Jeroboám és szegényes háza népe, mikor meghallották a paták dobaját, valamennyien összecsődültek a viskójuk előtt. Jeroboám bütykös, kérges kezével árnyékolta el szemét, mert a lovas az alkonyodó nap irányából közeledett. Ekkor jött elő a düledező vályogházból horpadt mellű, kiszikkadt felesége, térdig piszkos lábú süldőlánya, s valahonnét a két iker, a két fiú. Vékony lábaikon rosszul megkötött csomójú térdek, pókhas, vézna karok. Az egyikük kancsal volt. Ott játszhattak a ház mögött, a porban.
   – Katona – mondta Jeroboám. – Lovaskatona.
   Asszonya aggódva nézett körül, de megnyugodott hamar. Nincs semmijük, amit elvihetne, itt kopár minden. A két fiú ugrándozott, megörültek a váratlan eseménynek, a lány nyitva maradt szájjal bámult, kezével fekete, egyenes szálú hajához nyúlt.
   – Csak bajt ne hozzon ránk – mondta Jeroboám asszonya, mert mindig félt az idegenektől.
   – Valami rangosabb-féle lehet – szólt Jeroboám –, nézd, díszes sisakja van, mellvértje is kicifrázott. Tisztféle.
   A lovas odaért. A vágtából hirtelen visszafogott ló majdnem felbukott, hasáról szakadt a hab, orrlikai szinte kifordultak. A szügyén véres csíkok, mintha tüskés bozóton hajtották volna keresztül, vagy állat karmai sebezték volna meg. Lovasa merev tagokkal csúszott le a hátáról, s csak most látták, hogy díszes vértje, alsókarja és görcsösen szorongatott lándzsája fekete a ráalvadt vértől.
   – Vizet! sok vizet adjatok! – szólalt meg rekedten. És látta, nem értik meg nyelvét, kézmozdulatokkal is jelezte, hogy mit akar. Jeroboám intett lányának.
   – Menj, hozz neki vizet.
   A katona csillogó sisakját a földre dobta, mellé a lándzsáját, leoldotta övét a rövid, egyenes karddal, és türelmetlen, ideges mozdulatokkal kezdte kifűzni a mellvért szíjait. Egy pillanatra megmerevedett, Jeroboámra nézett, majd a saját kezére.
   – Csupa vér vagyok, csupa vér. Megöltem a sárkányt.
   Jeroboám valamit értett az idegenek nyelvén, de csak szavakat és keveset. Bizonytalanul pislogott ráncos szemhéjaival a katonára.
   – Nem tudom...
   – Nem érted? Megöltem a sárkányt. A baziliszkuszt – mutatta ökölbe szorított véres kezét, aztán kibújt a vértből, ledobta a fegyverek mellé. – Eredj, vezesd el a lovamat.
   Jeroboám ezt értette, fogta a ló kantárját, elvezette a ház mögé, ahol néhány csenevész datolyapálma nőtt. Az egyik fához kötötte és leszerszámozta a lovat. Felesége utána jött, éhes szemmel méregette a tajtéktól csepegő állatot. Nagy, izmos testű ló volt.
   – Mit mondott neked a katona?
   – Azt, hogy megölte a baziliszkuszt, vagy micsodát – vonogatta a vállát Jeroboám.
   – Mit?
   – A sárkányt, azt hiszem – mondta Jeroboám és leguggolt a ló elé, úgy vizsgálgatta felsebzett szügyét.
   – Sárkányt? Hiszen nincs is sárkány.
   – Én is azt hiszem. Sárkány? Egy olyan nagy, húsos állat? Már sáskák se járnak erre, a sáskákat is mind megettük.
   A katona az ingét is levetette, félmeztelenül állt az udvaron. A lány egy csorbaszélű agyagedényben hozta a vizet, odanyújtotta a katonának, aki viszolyogva nézte az edényt, aztán egy hajtásra kiitta, s az üres cserepet messzire hajította el.
   – Még vizet! sokat! érted?! – kiáltott a lányra, aki reszketni kezdett, sovány csontjai majd átszúrták egyetlen szál ingszerű ruháját. Mezítlen talpát ide-oda huzigálva a porban, rémülten meredt a félmeztelen, vértől mocskos férfira.
   Jeroboám öreges futással jött vissza a ház elé, húzkodta magával a lányt, igyekezett közben a fejét a katona felé meghajtani.
