A vikingek eszüket vesztve húzták az evezőket, sárkányhajójuk szinte repült a vízen lehagyva a szeleket is. Ordító Horsa nemes acéllal a kezében figyelte kikiáltott ellenségeit, a hófehér köntösüket ékesítő, lelkét égető vérpiros kereszteket, melyek tüzükkel ingerelték a szívében lakozó bestiát és társaiét szintúgy. Előtört bensőjükből az évszázados gyökerű gyűlölet, melynek csápjai lelküket szorongatta felkeltve a bennük lakozó fenevadat, ahonnan az most ujjnyi hosszú karmokkal és agyarakkal akarta vérben füröszteni pofáját. A hajó hatalmas szökelléssel ugrott ki a partra, és belőle félőrült berserker vikingek tucatjai vetették magukat a keresztényekre, mint megannyi óriás vérben gázolva. Acél villant, csontok törtek, halálhörgés és diadalüvöltés versengett az uralomért. Hjölgorn és harcosai veszettekként harcolva öltek és hullottak el az idegen harcosok súlyos fegyvereitől.
    Ordító magával a harc megtestesült istenével került szembe, hatalmas, tagbaszakadt óriással talpig - iszonyatos hadijelvényekkel ékesített - páncélban, kezében roppant rúnákkal ékes pallosával, fején arcvédős sisakjával, mely csak hatalmas, csavaros, ébenfekete szarvait nem védte, nyakában a vezeklők kenderkötelével. Csontos, gigászi hátasán ült, melynek izzottak a szemei, csontjai szinte átszúrták fekete bőrét, és míg a halál aratott, tűhegyes fogait felfedve röhögött.
    Őt kereste Horsa, ezt a harcost az egész csata alatt, mert csak ő számított. Nem a zsákmány, a kincs vagy a foglyok, és nem is az újabb piros szög az áldozati oszlopba, vagy a koponyája a zsákjában, hanem az extázis, amelyet majd a halálakor érez, amikor az ősi istenek szellemei megszállják őt, és ő is istenné válva halált oszthat és igazságot, és amikor végre nem érzi a kínt, melyet elkárhozott rokonai okoznak neki lelke marcangolásával élte minden percében, ezektől a pillanatoktól eltekintve.
    A lovag leszállt hátasáról, és összecsaptak. Ő is erre a találkozásra várt, ám egészen más okok miatt.
    Horsa mestere volt a mestereknek, kardja egy volt vele, amikor őrült haláltáncát járta, igazi harcművész, aki végigrabolta az ismert világ valamennyi tengerét kelettől nyugatig, aki egymaga két vállra fektetett egy kisebb jégóriást vagy egy felnőtt trollt. Egyetlen elemi erejű csapással akarta kettéhasítani ellenfelét, aki látszólag meg sem próbált kitérni a támadás elől, ám az utolsó pillanatban egy laza vállrándítással mégis elkerülte azt, megakasztotta a barbár fegyverét, és eltaszította őt magától olyan erővel, hogy az hanyatt esett. Horsa azonban fürgén felugrott, és újra támadott., ám a vezeklő kétkezes kardjának egyetlen döfésével keresztülszúrta vértjét, húsát, csontjait és a szívét. A viking lehanyatlott, a tengerparton pedig megkezdte véres aratását az Ördög.

    A vértől pirosló mező felett borotvált szemöldökű Valkyrök repdestek angyalokként szárnyas lovaikon, felemelve magukhoz a pirkadatkor elhullott északi harcosok szellemeit - akik a gyönyörért üvöltő lélekkel várták őket -, hogy elrepítsék őket a Valhallába. A fiatal nők örömteli kacajjal ajkukon emelték nyergeikbe őket, szépséges testük ezenközben izgalmas pózokban feszült meg ingerelve az amúgy is nyálukat csorgató vikingeket, akik legmesszebb jutottak és haltak dicsőségben fajtájukból.
