A seregek farkasszemet néztek egymással, és Crauchol, mint a hozzá hasonlók többsége, görcsösen markolta kiegyenesített kaszáját, miközben a félelem végigkúszott a kezén, majd a gerincén át a lelke legmélyébe. Rongyain át érezte a dermesztően hideg szelet. Gyomra émelygett, és a legszívesebben távol lett volna ettől a helytől, ahol oly sokan maradnak majd itt örökre véres nyughelyükben. Érezte a levegőben a Halál szagát, de volt benne annyi büszkeség, hogy ne fusson el, bár ezt ha akarta volna, akkor sem tehette volna meg. Ehhez már túl késő volt. Őt is, mint a hozzá hasonló többi nemtelen jobbágyot a theokraták korbácsa és a szeretteik iránti odaadás kényszerítette a fegyverfogásra. Meg sem fordult a fejében, hogy másként is történhetne ez a dolog. Csak megfogta a kiegyenesített kaszát, melyet Omar adott neki, sűrű könnyek között elbúcsúzott öreg szüleitől és ment a többiek után.
   Mellette álló fegyvertársa egy korsót nyomott a kezébe félig telve valamilyen alkoholszagú itallal. A körötte állók is hasonló csuprokból ittak. Ő is ivott a folyadékból, amely a torkát marva csorgott le gyomrába. Miután az utolsó cseppjét is lenyelte, eldobta a korsót. Az ital szinte azonnal hatott. Feltört benne a hősiesség érzése. Ahogy ott álltak a zöld mezőn szinte részegen, óriásnak érezték magukat és készen álltak a halálra. Már nem féltek a Szürke Garabonciástól, hanem a szemébe nevettek. Most bármit megtehettek. Crauchol később csak pillanatképekre emlékezett. Omar, a kovács bikahangon hahotázott, miközben a szemei vérben forogtak — szinte őrület lett úrrá rajta —, majd rázendített a felföldiek ősi harci dalára :

   Előre, előre felföldiek
   véres aratásra!
   Húzd meg a korsót,
   készülj a halálra!
   Hulljon az ellen szörnyű félelmében,
   miközben igaz harcosok gázolnak vérükben!

   Megindultak az ellenség felé. A hadsorok hatalmas lendülettel csaptak össze. Elmosódott körülötte a világ, miközben meglendítette fegyverét. Az valakibe cuppanva szaladt bele. Vörös hullám öntötte el az agyát. Az eldőlő emberből kirántott fegyverével újabbnak esett neki. Emlékezetéből kiesett az idő. Körötte körös-körül kiáltások, sikolyok, a halál aratása. Azután egyszerre vége lett. Fehér fénysugár ömlött orrán, száján át az agyába; ő pedig hiába kapott levegő után. Elájult.
   Nem tudta, hogy mennyi ideig feküdt eszméletlenül; amikor föleszmélt, csak a fájdalmat érezte, az éhséget és a torkát mardosó szomjúságot. Azután — nem tudni, mennyi idő elmúltával — hangokat hallott, egy dalt magas, kristálytiszta gyermeki hangon, valamely számára idegen nyelven. Az ének egyre erősödött, ahogy gazdája feléje tartott, majd meglátta őt magát is. A látvány még fájdalmai közepette is meghökkentette. A vérmocskos csatamezőn, a merev hullák és az azokat elborító légyhadak közepette, a gyomorfelkavarón és émelyítően édes vérszagban egy gyönyörű kis manó szökdécselt a vérszínű fűben épp felé. A lábánál állt meg. Mire odaért hozzá, addigra ő nagy nehezen felült, miközben vér tolult a szájába, amit csak nagy nehezen tudott kiköpni. A manókról ez idáig azt gondolta, hogy csak a mesékben, Meseországban léteznek. Azon sem lepődhetne meg, ha most felébredne, és kiderülne, hogy ő most csak álmodik. De lehet, hogy az eddigi élete az álom, és most ébredt fel, és ez a valóság. Vagy mindkettő létezik egyaránt ugyanott, de nem egymástól függetlenül, hanem egymással érintkezve, összefonódva. Hova is kerültem tulajdonképpen? — kérdezte önmagától.
   A manó megállt vele szemben és megszólalt — arca ugyanolyan bájos volt, mint ahogy azt gyermekkorában mesélte neki anyja —, ám a nyelvet, amelyen szólott hozzá, nem értette. Ezt mutogatással tudtára is adta a kicsiny lénynek, aki ezt látva otthagyta őt, hiába kérlelte, majd káromolta. A tündérlény szemei mindezek ellenére egy hullát fixíroztak, vele egy fikarcnyit sem törődve. Egy hullát nézegetett, mely nemrég még egy, csataménjén büszkén feszítő lovag volt. Testén vagyont érő páncéljával, drága fegyverzetben, büszkén hordva vörös-arany oroszlános címerét. Most azonban csak egy volt mezőn heverő halottak közül, akit a kis manó arcán ártatlan mosollyal zsebelt ki, majd miután végzett vele, új áldozatot keresett.
   Crauchol most vette csak észre, hogy valaki áll mellette. Egy különösen kifestett arcú alak, egy nő szürke szerzetesi köntösben. Ám ruháján a szerzetesektől eltérően számtalan talizmán és jelkép függött. Ráncos, öreg kezében fekete, rúnákkal ékesített botot tartott, melynek vége unikornisszarvat formázott. Vállán egy fehér holló ült. A manó az ő társa lehet. Egy ideig csak nézte őt sajnálkozó, mélybarna szemeivel, majd megitatta, miközben a haját simogatta. Láthatóan elégedett volt. A víz szinte új életet öntött belé, de felállni még mindig nem bírt.
   — Én a Kőarcú varázslónő vagyok — szólalt meg először a sámán. — Talán már hallottál rólam. A botjára támaszkodva nézte őt, miközben belőle lassan szállt el az élet.
   Crauchol nem szólt, csak megdöbbenten nézte a boszorkányt. Ő itt haldoklik, és egy másik ember semmit sem tesz érte, hogy megmentse. De az is lehet, hogy a Kőarcú nem is ember. Humora azonban most sem hagyta el. Sok mesét hallott annak idején édesanyjától; tudta, mit kell tennie.
   — Ments meg, öreganyám, és én meghálálom!
   A Kőarcú nem lepődött meg a kérésen, hanem munkához látott. Újra megitatta, és míg ő ivott, újra a haját simogatta. De felállni még mindig nem bírt a fájdalomtól, csak sikoltani. A boszorkány ezután tégelyeket vett elő köntösének zsebeiből, és valami ragacsos anyaggal kente be testét tetőtől-talpig. Ehhez persze levetkőztette. Ebben segített a manó is, azután mindketten eltűntek. A délután csendben, nyugodtan telt el, csak a halálmadarak károgása verte fel néha álmából. Ám a ragacsnak hála, nem nyúltak hozzá, hanem elkerülték őt. Estefelé visszatért hozzá a manó is és a boszi. A kis csodalény egy faágakból és bőrből készült hordágyat húzott maga után. Ebbe óvatosan belefektették, majd szíjakkal hozzárögzítették.
   — Most már minden rendben lesz — mondta a Kőarcú, miután elkészültek, és ő megnyugodott kellemes, simogató hangjától.
   — Most már kezdődhet a szertartás.
   Egy szikét tartott öreg, ráncos, szürke kezében, amelyet a magatehetetlen szívébe mártott, akinek a megdöbbenéstől még egy sikolyra sem tellett. Az utolsó emléke egy csodálatosan szép mosoly volt, mellyel a kis tündérszerzet ajándékozta meg a halálba indulót.

