Vígasztalanul esett az eső. Napok óta, hetek óta, az utak feláztak, a szekerek otromba kerekei agyig süllyedtek a sárba, az ökrök fuldokló bőgéssel vonszolták kátyútól kátyúig. Konrád az út kanyarulatánál széles hátú, rengőfarú kancáján felkaptatott egy kisebb emelkedőre, és nézte a végeláthatatlan sorban vánszorgó sereget. Sisakján, páncélján csorgott az esővíz, a réseken befolyt, átitatta a bőrzekét, a gyapjú ujjast. A feltolt sisakrostély alól bikaszervként előredühödő, vörös bajuszáról minden nehézkes szusszanásával újabb esőt sodort le a nyergen szétfeszülő vastag combjaira. A ló, a rengőfarú kanca, lógó fejjel állt, s közben csűdig süppedt a gyérfüvű domb agyagos oldalába.
   – Ejh, tudtam, hogy elkésünk – próbálta megfordítani hordónyi derekát, meg csikorgó, sisakos fejét, hogy felnézzen a patakon túli hatalmas mezőre –, ez az átkozott eső, na meg ezek... – köpött egyet az úton erőlködő nép felé, de a nyál megpördült a sisak szájnyílásán, végigcsordult a víztől csillogó mellvérten – ezek...
   A felázott úton teljesen felbomlott a had, az emberek hol előre, hol hátra igyekeztek jutni a marasztaló sárban, kinek hol akadt el a családja, a málhás szekereken nők, gyerekek, minden szekér átázott, csecsemősírás, az asszonyok nem bírtak az ökrökkel, lucsok, sár; a férfiak – törődtek is most a zsolddal –, a kereket igyekeztek kirángatni a gödörből, odább zökkenteni, kardlappal csapkodták az ökröket, ordítoztak a sok gyerekszüléstől szétfolyt-testű asszonyokkal, mindent elnyelt a kátyú, a végetérni nem akaró koratavaszi eső.
   Konrád lábaszárával rugdosta a kancája oldalát – nehezére esett, szuszogott, hiába, dereka, hasa már annyira megvastagodott, hogy alig fért bele ebbe az irdatlan nagy páncélba –, végre a ló nagy cuppogással megfordult, a gyenge, alig-zöld füvet gyúrta, dagasztotta a domboldalon, Konrád dülledt szemmel nézett, keserveset fújt, szakadt, spriccelt bajszáról a víz.
   – Úgy, úgy. Elkéstünk. – Fent, a patakon túli mező; itt kell megütközni, itt lesz a csata, enyhén emelkedett a szemhatárig, s ott a meredek tetején az ellenség már felsorakozott hosszú, hosszú hadrendbe. Övék az előny, a lankás oldalon lezúdulhatnak, szinte látta már a mindent elsöprő lovasrohamot, a szárnyak bekanyarodó harapását, a saját zilált, kavargó népébe. Iszonyat. Meg sem tudnak állni előttük. Hatalmas sereg, mozdulatlan, fegyelmezett. Erre, arra tekintett, nem látta sehol a szemben álló csatasor végét, a sűrű esőfüggönyön keresztül csak a fegyverek, a páncélok tompa fényét lehetett sejteni.
   – Hé! Ide, a patak mentén! A középhad, az alabárdosok ide, elém! Lovasok a balszárnyra! Nem kelünk át a vízen, itt várjuk be őket! Számszeríjászok oda, jobbra! – Konrád ordítozott, lova közben megrázta a fejét, sörényéből tócsányi vizet csapva gazdája tarjagos arcába. Konrád prüszkölt, krákogott, hordómély hangját mégis elmosta az eső.
   A sereg – hallotta, nem hallotta – oda se figyelt, zsoldosok voltak, úgy is tudták, mit kell tenniük, igyekeztek valahogy tábort verni, az ökröket szarvuknál fogva vonszolták le az útról, be a füzes mögé, csitították az asszonyokat, ráförmedtek a gyerekekre, bent, egy tisztáson, ahol még nem volt a kerekektől annyira feltúrva a föld, helyet csináltak a deszkatetővel borított nagy társzekereknek, azon jöttek a markotányosnők, a söröshordók, a pálinkáskorsók, lassacskán elrendeződtek. Keserves volt tüzet rakni, vizes volt minden, nem akart meggyulladni, végre az egyik martalócképű alabárdos egy karvastagságú lándzsát tört el súlyos fegyverével, a szilánkosra hasadt nyélre tették rá a taplót, fújták hárman, négyen, kivörösödött a fejük, aztán szénát cibáltak ki az egyik szekér aljából, mikor már lobogott, egy vizes, de levéltelen bokor tövéhez gyömöszölték, s hogy ropogni kezdett, kidöntötték a mellette álló gutaütött, odvas fát. Kavargó, fekete füst, egyre jobban pattogó szikrák, végül a tűz legyőzte az esőt.