    A harcos, aki legyőzte őket - maga is dicső faj gyermeke -, robosztus alak talpig páncélban, mellén izzó kereszttel valahonnan az időből, lelkén a testvérgyilkosság új pecsétjével, félig holt, félig élő lováról a művét szemlélte.
    Műve, a most gőzölgő hullahegyek, csont-, vér- és agyvelődarabkák nem is olyan rég víg társaságot alkottak bárdokkal, söröskupákkal és lándzsákkal a kézben, mígnem versenyre keltek vele, akit még nem győzött le sem halandó, sem halhatatlan.
    De dicső halált haltak, nem jajgattak és nem sikoltoztak; hörögtek, reccsentek, véreztek, majd ellobbantak és vége. Lábánál azok az amazonok hevertek kettévágott testtel fekete vérükben, akik megpróbálták elcsábítani, és ezenközben túlságosan közel merészkedtek hozzá.
    Majd amikor már eleget látott, és a Semmi szolgáit már közeledni érezte, útját Ordító hajója, a Piros Halfarkas felé vette, amely ott feküdt a lágy homokra futva, mint megbéklyózott mesebeli állat. Hatalmas, vérpiros, szépségében rettenetes, rézzel kivert fejét hiába dobálta, nem tudott elmenekülni, festett szemeiben a félelem bujkált.
    - Egy embert keresek, egy varázslót - mondta vészjósló hangján a Bajnokmészáros, amikor odaért - azt hallottam, te rejtegeted.
    - Én? - kérdezte ijedten Piros, miközben feje hátrahőkölt. Ha varázslót rejtegetnék, én biztosan tudnék róla, de nem tudok. Úgyhogy keresd máshol, ha meg nem sértelek.
    - Nekem ezt maga Beelzebul mondta, aki a kezében tartja az idő jó néhány fonalát. Ő nem hazudik nekem, tehát te hazudsz.
    - Még Moirák is tévedhetnek olykor - mondta erre Piros elfúló hangon, mert a lovag előhúzta hatalmas pallosát, hogy a fejét vegye. Ő sem tétovázhatott, egy szempillantás alatt teleszívta tüdejét levegővel, hogy a következő pillanatban egy huszonöt méteres lángcsóvával égesse porrá a szemtelen emberférget, aki azonban csak kacagott gyenge próbálkozásán, majd egy egyszerű riposzttal a túlvilágra küldte a viking istenek utolsó gyermekét, akit azon nyomban elhamvasztott saját tüze.

    Hjölgorm foglya, a mágus bevarrt szájjal, hátrakötözött kézzel, arcán a mindent letörlő egykedvűség hullafehér maszkjával nézett a lángokba. Törékeny teste vézna, groteszk, bőre alól kilátszanak a madár csontjai. A csillagos éjszaka pedig mint igazgyöngyökkel teleszórt halotti lepel terült rájuk.
    A Bajnokmészáros nézte a gyermeki arcot, melyet olyan jól ismert, minden vonását az öltésektől torz szájától a homloka lágy vonaláig, és nézte a testét, melyben apja-anyja vére csörgedezik, ha most még oly lassan is. Érezte, ahogy szétárad benne a szeretet, és érezte, ahogy a háta mögött mocorogni kezdtek a szavak, melyekkel örökre hozzáláncolta magát a Majdnemistenhez, odasettenkedtek mellé olyan közel, amennyire csak mertek, és onnan suttogták fülébe bűncsábító gondolataikat. Ám mindezt elnyomták a régmúltból feltörő megszépült emlékek.