   A sötétségben vonszolták láthatatlan őrzői láncokon, melyeknek érezte hideg érintését és hallotta hátborzongató zörgését. Fájdalmat nem érzett, de tudta, hogy elveszett. Nem tudta, hova viszik de egy biztos: a Mennyekbe vezető út nem ilyen. Majd a láncok kioldódtak, elengedték, ő pedig zuhanni kezdett egyenesen egy örvénybe. Felsikoltott.
   A holló testén lévő vérvörös pentagrammák lassan halványulni kezdtek, majd eltűntek Hatalmas szemeit engedelmesen lesütötte, várva úrnője parancsait. Látszott a szemein, hogy fél tőle, de a vér mindennél szorosabb köteléke kötötte hozzá. Próbált jó fiúnak látszani és kedves lenni. Remélte, hogy sikerül. Tekintete a már kihűlt falfehér holttesten — lelkének egykori phylaterijén — állapodott meg, melynek szemeit egészen étvágygerjesztőnek találta.
   Crauchol felröppent parancsolója vállára, és nekivágtak az ismeretlennek. A madár hús-vér börtönébe zárt lélek teljes megelégedéssel fogadta új rabszolgaságát.
   Azután szabadon engedték.
   Éhes volt, már napok óta nem volt mit ennie. Túl sok volt a hozzá hasonló, és egyre kevesebb a zsákmány. Most azonban talált egy haldoklót. Kiélezett érzékeivel figyelte a testből elkárhozó lelket, melyre azonnal lecsapott, és darabokra tépte. Most már nem érezte az ürességet. Jóllakottan tért pihenni egy tölgyfára, ahol azonnal elaludt. Most újra álmodott.
   Csak ritkán emlékezett régi életére, akkor is csak az álmaiból, és akkor is csak képekre. Ezek azonban már nem jelentettek számára semmit. Néha azonban egy-egy kép egy személyről, egy tárgyról vagy hangulatról érzéseket keltett benne, amitől sírni kezdett, de szeméből nem buggyantak elő könnyei. Mert csak egy eltemetett lélek sírt egy holló mélyén.
   És miközben Crauchol zokogott, a halandók csak szörnyű károgást hallottak, mint valami lélekharangot.

1997