Weöres Sándor (e: vörös) (1913-1989): költő, műfordító, író. Gyermekkorától nagy műveltségű környezet vette körül. 1933-ban Pécsett volt joghallgató, majd bölcsész. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, 1934-ben első kötete (Hideg van). 1935-ben Baumgarten-jutalomban, 1936-ban Baumgarten-díjban részesült. 1937-38-ban Észak-Európában és a Távol-Keleten járt. 1939-ben a vers keletkezéséről értekező önvallomásával doktorált. Könyvtáros lett Pécsett. 1947-ben Pestre költözött, feleségül vette Károlyi Amyt. Hosszabb olaszországi tanulmányutat tett. Világszemlélete miatt támadások érték, 1949-től csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Színes, dallamos versein nemzedékek nevelődtek (Bóbita, 1955; Ha a világ rigó lenne, 1974). 1951-ben könyvtárosi állásából is elbocsátották. Kodály Zoltán, aki a 15 éves lírikus versét (Öregek) megzenésítette, támogatta. 1956-ban megjelent gyűjteményes kötete. 1957-1964 között ismét nehezen tudta megjelentetni verseit. 1976-ban Nyugat-Európában és az USA-ban járt. A nyolcvanas években mind súlyosabb betegségekkel küzdött. Kossuth-díjas (1970).
Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatja, leginkább természetes, naív őszintesége egyéníti. Babits és Füst Milán befolyása maradandó a személyiség háttérbe húzódásában, a kitalált helyzetekben, szerepekben való megszólalásában. Korán megmutatkozott a primitív és az ősi megnyilatkozási formákhoz való vonzódása (A kő és az ember; Maláji ábrándok; Első emberpár). Mitikus asszír és ógörög költői művek átírására is vállakozott (Istar pokoljárása; Gilgames; Teomachia). Tudatosan asszimilált különböző stílusokat. Medúza (1944) c. kötetében már saját világát építette. Felfogására Hamvas Béla is hatott, akárcsak a keresztény és platonikus szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek felszínét közvetítik, de az értelem sem jut igazabb látásig, nem jut mélyebbre. A lényeggel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó tud kapcsolatot teremteni. Alacsonyabb szinten a játékosság és a naív, nyitottságát el nem veszítő szemlélődés, magasabb szinten a harmóniák, ritmusok törvényeihez igazodó, művészi tevékenység. A közvetlen tapasztalással észlelhető, vagy a tudományos kategóriákkal rendbe foglalható történelem is csak kicsinyes, részérdekektől meghatározott, zavaros történethalmaz. Az igaz a szellem alakváltásaiban ragadható meg (Egy másik világ; Őrültekháza; Örök sötét tapad...; Le Journal; XX. századi freskó). Ennek megvalósítására törekedett életművének sokféleségével: képi, érzelmi, gondolati és hangelemeket hordozó anyagának zenei megszerkesztésével (kisebb változatokban: Magyar etüdök; Rongyszőnyeg, nagyobb kompozíciókban: Háromrészes ének; Harmadik szimfónia). A társadalmi változások ritkán késztették, akkor is átételesen, megnyilatkozásra (XX. századi freskó; Elesett katonák; Nehéz óra). Mítoszaiban és más nagy verseiben a világgal való ősegység helyreállításának, a férfi-nő viszonylatoknak, az anyag és a szellem ellentétének, a művész létének a problémáit dolgozta fel (Hatodik szimfónia; Az elveszített napernyő; Medeia; Orpheus). Lírájában találkozik a szürrealistáktól tanult képzettársítás, primitív szemlélet titokzatossága, a gyermekversek friss játékossága, a zenei motívum-szerkesztés és a modern szabadversépítés. Bravúros verselő, rendkívül sok versváltozatot alakított ki (Fughetta; Fúga; Változat egy népdalra; Grádicsok éneke; Dob és tánc; Ablak az égbe; Nagy korál). Az írásképet gyakran juttatta jelentős szerephez (Kínai templom; Keresztöltés; Tapéta és árnyék; Egérrágta mese). Negyven darabból épített szonettciklusában (Átváltozások) az örök alakváltozás, az átszellemült vándorlás eszményeit sugallva talán legteljesebb kifejezését adta harmóniaeszményének és a változás-változatlanság egységéről kialakított felfogásának. E ciklus kiemelkedő darabjai: Proteus; Marsyas és Apollon; A nyüzsgés; A kilyukadt világ; Autophagia; A beeső végtelen; Animus; Anima; In aeternum. Stílusvirtuózitását és szerepjátszó készségét Psyché c. kötetében bontakoztatta ki a legszabadabban: ez a kitalált időrendjéből következő fejlődésen túl motivikusan is megszerkesztett versgyűjtemény a 150 évvel korábbi idejébe képzelt költőnőnek, Lónyai Erzsébetnek ellentétek közt örlődő életéről, lelkivilágáról vall. Kései lírájában nagyobb szerepet kapnak a személyes tényezők. Kiemelkedő költői művei: A föld meggyalázása; Fairy Spring; Salve Regina; Merülő Saturnus; Hetedik szimfónia; Nyolcadik szimfónia; Kilencedik szimfónia. Színművei nem érik el lírai műveinek színvonalát. Írt mesejátékokat, (A holdbéli csónakos), oratóriumdrámát, drámai költeményt. A megszokott drámatípusokhoz közelebb álló műveiben leginkább a hatalomváltás porblémái foglalkoztatják (Octopus). Műfordítóként is kivételes teljesítményt nyújtott: angol, német, francia, orosz, ukrán, olasz, latin szerzőktől többnyire közvetlenül, s közvetítéssel más nyelvekből is fordított. Különös figyelmet érdemelnek a szemléletével rokon kínai versek átültetései.
M. A teremtés dícsérete, 1938, 1986; A vers születése, 1938; Theomachia, 1941; Bolond Istók, 1933; A teljesség felé, 1945; A szerelem ábécéje, 1946; Elysium, 1946; Gyümölcskosár, 1946; A fogak tornáca, 1947; Testtelen nyáj, 1947; A hallgatás tornya, 1956; Tűzkút, 1964; Hold és sárkány, 1967; Merülő Saturnus, 1968; Egybegyűjtött írások I-III, 1975; Áthallások, 1976; Három veréb hat szemmel, 1977; Ének a határtalanról, 1980; Színjátékok, 1983; Posta messziről, 1984; Kútbanéző, 1987; A sebzett föld éneke, 1989; Egyedül mindenkivel, 1993; W. S. titkai Károlyi Amy és W. S. kéziratos verseskönyve 1947-48, 1993; Szó és kép (vál. v.), 1993.
Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?; Bp., Könyvkuckó, 1996; 389-391.o.