Tolkien [tókien], John Ronald Reuel (Bloemfontein, Dél-afrikai Közt., 1892. jan. 3.—Bournemouth, Anglia, 1973. szept 2.): angol nyelv- és irodalomtörténész, regényíró. Édesapja bankár volt Dél-Afrikában, fiatalon, 1896-ban halt meg, ezért édesanyja két gyermekével visszatért Angliába. Édesanyja néhány évvel később —gyermekeivel együtt — katolikus hitre tért, s ettől kezdve, de különösen halála (1904) után, Tolkien neveltetését katolikus szerzetesek irányították. Érdeklődése már gyermekkorában az angolszász, ill. az észak-európai mondivilág és folklór felé fordult. Egyetemi hallgatóként Oxfordban (Exeter College) elsősorban nyelvészettel foglalkozott (baccalaureus 1913-ban; magister 1919-ben). Az 1. világháború kitörése szakította meg kutatómunkáját, a francia fronton teljesített szolgálatot. Közben megnősült (1916), felesége Edith Mary Bratt, a házasságból három fiú és egy leánygyermek született. A háború befejeztével előbb az Oxford English Dictionary munkatársa volt, majd angol nyelvtörténetet és irodalmat tanított a readingi és a leedsi egyetemen. Oxfordba visszatérve 1925-1945 között a Pembroke College-ben, 1945-től 1959-ig, nyugdíjazásáig, a Merton College-ben tanított.
Első munkája nyelvészeti kutatásiahoz kapcsolódott: A Middle English Vocabulary ('Középangol szótár', 1922). Kutatómunkájának figyelemre méltó eredménye a Sir Gawayne and the Green Knight (1925: Vajda M., Sir Gawain és a zöld lovag, 1960) c. középangol nyelven írt alliteratív verses regény (romance) modern szövegkiadása (közösen E. V. Gordonnal). Az ó- és középangol, kelta, germán és skandináv monda- és mesevilág nyelvi, irodalmi és történeti problémáihoz kapcsolódó filológiai munkája, de az 1. világháborúban szerzett tapasztalatai, s az újabb háborúra készülő Európa látványa késztette arra, hogy meséket írjon. Előbb csak kedvtelésből, a gyermekei számára alkotott, de műveit az „Oxfordi keresztények” néven ismert írócsoport tagjainak is felolvasta. Hallgatói közé tartozott Ch. Williams és C. S. Lewis is. Valamennyien keresztény, a hagyományos etika és esztétikai értékeket tisztelő tudósok voltak, s Tolkien — éppen Lewis unszolására és ajánlásának köszönhetően — végülis elküldte írásait az egyik kiadónak. Így jelent meg az első híressé vált műve: The Hobbit, or There and Back Again (1937); Szobotka T., A babó, 1975). Hőse a következő nagy mesetrilógia hősének, Frodónak a nagybátyja, Bilbo, aki Smaug sárkány ellen harcol, s birtokába jut a gyűrűnek, melynek segítségével a sötétség ura, Szauron, korlátlan hatalmat nyerhetne minden élő teremtmény, az egész természeti világ fölött. Ez a történet folytatódik The Lord of the Rings ('A Gyűrűk Ura', film: ua. R. Bakshi, 1978, USA) c. nagy ívű mesetrilógiában. A trilógia kötetei: The Fellowship of the Ring (1954: Réz Á., Göncz Á., A gyűrű szövetsége, 1969); The Two Towers (1955: Göncz Á., Tandori D., A két torony, 1970); The Return of the King (1956: uők., A király visszatér, 1970). A történet a modern világ régen „elfeledett” mágikus-mitikus múltjában játszódik. Hőse Frodó, a „félszerzet” hobbit, aki — Bilbóhoz hasonlóan — ugyancsak akarata ellenére kényszerül a sok lemondással, önfeláldozással és szenvedéssel járó hőstettek végrehajtására. Éppen az öregség és a halál közeledtét érző Bilbó