Szerb Antal (1901-1945): író, irodalomtörténész. 1924-ben magyar-német-angol szakos diplomát szerzett a budapesti egyetemen és doktorált. Hosszabb-rövidebb időt Párizsban, Olaszországban tölött, és 1929-30-ban Londonban volt tanulmányúton. 1925-től tanított. 1931-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának első díját. Országos hírnevet szerzett neki az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténete. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1935-ben és '37-ben Baumgarten-díjat kapott. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot is. 1937-től a szegedi egyetem magántanára. Kapcsolatba került a Vajda János Társasággal. Irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től szűkült alkotói tere: előadásai elmaradtak, irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban és 1944-ben munkaszolgálatra hívták, embertelen körülmények között halt meg, jeltelen tömegsírba temették.
   A szülői házból hozott irodalomszeretetet, tudománytiszteletet és igányességet piarista tanárai, pl. Sík Sándor és legjobban tisztelt mestere, Babits Mihály erősítették. A forrongó fiatal költők (Sárközi György, Szabó Lőrinc) Barabásoknak nevezett körében talált rá első szellemi közösségére. Majd a szellemtörténeti irányzathoz tartozó tudósok Minerva köréhez csatlakozott. Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története (1941) megírásához Babits művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott, és hatott rá Spengler történetfilozófiája. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba ill. a mesék időtlen világába vezetnek. A '30-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. (Pl. A Pendragon legenda, 1934; Szerelem a palackban, 1935; Budapesti kalauz Mars-lakók számára, 1937; Utas és holdvilág, 1937). A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény.
   M. még: A királyné nyaklánca (r.), 1944; Gondolatok a könyvtárban (esszék), 1946; A varázsló eltöri pálcáját, 1948; Szerelep a palackban, 1963.

Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?; Bp., Könyvkuckó, 1996; 325-326. o.