütközve. Édes Anna (1926) c. lélektani regénye egy minden személyes lehetőségétől megfosztott cselédlány története arról, hogy az érzelmi és az egzisztenciális kiszolgáltatottságot nem lehet bármeddig eltűrni, hogy minden emberi lényhez méltóságának tiszteletével kell közelíteni.
    M. Életműsorozata, 1972-től.

Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?; Bp., Könyvkuckó, 1996; 191-192. o.