   Konrád nehézkesen lezökkent a lováról, térdig süppedt a sárba, elengedte a kantárt, súlyos léptekkel odament a tűzhöz. Szárítkozott.
   Később, hogy elállt az eső és a nap is kisütött, mindannyian a sarat vakargatták, főleg a gyalogzsoldosok, combig, övig száradt rájuk a sár. Így még menetelni sem lehet, nem rohamozni. A lovasok, igaz, közben valahogy összeverődtek a balszárnyon, a lovaik patájából kaparták ki az agyagot, az alig megszáradt fűvel dörgölték az állatok szügyét, hasát.
   A tisztáson, bent a füzes mögött, már kemény volt a föld, ott raktak legtöbbször tüzet, helyén volt minden, gurgulázó kacagások, sülthússzag, legfeljebb, mert a sört ilyenkor nemigen kívánták, a pálinka miatt hallatszott krákogás, köpködés. Savanyú volt meg gyenge. Hátrább nagy rendetlenségben szanaszét szekerek, minden szekér mellett tűzrakás, kondér, a gyerekek sivalkodtak a kocsik alján, a kerekek közt mászkáltak négykézláb, az asszonyok füstös-ízű kását főztek, itt-ott szárított hús is akadt, az egyik asszony teli torokból szidta a férjét, aki leoldozott páncélját elhajítva részegen hortyogott, fejét a kerék küllői közé támasztva, a másik asszony sírt, a gyerekeit püfölte, mert az ura még mindig ott tántorgott az egyik deszkás tetejű kocsi mellett, a pálinkát már a földre locsolta, mégsem bírt felmászni a duzzadt keblű markotányosnéhoz.
   Konrád a rozsda miatt káromkodott, páncélja csikorgott, lábát, karját alig bírta megmozdítani.
   – Az eső, az a dög eső... – nyögött, s a váll, meg a könyék forgóit feszegette. – Hé! ide gyertek! – ordította.
   Két kidöntött fenyőből – azt is milyen messziről kellett hozni! – csináltak emelőgémet, ráakasztották, húzták, mert a nehézpáncélzatú lovast csak úgy lehetett nyeregbe emelni – akkor érezte először, valahogy furcsán ül a lován, nagyon szétfeszülnek a combjai.
   A sisakrostélyát akarta lehúzni, majd‘ leszakította vaskesztyűs kezével, de nem ment. Eh! – kardját magasba emelte, suhintott. Most sem figyeltek oda, de azért tudták, hogy sorakozó. A patak már leapadt, pedig a sok esőtől néhány hete úgy megáradt, hogy már-már azt hitték, a füzes tisztásáról is hátrább kell költözniük. De aztán szerencséjük volt. Hirtelen jött a meleg. A nap átforrósította a páncélt, csak úgy sütött a vas, a bőrzeke befülledt, megpenészedett, a gyapjúing csupa lucsok volt az izzadságtól. Hogy föl tudjon sorakozni a had, a sok kölyköt is folyton el kellett zavarni a patak mellől, reggeltől estig ott játszottak, hancúroztak. Megjött a kánikula, és Konrád megint felemelte a kardját, de a mozdulat feleúton, sután elakadt. A lovára, a nagy, rengőfarú kancára figyelt. A combján, a lábszárán érezte a ló furcsa mozgását. A fenébe is, és még azt hitte, hogy a sok, a harsogó, zöld fűtől hízott meg ez a dög. Dehogy. Vemhes. Már mozog benne.
   Később, mikor már Lodomér volt a sereg vezére, vitatkoztak, sok pint sörbe fogadtak hátul a tisztáson – örültek is a markotányosnék, a csaplárnék –, hogy Konrád a ló miatt bukta ki a sűrű, fekete vért az orrán, meg attól lett lila a képe, s fordult le holtan a nyeregből, de mások, és így volt vele Lodomér is, erősködtek, hogy a hőséget nem bírta a sok evéstől-ivástól fölpuffadt teste.
