Az volt a hivatása, hogy állatokat gyilkoljon, s miután rájött erre, az utánuk való hajsza messzire vitte a mérsékelt égövtől, oda, ahol a mohó afrikai nap kimarta a pupilláját, kifakította a haját, és barnára égette a bőrét, hogy végül már nem is annak látszott, aki azelőtt volt, hanem a pontos negatívjának; ő lett a fehér vadász, egy olyan száműzetés áldozata, amely az áhított halál imitációja. Elragadtatottságában elfúlt a lélegzete mindig, amikor látta zsákmányának utolsó vonaglását. Nem pénzért ölt, hanem szerelemből.
   A kegyetlenkedésre való hajlamát először egy kis angol középiskola büdös vécéjében gyakorolta, ahol belenyomta az új fiúk fejét a kerámiacsészébe, majd lehúzta rájuk a vizet, hogy elfojtsa a bugyborékoló tiltakozásukat. Serdülőkora után meghatározhatatlan eredetű felajzott dühét fiatal nők sápadt, rángó testén öntötte ki, foggal és körömmel szaggatta húsukat, és néha még a bőrszíjával is a nagy londoni pályaudvarok környékén lévő olcsó hotelek ágyaiban (King's Cross, Victoria, Euston...). De ezek a pasztellszínű szertelenségek – a legtöbb, amit hideg, esős szülőhazája adhatott neki – sosem elégítették ki; vadsága csak úgy válhatott olyanná, mint az igazi vadaké, hogy elment a forró égöv alá, és ott finomította egészen addig, mígnem a vadállatokétól már csak annyiban lehetett megkülönböztetni, hogy az ő gyilkosságaiban megvolt az öntudatosság eleme, mert ha már nem is sok maradt benne az emberből, lényének belső tekintete azért még figyelte őt, s ettől képes volt ujjongani saját mészárlásain.
   Bár zsiráf- és gazellacsordákat tizedelt meg, ahogy békésen legelésztek a szavannán, amíg meg nem tanulták a levegőből kiszimatolni saját pusztulásukat, amikor közeledett, és hónaljig latyakban tocsogó, címeres-páncélos vízilovakat küldött másvilágra, a fegyverét igazán a nagymacskák selymes közönye vonzotta, és végül is a mintás szőrűek megsemmisítésének specialistája lett; leopárdoké és hiúzoké a halál barna tintával testükre nyomtatott ideogrammáival, melyek oly néma istenek művei, akik nem ismernek el semmiféle istenséget az emberben.
   Amikor megelégelte az afrikai macskák mészárlását, és magát Afrikát is, amely sokkal öregebb kontinens ugyan, mint a miénk, de amelynek ártatlansága mindig a felsőbbrendűség érzésével töltötte el, elhatározta, hogy az Újvilág alsó régióit fogja fölkutatni, és a festett vadra, a jaguárra vadászik majd, így hát meg is érkezett a kietlenség metaforájának kellős közepébe, arra a helyre, ahol az idő visszafelé ballag önnön ösvényén, annak a világnak a nedves, elhagyott hasadékába, melynek termékenyítő folyója maga is egy vad asszony – az Amazonas. Zöld, rettenthetetlen csönd borult rá az óriásnövények e komor királyságában. És ő iszonyodva szívta a kulacsa száját, mintha mellbimbó lett volna.