hagyja rá végrendeletében a gonosz hatalmaktól annyira áhított gyűrűt, s Frodó feladata nem kevesebb, minthogy ezeknek a hatalmaknak ellenében, a gonosz erők birodalmába lopakodva belevesse a gyűrűt a Végzet Hegyének tüzébe. Frodó a Beowulf-történet, a Grál- és az Arthur-mondakör középpontjában álló utazás, keresés (quest) analógiájára, a „félszerzetek”, manók, tündék, törpök, emberek különös világában, hosszú, veszedelmekkel teli bolyongás után teljesíti feladatát: megsemmisíti a gonosz erőt hordozó gyűrűt, ezzel megtöri hatalmát és mindenki számára békét és boldogságot szerez. A könyv átütő sikerének egyik oka bizonyára az lehetett, hogy sajátos eredetiséggel idézi meg és teremti újjá kelta, germán, angolszász hősi énekek, mondák mesevilágát. A „jó” varázsló, Gandalf alakjában Merlin is, Prospero is újjászületik. A hős fejedelem, Aragorn és a jó ügyért harcba szálló társainak alakja Arthur király és lovagjai legendás történetét kelti életre. A tünde nép csodás birodalma, Lorien Máb királynő, Oberon és Titánia tündéri szépségét, a természet őserejét megtestesítő mágikus világát idézi. De mindez valójában csak az inspiráció forrása. Az ismert minták, hősök és tündéri — természetfölötti lények — ihletése nyomán Tolkien önálló, nagy pontossággal és logikával szerkesztett mitológiát teremtett. Ez a különös, mitikus világ a szerző szándékát is nyilvánvalóvá teszi. Elsősorban azért „használja” a meseformát, hogy olvasói figyelmét elfordítsa a modern kor sivár világától, s fantasztikus történeteinek látszólag irracionális fordulataival, sajátos szó- és fogalomkincsével megmozgassa a fantáziájukat s nyelvi kifejezőkészségüket. Nem vette szívesen, ha trilógiáját úgy értelmezték, mintha a nácizmus ellen írt történelmi allegória lenne. Annál kevésbé lehetett ez a szándéka, mivel történeteinek első, gyermekeinek mesélt változata már jóval Hitler hatalomra jutása előtt készen állt.
Egy 1939-ben tartott skóciai előadásában (On Fairy Stories, 'A tündérmesékről') kifejtette meggyőződését, hogy a „tündérmese” nem okvetlenül gyermekközönséghez kell, hogy szóljon. A mesékben, mint mondta, az író olyan „másodlagos világot” (secondary world) teremthet, melyeknek sajátos logikája és értékrendje részben ugyan menekülést jelent a valóságos világ problémái elől, de egyidejűleg választ és megoldást is adhat. A trilógia előszavában még nyíltabban beszél: „Szívből utálom az allegóriát.” Bevallása szerint a Középföldéről s a rajta élő teremtményekről „történelmet ír”, történeti, földrajzi, természetrajzi következetességgel és egzaktsággal; történelmet, melyet az olvasó kedve szerint értelmezhet és alkalmazhat. Hívő keresztényként a jóság diadalát hirdető mágikus, realisztikus meséjét csak részben alapozza a közösség védelmező, megtartó erejére. Ennél fontosabb az egyén tisztessége, hűsége, jóra való hajlandósága s éppen a közösséget védő, azt megtartó szeretete. Igen tudatos választás az, hogy a közösség egyik legtörékenyebb, s látszólag legalkalmatlanabb tagja, a „félszerzet” Frodó hajtja végre a lehetetlennek látszó feladatot. S bizonyos, hogy a jó és rossz harcának, s a rossz erők törvényszerű legyőzetésének e modern változatában a középkori moralitások hasonló meggyőződést sugárzó filozófiáját is újrafogalmazta a szerző.