   Egyébként is a hőség. Most mindenkinek arra volt panasza. Kiégett a fű, a fűzfák megsárgultak, a föld – hol volt már a tavaszi sár – megrepedezett a szárazságtól. A patak arasznyira apadt, gödröt kellett ásni a medrébe, hogy a lovak itatásához valahogy vizet merhessenek. A gyerekek pucéron szaladgáltak, s igencsak fogytán volt már a sör. Akkortájt jöttek meg az örmény kereskedők, sok szekérrel, szellős, féloldalú sátrakat vertek, italt, meg mindenféle gyümölcsöt hoztak, árultak lószerszámot, mézet, asszonynak való násfát, gyöngyöt, szöveteket. Lodomér szomjúságtól cserepes szájjal ordítozott, napról napra zavarta kifelé a sátrak alól a hűsölőket, váratlanul szakadt rá ez a keserves fővezérség. Sántulásig hajszolta a lovát, főtt a feje a fazékformájú sisakban, minduntalan a kiszáradt patakmederhez nyargalt, nézte a mezőség túloldalán, az emelkedőn felsorakozott ellenséget. A napfény szikrázott a töménytelen fegyveren, álltak, fenyegetően, mozdulatlanul. Át kellett rendeznie a hadat, a lovasságot a jobbszárnyra, jobb is úgy, ott lent könnyebben tudtak itatni. Körbenyargalta a füzest, abból is alig maradt már, lassan az egészet föltüzelték, a zsoldosok éppen két örményt hurcoltak vissza, meg akartak szökni, mint már jó néhányan, mióta egyiküket alabárddal agyonverték, mert nem akart hitelt adni a majdani zsákmányra. Nehéz volt hadrendbe állítani a népet, lassan sült az ökörhús, sorra vágták a barmokat, hiszen mindegy, a szárazságtól, az aszálytól úgyis fölfordultak.
   Forróság, forróság. Messze környéket bejártak, végre találtak egy gyérvizű forrást, azt is hiába, mert akik elmentek vízért, mire visszajöttek, meg is itták, amit hoztak. Meg a bögölyök. A lovak tele voltak sebbel, elrühösödtek. Az elhullott lótetemeket el kellett volna ásni, de annyira kemény volt a napszikkasztotta föld, hogy a széles pengéjű kardok kicsorbultak, ásójuk meg nem volt. Legyek zümmögtek mindenfele, nehéz szag ülte meg a sereget, ótvaros fejű gyerekek tébláboltak a füzes árnyékában, csak az asszonyok voltak elégedettek, békések, mert a zsold, amit Lodomér előre kifizetett, már elfogyott, a markotányosnék, csaplárnék elszökdöstek az örmény kereskedőkkel, úgyhogy a férfiak otthon hevertek, egyre több asszony dereka kezdett vastagodni.
   A szomjúság lehetett az oka – már hónapok óta nem esett egy szem eső –, a szomjúság, hogy egy öreg gyalogzsoldos, délben, mikor a sisakban szinte fölforr az agy, rekedt ordítással fölkapta kicsorbult harciszekercéjét, és fazéksisakostul vállig hasította szét Lodomér fejét. Megmagyarázták, hogy nem csak a szomjúságtól, meg a melegtől, de az öregnek nem volt felesége, családja, úgy hányódott, mióta a markotányos szekerek eltűntek, kivéve azt az egyet, amelyik porig égett, benne egy szakállas örménnyel, meg a nagykeblű szőkével. Ahogy közeledett az ősz, furcsa betegség, ismeretlen kórság járta be a tábort, sebek lepték el az emberek testét, hónuk alatt csúf duzzanatok nőttek, s hogy lassan az esők is megeredtek, lappangó láz verte a gyerekeket. Az asszonyok keserű füvet gyűjtögettek meg fűzfakérget. Ottokár, ő volt most a választott vezér, Ottokár tudta, ó, már Lodomér, sőt, már Konrád idején is tudta, hiszen kezdettől fogva őt illette volna a rang, a vezérség, tudta, hogy csak a beköszöntő fagyok menthetik meg a sereget. A patak mentén állt, lova nem volt, ló nemigen akadt a táborban, mind fölélték, állt, kémlelte az eget, hoznak-e havat a felhők. Fent, a mező túlfelén komor hadrendben sorakozott az ellen. Ottokár csípőre tette a kezét, megpróbálta számba venni az ellenség erejét, de az ilyen nagy számoknál ő is összezavarodott. Kezdte elölről.
   Dermesztő szelek jártak, az átjegesedett páncél sütött, a kardvas ráfagyott az emberek tenyerére. A patak befagyott fenékig. Ottokár éjt nappallá tett, hiszen ő volt a fővezér, gyötrődött, töprengett, a hadat újra át kell-e csoportosítania, a lovasságnak, bárha ló nincs, ott a helye a másik szárnyon. A patak jegén állt, rebbenés nélkül nézett farkasszemet az ellenséges haddal. Erőlködött, gondolatok űzték egymást a fejében, a homlokán lecsorgó hideg verejték tüstént jégcsappá fagyott, s ha szemöldökét összevonta, apró jégdarabok hullottak le a szakállára.
   Másnap reggel vastag, nagy pelyhekben megindult a hó.