Tóth Árpád (1886-1928): költő, műfordító. T. Eszter apja. Debrecenben nőtt fel, apja szobrász volt. 1905-től magyar-német szakos hallgató a budapesti egyetemen. Verseit A Hét, a Vasárnapi Újság és különböző debreceni lapok közölték, 1908-tól a Nyugat is. 1909-től anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait, debreceni helyi lapok munkatársa lett, közben kúrálta tüdőbaját. 1917-től az Esztendő segédszerkesztője, 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munkatársa lett. Tüdőbajban halt meg.
   Költészetének alaphangja a szomorúság. Számára a város kallódó kisemberét körülvevő tárgyak is bánatot sugallnak, s ő átengedi magát a fájdalomnak (Kisvendéglőben, Meddő órán, Hajnali szerenád, Orfeumi elégia). Jellemző szavai: bús, halk, szelíd, félszeg, fáradt, beteg, kopott, bágyadt, borong. Versei impresszionista, preraffaelita-szecessziós sajátosságok, a szimbolizmus, a romantika és egyfajta kisrealizmus ötvözetei. Nagy szerep jut bennük a hasonlatoknak. Verselése sokszínű, de időnként szándékolt monotónia is áthatja. A dolgok légiessé stilizálódnak, hajlama és furcsához való vonzódása egyidejűen van jelen lírájában. Némely verse extatikus hevületű. Szembefordul az I. világháború emberpusztításával (Elégia elesett ifjú emlékére; Katonasír; Óda az ifjú Caesarhoz; Elégia egy rekettyebokorhoz). Megjelenik lírájában a klasszikus retorikus hangvétel (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz; Szent nyomorék, riadj!). A proletárforradalamat Az új isten c. versében köszönti: egyesíti az extatikusságot a retorikusságot, dekoratív képfestést. Fájdalmas nemzetféltése is megszólal (Aquincumi kocsmában; Fénylő búzaföldek között). Sorait gyakran rezignáció, máskor finom irónia árnyalja, ritkán játékosság frissíti (Jó éjszakát!; Az öröm illan; Rímes furcsa játék). Ő írta meg a magyar impresszionizmus legjellemzőbb, felfokozottan mozgalmas versét (Körúti hajnal). Szellemi lírája az Esti sugárkoszorú egyéni stílusötvözetében teljesedett ki. Szerelmes versei életszeretetének legerőteljesebb megnyilatkozásai. Lírájának szomorúságát személyes élményvilága: betegsége, elfáradása, a társadalmi tülekedésben való elmagányosodása magyarázza (Lélektől lélekig; Isten törött csellója, hallgatok; Isten oltókése). A húszas években, nemzeti-népi hangszínű sorokban fogalmazza meg panaszát Ady kései archaizálását követve (Ifjonti jók múlásán; Hívogató; Elég volt a vágta; Széthullt légiókkal). A romantika látványos helyzetteremtéseit felújítja (Tetemrehívás; Őszi vihar). A századvégi életképlíra enyhe módosítással szólal meg verseiben (Rozskenyér; Bazsalikom). A korabeli expresszionizmus zaklatottságától is tanult (Rádió). Műfordítói munkássága kiemelkedő. Babits szerint a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye T. Á. fordításában. Nemzedéktársai közül ő nagyobb mértékben törekedett arra, hogy az eredetihez igazodjék. Főként lírikusokat (Baudelaire-t, Lenaut, Poe-t, Rilkét, Goethét), de regényeket és drámákat (Flaubert, Maupassant, Csehov) is fordított.
   M. T. Á. összes művei 1-5 (krk.), 1964-1973.

Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?; Bp., Könyvkuckó, 1996; 354-355. o.