   Dzsippel utazott az architektonikus vegetáció egyöntetű térségein át, ahol szél sem rezzentette a pálmákat, melyek oly hatalmasak voltak, hogy úgy látszott, az idők kezdetén faragták sárgászöld szigorúságból, majd magukra hagyták őket, s amelyek súlyos törzsei mintha nem is fölfelé nyúltak volna, hanem úgy tűnt, azok húzzák le az erdőre a fullasztó eget, mint csiszolt fémkupakot. Növények nőttek ezeken a fatörzseken is: orchideák, mérgező, szivárványos szirmok, és karvastagságú indák virágszájakkal, amelyek ragacsos nyelvet nyújtogattak, hogy csapdába csalják a testüket tápláló legyeket. Olykor ismeretlen formájú fényes madarak villantak el mellette, máskor kisiskolások módjára fecsegő majmok ugráltak ágról-ágra, amelyek meg sem rezdültek alattuk. De minden mozdulat és minden zaj éppen csak megborzolta a hely mélységesen mély, embertelen önszemléletének felszínét, úgyhogy itt valóban az ölés maradt számára az egyetlen eszköz, amellyel megerősíthette önmagának, hogy még él, mivel nem volt hajlamos az önszemléletre, és soha nem talált semmiféle vigaszt a természetben. A gyilkolás volt az egyetlen hajlama és különleges adottsága.
   A nyöszörgő fák között indiánokkal is találkozott. Az etnikai típusok olyan bőségét mutatták, mintha a regresszió elve szerint szervezett ember élő múzeumán ment volna keresztül; minél mélyebben hatolt a kontinens belsejébe, annál primitívebbek lettek, mintha csak azt mutatnák, hogy létezhet fordított evolúció is. A barna törzsek némelyikének lakhelye sem volt – a szabad ég alatt háltak, és – mint a virágok – rovarokkal táplálkoztak; befestették a testüket levelek és bogyók nedvével, s a fejüket madártollakból vagy saskarmokból készített diadémmal díszítették. A tiritarkára festett nyájas emberkék halkan csiviteltek a dzsipje körül, és enyhe kíváncsiságtól csillogott szemük befelé forduló, borostyán napja, s ő észre sem vette, hogy emberek, pedig saját készítésű lepárló berendezésükön még valami vad alkoholt is készítettek, és ivott is belőle, hogy ismerős zsongással töltse meg a fejét az őt körülvevő idegenségben.
   Félvér vezetője gyakran fogta valamelyik barna lányt, aki nyíltan felkínálta neki meztelen, hegyes mellét és fátyolos-tiszta mosolyát, és ott helyben, a tisztást szegélyező bokrok között megfertőzte kankóval, amelynek krónikus mártírja volt. S aztán, amikor lelohadt étvágyára visszaemlékezve a szája szélét nyalogatta, azt mondogatta a vadásznak: barna hús, barna hús... Egyik éjszaka részegségében, a munkanap végeztével gyakorta rátörő érzékiségtől gyötörve, a vadász a dzsipjének pótkerekéért megvásárolt egy serdülő lánykát, aki olyan szűz volt, mint az erdő, amely szülte.
   A lány combja közé vacak vörös gyapjúkendő volt tekerve, hosszú, rugalmas hátát pedig bársonyfoszlányokba bugyolálták, mert a törzs spirális jeleit vagdosták belé, amikor elkezdődött a menstruációja – valami hegység kontúrképéhez hasonló hegmintázatot. Törzsének asszonyai folyékony sárba merítették a hajukat, majd kis botokon hosszú hullámokba csavarták fürtjeiket, és hagyták megszáradni a napon, mígnem mindannyiuknak máztalan cseréphez hasonló merev gyűrűkből álló frizurája lett, úgy festett hát, mintha a fejét olyan tüskés glória övezné, amilyen a vasárnapi iskolák képeskönyveiben van a híres bűnösöknek. A szemében a szüzességtől való elvásás gyengédsége és kétségbeesése tükröződött; és rezzenetlen volt a mosolya, mint egy macskáé, amelyet – ha akar, ha nem – a fiziológia mosolyogni kényszerít.