    Akkor is olyan volt, mint most, ketten voltak, és az éjszaka, fenn a Világ tetején még gyemekkorukban amikor még ő volt a kisebb. Amikor volt még ősüktől örökölt nevük, amikor a világ szép volt és ők tiszták. Egymás mellett fekve figyelték a csodákat az égen, és együtt mosolyogtak, testvérek voltak, valódiak. Testvére akkor megmutatta neki a lelkükben lakozó csodákat, elszabadította őket láncaiktól, és életre keltette őket. Ajkai közül pillangók szálltak szerteszéjjel, szavaival teremtett, felfedte a rejtelmeket, melyeket Isten megpecsételt, megmutatta neki a Mennyet és a Poklokat, más teremtett világokat, hogyan kell szárnyakat növesztve angyallá lenni, porból hegyet az égre emelni, elmondta a szent szavakat, melyeket Isten igéjének nevezett, és amelyek uralják a mindenséget. Akkor, amikor megkísértette őket az angyalok leghatalmasabbika, és ők elcsábítva esküdtek neki rabszolgaságot, megpecsételve esküjüket izzónédes vérével az ajkukon, nyelvükön és a torkukon. És most itt álltak egymással szemtől szemben életrekeltett szavaikkal, morbid csodáikkal örökre megbéklyózva. Testvérek, vér a vérből. De most új idők járnak.
    - A főteokraták küldtek, a magasztosak, érted - mondta a Mészáros, a kisebbik pedig mosolygott.
    Tekintetük összekapcsolódott, és ebből új világok születtek, hogy démoni és angyali lények milliói nyerjenek értelmet perverz örömben áldozva a harc összes istenének eónokon keresztül, hogy végül mindannyian beálljanak a Nagy Kaszás követőjének. Ők pedig belezuhantak a kútba, mely hollófekete foltként figyel minden hófehér lepellelken, hogy eggyé válva próbálják kiűzni egymásból az ördögit és az angyalit nem vévén észre: ők maguk a jó és gonosz, majd pedig átjárva egymás lelkét undorodva lökték el egymást ők, akik egykor egy test és lélek, testvérek voltak.
    - Nem tehetsz mást, nincs hatalmad rajtam, és többé senkinek - mondta a Bajnokmészáros, miután a varázstüzek kihunytak, testvére arca pedig angyali szépségben sugárzott az örömtől. A lovag acélökle kétszer egymás után lecsapott, csontok reccsentek, vér tört elő hatástalanul, mert a gyermek ugyanúgy állt vele szemben vérben maszatos arccal, mosolyogva a Mészáros árnyékában.
    - Mehetünk, vagy akarsz még mondani valamit ? - hangzott annak az agyában, majd egy parancsszavára horgas láncok ugrottak elő, és a gyermek húsába marva hozzáláncolták az alvilági pároshoz.
    A bajnok felszállt lovára, majd elindultak a Világok Útján egyre lejjebb és lejjebb, egészen a legsötétebb zugig, túl az időn és túl a téren, mindenhol vért, szenvedést és bűnt hagyva maguk után .

    Sodom városának kapui néma döndüléssel tátották ki roppant pofájukat az Élve-Halott síkság felé, hangyányi élőlényeket okádva elő a perverzió fellegvárából, akik hosszú menetet alkotva vonultak a Vesztőhely-domb felé. Az elsők, akik észrevették őket a Szolgák népéből - akik valaha bárányok voltak - kisgyermekek voltak, és amint ez megtörtént, hangos ovációval adták tudtára a Purgatórium népének halhatatlan uraik közeledtét, és addig rohangáltak ide-oda a földöntúli, kénes és az eget eltakaró sárga füstöt okádó, mágikus, sárkánycsontokból és izzóhideg fémötvözetből álló óriásgépek között, míg a síkság legtávolabbi csücskébe is eljutott a hír, halhatatlan uraik megjelentek népük színe előtt, ma beavatás lesz.
