Elindult a lovas abból a dús országból, amely teli volt virággal s melynek legszebb kertjei neki virágoztak volt. De ő, amióta emlékezett, a kék eget szerette és a kék hegyeket: a távol látóhatárt. Azt tanították volt neki, hogy mindez csupán azért kék, mert messze van.
   Elindult feléjük. Egy ideig lépést ment a gyalogúton és kétfelől lábát súrolták az érett búzakalászok, a domboldalról virágok integettek és pacsirta dalolt fölötte. De nemsokára kiért a vadon fensíkra. Ott az összeszáradott talaj rengett a patkódobbanás után és a vágy, mint testtelen sóhaj kergetőzött az árnyak ezen átkozott magaslatán, melyet szemfényvesztésül pedig úgy hívnak az emberek: Valóság.
   Még akkor otthonának drága szöveteire gondolt, sugárzó színek és bűvös illatokra s nem találta helyét a pusztaságban. De amint múlt az üres idő, már nem tudott azokra a gyönyörökre vágyni, hisz ahhoz megnyugvás, jókedély és erő kell, őt pedig a vágy gyötörte és a pusztaság. A maga régi vágya s az új, az egy, mit a sivatag fensík ébreszt a testben: csak megpihenni! Ez settenkedig az árnyak úttalan magaslatán.
   Ment tovább a kék hegyek felé, bár mindenütt beszélték, akikkel találkozott, hogy ott még nem járt a dús ország lakói közül senkisem. Akik elindultak, úgy mondták, a pusztán találták azoknak hyenáktól lerágtott csontjait.
   Elmúlt az idő. Aki a fensíkon jár, nem állhat meg.
   Egyre kísértetiesebb lett a ló és lovasa, de azért ment tovább.
   Minden óra közelebb hozta a lovast a hegyekhez, de ő nem hitte el ezt, mert csak egyformán kékek maradtak azok mindig.
   Közöttük járt már: kékek voltak a fák és kékek a közeli ormok, a lovas azt hitte, azoknak még mindig a messzeségben kell lenniök és hogy csalja elfáradt szeme. Nem szállt le szellem-lováról, nem fogta meg kezével az acélkék ágakat, nem hitte, hogy igazán hallja az azúrszín patakok csobogását.
   Ellankadva ült lován, mely mikor besötétedett, kibortorkált megint a sivatagra, ott elterült az agyonhajszolt ló és megmerevedett. A lovas még elgondolta, milyenek lehetnének azok a hegyek, mit látott volna, ha eljutott volna közéjük, még felsóhajtott, mily gyönyörűek voltak így kéken, álomszerűen, képzeletben. S a puszta szürkeségére tekintett, a kemény köves talajra s azt hitte most is, hogy ez a tényleges valóság. Azután lecsukta szemeit – és nem nagyon boldogtalanul, mert sanyargatott teste kívánta a nyugalmat – meghalt.
   Testét vadállatok hurcolták széjjel, csontjai fehérlettek a pusztán. De a sárgás csontkoponyában, szemei helyén két lapis-lazuli kékellett.
   Azt mondják a dús országban, hogy a messze kék hegyeket még senki el nem érte, de nincs igazuk.