   Törzsének hiedelmei arra tanították a lányt, hogy úgy gondoljon magára, mint egy érző absztrakcióra, a szellemek és a fauna közti köztes lényre, így hát a lázverte, csontvázzá soványodott embert, aki megvásárolta, különösebb kíváncsiság nélkül nézegette, hiszen számára az nem volt se furcsább, se kevésbé furcsa, mint az erdő bármely egyéb ösztövér megnyilatkozása. S hogy nem érzékelte benne az embert sem, az attól volt, hogy a kozmogóniája a maga kifinomultságában nem ismert el lényegi különbséget önmaga meg az állatok és a szellemek között. A törzse sohasem gyilkolt; csak gyökereket ettek. A vadász tanította meg rá, hogy megegye a tábor tüzénél megsütött húst, és bár eleinte nem ízlett neki, kötelességtudóan elfogyasztotta, mintha a férfi arra utasította volna, hogy vegyen magához valami szentséget, mert amikor látta, milyen könnyedséggel gyilkolja a jaguárokat, hamarosan rájött, hogy maga a halál vásárolta meg. S akkortól kezdve már kíváncsian nézett rá, mert felismerte nyomban, hogyan dicsőült meg a halál, hogy élete elvévé váljék. A férfi közben nem látott benne mást, csak egy különös húst, amiért nem kellett sokat fizetnie.
   Férfiasságát e csodálkozás kellős közepébe döfte, s miután a lánynak behegedt a sebe, arra használta őt, hogy megossza vele a hálózsákját, és vele vitesse a szőrméit. Megmondta neki, hogy Péntek lesz a neve, mert azon a napon vásárolta meg, aztán megtanította neki kiejteni az „úr” szót, és igyekezett tudtára adni, hogy az pedig az ő neve lesz. A lánynak erre reszketni kezdett a szemhéja, mert tudta ugyan úgy mozgatni az ajkát és a nyelvét, hogy a férfi után mondja a szavakat, de érteni nem értette őket. És a vadász mindennap megölt egy jaguárt. A vezetőt elküldte, hiszen most, hogy megvette a lányt, már nem volt szüksége rá; és a furcsa szerelmespár kettesben ment tovább, miközben a lány apja az autógumiból szandált készíttetett a családja összes tagjának, amikben egy picivel közelebb ballaghattak a huszadik századhoz, de csak egy nagyon picivel.
   A lány törzsében gyakran mesélték a következő színes kis mesét. A jaguár kihívta a hangyászt egy ügyességi versenyre, amelyben a szemükkel kellett zsonglőrködniük, így hát ki is vették a szemüket a szemgödrükből. Amikor befejezték, a hangyász felhajította szemeit a levegőbe, és azok – plotty! – éppen a helyükre pottyantak, de amikor a jaguár utánozni akarta, az ő szemei fennakadtak egy fa legfelső ágain, és nem tudta elérni őket. Így hát megvakult. Akkor a hangyász megkérte az arapapagájt, hogy készítsen vízből új szemet a jaguárnak, és azzal aztán a jaguár sötétben is tudott látni. Egyszóval a jaguár számára is minden jól végződött; és ő, a lány, aki még a saját nevét se tudta, ő is látott a sötétben. Ahogy mindig egyre mélyebbre hatoltak az erdőben, elhagyva a kis településeket, a vadász minden éjszaka kicsikarta a neki járó gyönyört a lány testéből, miközben az a válla fölött a szellemek árnyait nézte a sűrűn susogó aljnövényzetben, s úgy képzelte, azoknak a vadaknak a szellemeit nézi, amiket a vadász aznap elejtett, mert ő a jaguár nemzetségébe született bele, s amikor a férfi bőrszíja felhasította a vállát, azt hitte, a varázsvíz, amiből a szeme készült, szánalmasan kicsorog belőle.
   A vadász nem tudott megbékélni az esőerdővel, amely leverte és kitikkasztotta. Maláriarohamok törtek rá. Folyamatosan gyilkolt, lenyúzta az állatok bőrét, és maga mögött hagyta a dögöket a keselyűknek és legyeknek.
   Aztán eljutottak egy olyan helyre, ahonnan nem vezetett tovább út.