    Uraik, mint mindig, most is csodálatos látványt nyújtottak. Az élen a Hatalmasok haladtak, Sodom nemesei és főpapjai nem nélküli, kopasz, izzadó rabszolgáik által hordozott fejedelmi trónusaikon, a teremtés tökéletességének megtestesült szobraiként, ragyogóan hófehér emberbőrükben, karmaik csiszoltak és tiszták, arcukon hatalmuk varázsjeleivel. Mögöttük a Végrehajtók rendjének megbízottjai arannyal beszórt kámzsás köntösben, lehajtott fejjel haladtak áldozatukat vonszolva, élükön istentelenségétől felmagasztosult bajnokukkal. Mindezeket az Arcnélküliek fanatikus hada vette körül, acélpofájuk érzelem nélkül meredt előre, fekete tűzben kovácsolt, tompán csillogó fegyvereik morbid táncot lejtve szünet nélkül osztották a halált azoknak, akiket a tömeg előretolt. Mindannyiukat kellemes levegő és az égiek halk zenéje kísérte.
    A szolgákat azonban csak az áldozat érdekelte, a Hatalmas, egy a megáldottak népéből, aki ihatott Krisztus véréből, és akit most uraik nekik adnak, akit csillogó szemű szadisták húznak-vonnak horgos köteleikkel a hóhér elé, és aki nem tud ordítani, mert bevarrta a száját.
    Az Arcnélküliek fegyverei gőzölögtek a vértől, mire a kegyvesztettet az Istennéválás oszlopához kötözték, és Beliál főteokrata belekezdett beszédébe:
    - Előttetek áll egy Uraitok közül aki testvérének vallotta az igaz csodák Teremtőjét, de elfelejtette, hogy ez mivel jár, és eltévelyedett a hamis csodák világában, odafent, a Porvilágban, ahonnan feljebb is tekinthetett, olyanokra, amik megtévesztették és immár visszavonhatatlanul megfertőzték és megváltoztatták; ám a Főteokraták elől senki sem menekülhet, és íme, most itt áll előttük gyarlóságában, és elnyeri méltó büntetését, hála a Bajnokmészárosnak, seregeink legfőbb hadurának - enyhe biccentés felé -, aki bejárta érte az időt kezdetétől a végéig, hogy az Egyensúly helyreálljon, és az igazság végül győzedelmeskedjen, mert ez az, amiért harcolunk, hogy végül mindenkit a hit igazságával a szívében testvérünkké fogadjunk. Most pedig az igazak hatalmát kiterjesztve rátok felolvasnám a bűneit: az előttetek álló férfi megtagadta az igaz hitet,...
    A tömeg felsikoltott, az égről eltűnt az összes élet.
    - ...megszentségtelenítette vérét,...
    Az emberek állati extázisban őrjöngtek; az ég eltakarta orcáját.
    - ...tiltott tanokat vallott, amelyeket nem mi adtunk a szájába,...
    A nép saját mocskában fetrengett; az ég megvágta magát, hogy vérezzen.
    - ...bűne élvezetek megtagadása...
    Kések villantak, emberek haltak; az ég meghasadt.
    - ...és végül felvette a kereszt szentségét!
    Voltak, akik immáron örökre elkárhoztak; a Mennyek fekete vércseppeket okádottak.
    - Ezekért - mondta végül felsőbbrendűen isteni mosollyal bíbor ajkán - elítéljük őt! - majd elüvöltötte a vétkest feloldó mágikus szavakat, mire a bajnok hatalmas fekete kardja mérnöki pontossággal gyilkolta le a szerencsétlent, akit pillanatok alatt ellepett a kiéhezett tömeg, és miközben az a néhány, aki odafért a vérhez, felmagasztosult, és ott bent a városban kimeredt szemmel élvezték a Káoszt, a perverzió alakváltó lordjai, a néhány Tiszta hiába nézte az eget könnyes szemekkel, az csak felragyogott egyszer jelezvén a mindenható Isten figyelmét, majd felvette megszokott sárszürke színét; így hát ők is gyorsan eloltották a pislákoló reményt szívükben, és beálltak a sorba, ám őnekik már csak a véres por maradt és gyorsan száradó könnyeik az álarcukon.

1998