Ott csinált magának búvóhelyet: fa odvában, egy sűrűn és rendetelenül össze-visszanőtt fűzfasorban, honnan zavartalan volt a kilátás, s nem látszott közelbe semmi (csak a meredek lejtőről felnyúló rozsfű egyes pengéi és rezgő nagy marguerite-virágok), messze pedig csak a délen és nyugaton terjeszkedő dombok párafátyolozott egyhangúsága.
   Délfelé ha fordult, a sötétbe boruló ég sokféle árnyalatát nézhette, nyugaton a napnyugta egyszerűbb színeit. Feje fölött halaványan már a csillagok szoktak kivillanni, de az iskolaépület nagy körvonalai rejtve voltak a fűzfasövény mögött.
   Az odvas fa is fűzfa volt, majdnem vízszintesen nyúlt el a föld fölött, az idő és természetének groteszksége csónak-alakot formáztak belőle, de ezen teknő két szélén sűrű fiatal hajtások nőttek, nyultak a magasba, majd egy rőfnyire, elzárva egészen – ugyan ki lehetett látni közülük, de be senki sem láthatott – a búvóhelyet. Magányos, hamar hozzáférhető búvóhelyét annak a fiúnak, ki el volt tökélve arra, hogy nem hagyja elrabolni magától sem a magányát, sem az idejét, s a maga teremtette helyét a világon.
   Egyszer ott feküdt megint, feje egy könyvön pihent, másik könyv a kezében, fényes nappal volt ezúttal és úgy olvasott – de nem is olvasott, hanem a maga érzéseit öntötte a költő zenéjének ütemeibe, s belemerült így a mással való együttérzés azon mélységeibe, melyeket mindig oly könnyen el tudott érni. (Oly veszedelmes könnyen, hogy sokszor félt: a maga világának élénkebb valóságai közepett nem-e vesztheti el egészen az érintkezést a környezete világával?) De ez esetben szerencsésen merült abba, mert a rhythmos azért van a világon, hogy játsszunk vele, s úgy vezet, észrevétlenül.
   Ha tehát, felnézve, az érzései egyszerre egy lehetetlenséget véltek életbe hívni – ez új dolog volt és ijesztő számára, ki mindig sietett álmait végigálmodni ebben a világban, nehogy az elnyomva tartogatottak elészédítsék őt, elvonzzák valami más világba.
   Felnézett. A fúzfaágak széthajlottak maguktól. S ott ült a fatörzs szélén egy karcsu fiú, egy isten talán. Az ötödik elemből, árnyékból, szőtt volt a teste mint az angyaloké, átviláglott rajta a déli fény. Úgy ült ott, hajlékony lehellet-alak és mosolygott, a szerelmes cinikus félig-epedő, félig-tréfás mosolyával...
   Jó pajtás, fűzfa-szelleme, satyr-fiú barátom, ez volt első találkozásunk. Íme látod ma is emlékezem s leírtam, ahogy ígértem.