   – Igen, uram, víz – és siettek be a házba vízért. A katona körülnézett, egy vályút, valami fateknőt talált. Belerúgott sarus lábával, hogy kiborítsa a belehullott szemetet. Jeroboám asszonya a ház sarka mellől figyelte. A vályú – hónapok óta nincs jószág, hogy etethetnék belőle; mind fölélték, vagy elvitték. Jeroboám meggörnyedve cipelte ki a házból a vizestömlőt, letette a katona elé. A katona kibontotta a tömlő száját, felemelte, s a vályú fölött megfordította. Csobogva ömlött a víz, szétfreccsent, az agyonszáradt föld gyorsan felitta. Jeroboám elkedvtelenedve nézte, nagyon messziről kell cipelnie a vizet.
   A katona lehajolt, mosdani kezdett. Erősen dörzsölte karját, körmeivel kapargatta a rászáradt vért, közben fintorogva meg-megszagolta a kezét. Odébb, a tűzhelyen, amolyan földbe ásott gödörben hamut vett észre. Belemarkolt, azzal dörgölte magát. A lány kisettenkedett a házból, lopva nézte a tisztálkodó katonát. A két fiú, az ikrek, áhítattal csodálták a halomba hányt fegyvereket, különösen a lándzsát, mert a hegye, a nyele is véres volt. A kard markolata kövekkel volt kirakva és csillogott. Jeroboám csak állt, inas lábait váltogatta maga alatt. A katona intett a lánynak, mutatta, hogy hozzon neki még hamut. A lány, kicsit még szorongva, két összetett tenyerében tartotta a hamut, a katona nedves kezét időnként belemártotta, vörösre sikálta a bőrét. Később leoldozta saruját, fél lábbal a vályúba lépett, hosszú, izmos lábait mosta. A lány tenyeréből elfogyott a hamu, de csak tartotta kezét, nézte a katonát.
   – Aztán biztos enni akar – susogta gyűlölködő hangon a férjének Jeroboám felesége.
   Jeroboám rosszkedvűen bólintott, de nem mert szólni. A fiúk, a kancsal és ikertestvére, bízva abban, hogy nem figyelnek rájuk, megsimogatták a cirádás mellvértet, a kard markolatát. A kancsal a lándzsa hegyét is megtapogatta, hogy ragad-e még?
   A katona végzett a mosdással, szárítkozott, figyelmesen végignézte karjait, mellét, lábát, hogy talál-e még rajta foltokat. Nem, úgy látszik, minden rendben van. Körülnézett, hol ülhetne le. Jeroboám szaladt, szakadozott szélű gyékényt hozott ki a házból, leterítette a földre. A katona leült, mélyet sóhajtott. Jeroboám felesége bosszús arccal egy fatálon némi szikkadt túrót, meg valami lepényfélét lökött a katona elé, azután mérgesen bement a házba. A lány is felocsúdott, a hamutól bepiszkolódott tenyerét beletörölte sovány combjai fölött az ingbe, lekuporodott a földre, a fal mellé. A katona még észre sem vette az odavetett ennivalót, de az ikrek tüstént elhagyták a páncél és fegyverek csodáját, éhesen bámulták a fatálat, a lepényt. A katona tekintete Jeroboámot kereste.
   – Igen, hát megöltem. Megöltem a sárkányt – mondta, s lehajtotta a fejét. Jeroboám leguggolt a katonával szemben, sarkaival ülve bólogatott.
   – Enni, uram – mondta Jeroboám. A katona kezébe vette a lepényt, letépett egy darabot, szájához emelte, de nem harapott bele, a kezét, az ujjait szaglászta. Az ikrek kidülledt szemmel nézték, nagyokat nyeltek.
   – Érzem, még most is érzem a szagát. Förtelmes – visszatette a lepényt a tálra. – Azt hittem, hős leszek, s most csak a szagától is undorodom. Mondd, tudod te, hogy milyen a sárkány?
   – Sárkány – mondta Jeroboám – ölni.
   – Nem igaz ám, hogy hét feje van, érted?
   – Hét, sárkány – helyeselt Jeroboám – ölni.
   – Dehogy hét sárkányt öltem, egyet, de nem volt hét feje – kezével a saját fejére bökött a katona, majd felmutatott ujjaival is jelezte a hetet, hogy megértesse magát –, csak egy volt, hiszen olyan állat nem is létezik, amelyiknek hét feje volna!
   – Nem – bólogatott szomorúan Jeroboám – hét.
   – És az sem igaz, hogy tüzet okádott a száján. Olyan sem létezhet, hiszen összeégetné magát.
   – Igen, igen – válaszolt Jeroboám.
   – Látod, és mégis iszonyatos volt – mondta a katona és tenyerébe hajtotta a fejét, de csak egy pillanatra, aztán felkapta, és utálkozva nézett a kezére. – Zöld és varacskos a bőre, a lándzsám nyomán sárgás váladékot folyatott. Alig bírtam keresztüldöfni a vastag zsíron, a lándzsanyél meghajlott pattanásig. A húsa...