   A vadász szíve eksztatikus rettegéstől és vágytól kalapált, amikor látta, hogy ott beljebb már csak vadállatok élnek. Mindet meg akarta gyilkolni, hogy ne érezze magát olyan magányosnak, s hogy behatolhasson ebbe a hiányba gyilkos jelenlétével, a dzsipjét hátrahagyta egy elfeledett faluban, ahol egy zöld ösvény véget ért, és egy ősöreg whiskey-pap ücsörgött naphosszat egy elhagyott templom romjaiban, aki tüzes vizet főzött vadbanánból, és siratta a keresztút állomásait. Az úr megpakolta barna szeretőjét a puskáival meg a hálózsákkal meg a folyékony lázzal töltött kulacsokkal. S amerre mentek, dögöket hagytak maguk után a növények és keselyűk táplálására.
   Éjszaka, miután a lány meggyújtotta a tüzet, a vadász először megverte a fegyvere tusával, aztán a magáévá tette, aztán ivott a kulacsából, és elaludt. A lány pedig letörölte a könnyeit a keze fejével, és önmaga lett újra, és miután már együtt voltak néhány hete, egyszer, amikor magára maradt, gyorsan megvizsgálta az úr szenvedélyének eszközeit, a fegyvereket, hátha el tud lesni valamit a varázserejéből.
   Egyik szemét lehunyva kukucskált bele a hosszú csőbe, simogatta a fémravaszt, és, óvatosan eltartotta magától a csövet, ahogy az úrtól látta, puhán meghúzta, kíváncsian, hogy ő is létre tudja-e hozni ugyanazt a mennydörgést. De csalódására nem történt semmi. Bosszúságában a fogait nyaldosta a nyelvével. De ahogy tovább vizsgálta a fegyvert, felfedezte a biztosító titkát.
   Szellemek jöttek elő a dzsungelből, és a lábához ültek, félrehajtott fejjel nézték. Üdvözlésképpen barátian intett nekik a kezével. A tűz kezdett elhamvadni, de ő világosan látott a puska irányzékain át, mert vízből volt a szeme, és ahogy az úrtól látta, a vállához emelte a fegyvert, megcélozva a hold égre szegezett tányérját az ágak mennyezete fölött, mert le akarta lőni a holdat, amely madár volt a képzeletében, s mivel a vadász megtanította húst enni, most úgy gondolta, a halál inasává kell válnia.
   A vadász a félelem görcsében ébredt, és meglátta a lányt, ahogy a hamvadó tűz halványan megvilágította, és a szemérmét takaró rongyot leszámítva teljesen meztelen volt, és a fegyverét tartotta a kezében; agyaggal borított feje mintha ragadozómadarak fészkévé változott volna. Gyönyörűséggel kacagott az alvó madár tetemén, amit a golyója levert a fáról, és a holdfény csillogott furcsán hegyes fogain. Úgy hitte, a madár, amit lelőtt, a hold, és hogy most csak a hold szellemét látja az éjszakai égen. Bár eltévedtek, végleg és reménytelenül eltévedtek az úttalan erdőben, ő nagyon jól tudta, hogy hol van; ő mindig otthon volt a szellemek városában.
   Másnap a vadász láthatta a lány mesterlövészi karrierjének kezdetét; lövései nyomán hullottak az ágakról valamennyi tollas és szőrös lény képviselői, amik csak léteztek az erdőben. És mindig ugyanazzal a kéjes kacagással nézte hullásukat, mert soha nem gondolta, hogy ilyen könnyű friss szellemekkel benépesíteni az esti tűz fénykörét. De jaguárt nem tudott ölni, hiszen a jaguár nemzettségének jelképe volt; fejét rázva, kezével hadonászva tiltakozott mindannyiszor. És most, hogy már tudott lőni, hamarosan jobb vadász lett belőle, mint amilyen a férfi volt, bár teljesen rendszertelenül gyilkolt, és ahogy kettesben mentek egyre tovább a homályos, zöld aljnövényzetben, válogatás nélkül lövöldöztek mindenre.
