Biszei a híd alatt állt, és várta a nőt.
    Fölötte a magas, borostyánnal félig benőtt kőkorláton túl időnként megvillantak a hídon átkelő járókelők fehér ruhái, melyeket a lemenő fényes nap megvilágított, s a szél kissé meglebegtetett... De a nő nem jött.
    Biszei kissé türelmetlenül egészen közel ment a vízhez, és nézte a nyugodt folyót, amelyen egyetlen csónak sem látszott.
    A folyó mentén tömör falként zöld nád nőtt, a nád fölött pedig helyenként sűrű fűzfacsoportok gömbölyödtek. S noha a folyó széles volt, a nádas által leszűkített vízfelület keskenynek látszott. A tiszta víz szalagja, amint csendesen kanyargott a nádasban, aranyszínben tükrözte vissza az egyetlen gyöngyházfelhőt... De a nő nem jött.
    Biszei távolabb ment a víztől, fel-alá járkált a keskeny, part menti zátonyon, és hallgatózni kezdett a csendesen leszálló félhomályban.
    A hídon már elcsendesedett a forgalom. Sem a léptek zaja, sem lódobogás, sem a szekerek csörömpölése nem hallatszott onnan, csupán a szél sustorgott, a nádas zizegett, a víz csobogott... aztán valahol éles hangon elkiáltotta magát egy kócsag. Biszei megállt: szemmel láthatólag keződik a dagály, az iszapos zátonyra hömpölygő víz közelebb csillogott, mint az előbb... De a nő nem jött.
    Biszei haragosan összeráncolta szemöldökét, és gyors lépésekkel járkálni kezdett a félhomályos zátonyon a híd alatt. Eközben a víz szép csendesen, lépésről lépésre elöntötte zátonyt. Megcsapta a hínár szaga és a víz hűvössége. Felemelte a tekintetét – a hídona a lemenő nap ragyogó fénye már kihunyt, és a halványzöld alkonyi égbolton ott feketéllett a kőkorlát élesen kirajzolódó sziluetteje... De a nő nem jött.
    Biszei végül is megállt.
    A víz, amely már a lábát nyaldosta, acélnál hidegebb fénnyel csillogott; csendesen áradt a híd alatt. Egészen bizonyos, hogy a könyörtelen dagály egy órán belül eléri a térdét, a hasát, a mellét. A víz egyre feljebb és feljebb emelkedik, a térde már el is tűnt a hullámokban... De a nő nem jött. A remény utolsó szikrájával újra és újra az ég felé, a hídra emelte a tekinetét.
    A melléig érő víz fölött már rég esti kékség sűrűsödött; a kísérteties ködön át a fűzfalevelek és a sűrű nádas szomorú susogása hallatszott. Hirtelen – Biszei orrát érintve – egy halacska ugrott ki a vízből, megvillant fehér hasa, és elsuhant a feje fölött. Magasan az égbolton ritkásan kigyúltak a csillagok. Még a borostyánnal benőtt korlát sziluettje is elenyészett a gyorsan leszálló sötétségben... De a nő nem jött.