   – Hús, hús – szólt közbe élénken Jeroboám – sok hús.
   – Rengeteg teste volt, vastag és tehetetlen. Lomha, förtelmes. Kitátotta a száját, nem tűz, dögletes szag csapott meg, majdhogy leszédültem a lóról. Aztán a lándzsámat olyan mélyre döftem, hogy nem bírtam kiráncigálni belőle. Karddal kellett elvágnom a torkát.
   – Kard, katona – mondta Jeroboám.
   – Katona? Pfuj. Ez volt a legundorítóbb. Hozzá kellett érnem nyálkás, hideg testéhez, balkézzel megmarkolnom, a kard éle csúszkált a síkos bőrön, s mikor végre átvágtam, mirígyek fakadtak fel, bűzös váladék csorgott a csuklómra, s amikor recsegve beszakadt a gégéje, kibírhatatlan, dögletes szag áradt, rámömlött a hideg, a kocsonyás vér, a lovam elcsúszott a zsíros mocsokban, meghenteredtem a nyálkás undokságban, ott hánytam négykézláb... – A katona feltérdelt a gyékényen, arca elfehéredett, látszott, hogy tüstént rosszul lesz. Jeroboám felugrott, ütődött képpel nézte a katonát, nem tudta, mit tegyen. A kancsal óvatlanul belemarkolt a túróba, és a szájába tömte. A lány, Jeroboám sovány süldőlánya, csodálkozva figyelte a katonát. A másik iker gonoszul belerúgott kancsal testvérébe.
   – Ember! megértesz hát? – tárta szét a katona tehetetlenül a kezét –, majd belepusztultam az undorba. Két napja vágtatok, a ló már roskadozott alattam, de még most is utolér, idáig üldöz a rohadó dögtetem bűze! Soha nem szabadulok meg tőle! Mentsetek meg, hogy elviseljem magam, mentsetek meg ettől a lemoshatatlan mocsoktól, az undortól! – A katona felugrott, megrázta Jeroboám vállát, de a félelemtől hüllőszerűvé vált tekintet elborzasztotta, újra a sárkány hideg testét érezte.
   – El! el innen! undorodom! – kiáltotta eszét vesztve –, embert, melegvérűt, embert akarok! – Gorombán eltaszította Jeroboámot, aki hanyattesett. Az ikrek, a kancsal, meg a testévre, vinnyogtak, mint a kölyökkutyák. A katona a lányhoz ugrott, hajánál fogva felrántotta maga mellé, fejét hátrafeszítve az arcába nézett. A lány, Jeroboám piszkos, mezítlábas süldőlánya, lehúnyta szemét, vékony nyakán lüktettek az erek, szája remegett. A katona fogta az inget, egyetlen rántással leszakította. Kiütköztek a törékeny csontok a bőr alól, a hústalan, hegyes mellbimbók ágaskodtak. A katona épp úgy reszketett, mint a lány. De aztán vad düh sötétítette el a homlokát, keze a hajról a lány tarkójára csúszott, másik kezével megragadta térd fölött a vékony combot, a levegőbe emelte a gyereknyi testet, kegyetlenül hajította a gyékényre, észre sem vette a kétségbeesett, alázatos megadást. Ott állt a lány fölött, a mellkas zihált, aztán lassú roppanással rogyott a vékony lábak közé.
   Jeroboám feltápászkodott, egész teste rázkódott, állt a gyékény mellett, tehetetlenül, kiszáradt torokkal, nyelni próbált, szólni, lába úgy elgyengült, hogy félt, megint elesik. Az ikrek csodálkoztak, bámultak, a kancsal szemét le nem véve vergődő nővéréről, ellopta a lepényt. Anyjuk, Jeroboám asszonya, hangos siránkozással jött elő a házból, kézenfogva behúzkodta maga után az ikreket, lefektette őket a vacokra, hogy aludjanak, aludjanak, már késő van.
   A katona, mikor felállt a gyékényről, érezte, szédül. Tántorogva lépett egyet, kettőt, a falnál elvágódott, és elaludt a földön. Jeroboám lassan, reszkető inakkal térdreereszkedett. Asszonya csöndesülő sírással felsegítette lányát a gyékényről, magához ölelve bevitte a házba, lefektette, ő is melléfeküdt, védeni, rejtegetni kívánta. Jeroboám ott térdelt a növekvő holdfényben, dereka, öreg, csontos dereka lassan meghajolt, az udvar porába temette homlokát.