   Az idő múlását a banánszesz süllyedése jelezte a kulacsban, és a mészárlás sűrű nyomait hagyták maguk mögött. A lány gyilkolószenvedélyének látványa felizgatta a vadászt, és tébolyultan mászott rá, olyan durván feszítve szét szeméremajkait, hogy a bíbor bőr ott belül sebes lett és elfekélyesedett, míg a nyakán és vállán lévő harapásnyomok beteg gennygyöngyöket izzadtak, amitől felhőben zümmögtek körülötte a fémzöld döglegyek. A sikolyai egyetemes nyelven szóltak; még a majmok is értették, hogy szenved, amikor az úr gyönyörét lelte rajta, egyedül ő, a vadász nem értette. S ahogy a lány egyre inkább hasonlóvá vált hozzá, egyre nehezebben viselte őt.
   Miközben a férfi aludt, behajlította ujjait a sötétben, ami semmit sem rejtett el előle, és meglepődés nélkül látta, hogy a körmei hosszúra, hajlottra, keményre és hegyesre nőttek. Most, ha a férfi rámászott, ő vörös csermelyeket vájt a bőrébe, de a vadász csak üvöltött a gyönyörtől, és még vadabb lett a fájdalomtól, a lány pedig a kínzás tébolyában rángatta cserépnyúlványos fejét, és már csak a csupasz levegőt vájta karmaival.
   Egy patakhoz értek, és a lány rögtön beleugrott, hogy megmosakodjon, de nyomban ki is szökkent a vízből, mert az érintése furcsán kellemetlen érzést ébresztett a bőrén. S amikor türelmetlenül lerázta a fejéről a vízcseppeket, az agyagkarikák a fején egymásba olvadtak, és lecsorogtak a vállára. Már nem tudta megenni a sült húst, hanem nyersen tépte a csontokról a körmével, lopva, hogy az úr ne lássa. És most már vörös nyelvét nem tudta úgy forgatni, hogy tisztán kijöjjön a torkából a férfi neve: „ú-r”; amikor beszélni próbált, csak valami szétfolyó bugyborékolástól rezegtek a torokizmai, és közben szokásává lett, hogy takaros lyukakat ásson a földbe az ürülékének; attól kezdve lett ilyen kényes, hogy kinőtt a szőr az arcán.
   A férfit téboly és láz emésztette. Ha jaguárt ölt, otthagyta az erdőben, pettyes bundáját se nyúzta le. A karmos lény birtoklása önmagában is felért egy mészárlással, s ahogy a nyomában haladt, a szeme kábult volt a burjánzó idegenségtől és a szesztől, és nézte, ahogy a nap villódzó fényétől a lány hátán pettyes lett a törzsi mintázat, s mintha felderengtek volna a pigmentáció foltjainak határvonalai, finoman utánozva a vadakat, amelyek a lombokon átszűrődő napfény mintáit utánozták, és ha a lány nem felegyenesedve, két lábon lépkedett volna, biztosan le is lövi. De így csak belökte az aljnövényzetbe, az orchideák közé, beledöfte másik fegyverét puha, nedves lyukába, miközben fogával tépte a nyakát, a lány pedig sírt, de egy nap rájött, hogy már sírni sem tud többé.
   Azon a napon, amikor a szesz elfogyott, a vadász egyedül volt a lázával. Verte magát és sikoltozott és reszketett a tisztáson, ahol a lány elhagyta a hálózsákját; leguggolt a liánok közé, és olyan hangon bőgött, mint a halk mennydörgés. Bár nappal volt, számtalan jaguár szelleme nyüzsgött körülötte, hogy lássa, mihez is kezd most. Láthatatlan orrukat bizsergette a vér előérzete. Válla, amelyhez fölemelte a puskát, bolyhos volt már, mint a plüss.
   Zsákmány volt maga is, de most mégis ő lőtte le a vadászt, s ettől kezdve nem tudta többé a puskát fogni. Barna és borostyánpettyes oldala úgy fodrozódott, mint a víz, ahogy keresztülügetett a tisztáson, hogy fogaival a holttest ruháját ráncigálja. De hamar beleunt, és nagy ugrásokkal elhagyta a tisztást.
   S akkor már csak a vadász testén mászkáló legyek éltek, és ő nagyon távolt volt az otthonától.

M. Nagy Miklós fordítása