A mű kritikai fogadtatása meglehetősen ellentmondásos volt. A nagyszerű kritikus, E. Wilson szerint a gyermekirodalmi giccs (juvenile trash) mestere, hívei között azonban — az oxfordiak mellett — W. H. Audent is megtalálhatjuk. A mű világsikere néhány év alatt ért be. Ma már Tolkien olvasóinak óriási, klubokba tömörülő tábora van. E klubok tagjai a művek szövegbeli ellentmondásainak megfejtésére, a történethez mellékelt térképek lehető pontos megrajzolására, s az ősi skandináv, ill. angolszász — ó- és középangol — nyelvekből kovácsolt nevek teljes etimológiai megfejtésére törekszenek.
Egyéb fő művei:
Chaucer as a Philologist ('A filológus Chaucer', tan., 1934)
Beowulf: The Monsters and the Critics ('Beowulf: A szörnyetegek és a kritikusok', tan., 1937)
Fairy Stories — A Critical Study ('Tündérmesék — kritikai tanulmány', 1946)
Farmer Giles of Ham (mese, 1949: Göncz Á., A sonkádi Egyed gazda, 1988)
The Adventures of Tom Bombadil and Other Verses from the Red Book ('Tom Bombadil kalandjai és más versek a vörös könyvből', verses mese, 1962)
Tree and Leaf ('Fa és levél', esszék, 1964)
The Tolkien Reader ('Tolkien-olvasókönyv', anto., 1966)
Smith of Wooton Manor ('Wootonfalvi Smith', mese, 1967)
The Road Goes Ever On ('Örökké tart az út', költemények, 1967)
The Father Christmas Letters (szerk. Baillie Tolkien, 'Karácsony apó levelei', 1977)
The Silmarillion (reg., szerk.: Ch. Tolkien, 1977: Gálvölgyi Judit: A szilmarilok, 1991)
Unfinished Tales ('Befejezetlen mesék', 1980)
The Letters of J. R. R. Tolkien ('J. R. R. Tolkien levelei', szerk.: H. Carpenter, 1981)
Irod.:
N. Davis—C. L. Wrenn (szerk.): English and Medieval Studies for J. R. R. Tolkien (1962)
The Tolkien Papers (Mankato Studies in English, 1967)
N. O. Isaacs—Zimbardo (szerk.): Tolkien and the Critics (1968)
W. Ready: The Tolkien Relation (1968)
L. Carter: A Look Behind „The Lord of the Rings” (1969)
C. R. Stimpson: J. R. R. Tolkien (1969)
P. H. Kocher: Master of Middle Earth (1973)
R. Sale: Modern Heroism. Essays on D. H. Lawrence, William Empson and J. R. R. Tolkien (1973)
N. Isaacs—Rose Zimbardo (szerk): Tolkien and his Critics: Essays an J. R. R. Tolkien's The Lord of the Rings (1975)
O. Grotta—Kruska: J. R. R. Tolkien — Architect of Middle Earth — A biography (1976)
H. Carpenter: J. R. R. Tolkien (1977)
M. Salu—R. T. Farell (szerk.): J. R. R. Tolkien, Scholar and Storyteller. Essays in Memoriam (1979)
Anna Chance Nietzsche: Tolkien's Art: A Mythology for England (1979)
R. Giddings—E. Holland: J. R. R. Tolkien: The Shores of Middle Earth (1981)
V. Flieger: Splintered Light: Logos and Language in Tolkien's World (1983)
R. Giddings (szerk.): J. R. R. Tolkien: This Far Land (1983)
R. L. Purtill: J. R. R. Tolkien and Religion (1984)
D. Harvey: The Song of Middle Earth. J. R. R. Tolkien's Themes, Symbols and Myths (1985)
Judith Anne Johnson: J. R. R. Tolkien: Six Decades of Criticism (1986)
Kocztur Gizella
Világirodalmi Lexikon 15.; Akadémiai Kiadó, Bp., 1993, 597-599. o.