Hárman indultak útnak az egyik utolsó, még létező ereklyéért. Vilminusz, a gőgös főteokrata a hit védelmében, Cornwal a csengő aranyakért, és a vak fiú, Finchad, a waiton látnok és nyomkövető, mint Vilminusz szolgája egy álomért, melyben népe rátalálni vélt elveszett dicsőségére.

A sűrűsödő felhőpaplanon átfúródó hegycsúcs körül keringett. Az ibolyaszín fellegek úgy nyíltak meg előtte, mint a tenger habjai a Waiton flotta hajói előtt. Mintha időtlen idők óta tartana ez a boldog állapot, mintha végtelen lenne ez a néhány óra; majd a kontúrok lassan megremegtek, és visszatért a valóság.
   Hárman álltak a barlang szájánál, három szürke árny; ám ők nem foszlottak szét a fényben. Nevek jutottak eszébe: Cornwal... Vilminusz.
   Vilminusz - e névre kirázta a hideg, s a névvel együtt, mint kénköves füstből előbukkanó démon sejlett föl előtte a teokrata képe: a jellegzetes, tar fő, az érzelem legkisebb jelét nélkülöző arc és a mindent meglátó szúrós szemek. Megrettent ettől a képtől még annyi év után is.
   A gyomra émelyegni kezdett, és teste megremegett. A tűvel belenyomott szer hatása már majdnem teljesen megszűnt. A mennyország utolsó foszlányai is elillantak.
   Egy kéz ragadta meg ingének gallérját és rántotta fel a földről. Cornwal, az alacsony, tagbaszakadt zsoldos borostás arca alig kéthüvelyknyire volt Finchad arcától. Bűzlött az alkoholtól és a hagymától. A látnok emlékezett a félvér zsoldos ábrázatára.
   - Átkozott fattyú - sziszegte a rezzenéstelen, tejfehér szemekbe -, végre, hogy magadhoz tértél mocskos álmaidból! Már azt hittem, hogy elpatkolsz. Azt pedig nem venném a szívemre. A tisztelendő mondta, hogy viseljem gondodat. Itt van egy kis kalács. Rám senki se mondhassa, hogy nem tartom be a szavam! Ezzel visszalökte a földre.
   - A mester?
   - A mester meditál. - Kezével a barlang szájánál ülő csuklyás alakra mutatott, majd mikor eszébe jutott a fiú vaksága, kiköpött elé. Elővette fegyverét és letelepedett. Valami nótát dúdolt halkan, majd lassanként elaludt.
   Az órák egyhangúan teltek, a reggel délbe fordult. Amíg a mester meditált, a vak gyermek rongyaiba burkolózva várta az indulást. A fehér por még mindig elnyomta érzékeit, ő pedig újra reszketett hiányától. A por megnyugtatta, megszabadította egy időre látomásaitól, melyek vaksága óta nappal is kísértették. Ha jól viselkedik, megint kap a mestertől. Ez idáig mindig kapott tőle, ha nyomra vezette. Megérezte az Ősmágusokat, az emberiség ellenségeit. Ő, a névtelen kis senki, a szolga. Szolgának hívták, pedig volt őseitől örökölt neve: Finchad.
   Valami felrémlett agyában, majd eltűnt a sötétségben. Nyelve akadozva kereste a szót, de a név is eltűnt. Észre sem vette, és máris új dolgokon gondolkodott. Az ősmágusok és praktikáik. Ez járt az eszében még akkor is, amikor elindultak a torony felé, melyet megálmodott.

   A torony hatalmasan tört az ég felé. Karcsú volt és beláthatatlanul magas. Akárha óriások emelték volna; illett a sivár, kihalt tájhoz. Megállt körülötte az idő. Ez az ősi torony rejtette vágyuk tárgyát, az istenek hangszerét, az Artot, a túlvilág kürtjét. Amint beléptek, megérezte, hogy nem csak az ereklye vár itt rájuk. Talán egy Ősmágus, egy a Sarlatánok közül. Gondolatai visszatértek a teokraták szónoklataihoz, amikor először hallott az Ellenségről:

   „Mert minden, amit az ördög akar, bűn az isten szemében és a mi szemünkben. Az ősi féreg alantas testi és lelki vágyainkat kihasználva akar belénk bújni és megrontani minket. Csak az igazak és a felvilágosultak védhetnek meg bennetek a ti segítségetekkel. Imádkozzatok hát értünk és magatokért a Mindenható Úrhoz! De jól vigyázzatok, mert a gondolatbűn maga a kísértés!"

   Vak volt, de álmaiban százszor is járt már e helyen. Így most is fel tudta idézni a torony járatait. A falak furcsán törték meg a lámpások fényét, melyek voltaképp szükségtelenek voltak a teret betöltő kékes derengés miatt. A tárgyak puhának, éterinek tűntek a maguk különös geometriai elrendezésében. Csak ők voltak valódiak a szellemvilágban. Ahogy egyre több időt töltöttek a toronyban, úgy tűnt az egyre végtelenebbnek. A falakon árnyak suhantak, a hangok monoton ismétlődéssel vesztek a végtelenbe, vagy száz helyről verődtek vissza érthetetlen hangzavarban. Az az érzésük támadt, hogy szemek követik őket tekintetükkel. Mintha valaki lesne rájuk. Fogaskerekek, gépek hangja hallatszott, mintha a Szürke Kaszást - mely minden halandót elér - indította volna el valaki. Lassan egymásra is gyanakodni kezdtek. Lopva figyelték egymás mozdulatait, vajon nem szállta-e meg valamelyikkőjüket az Ősi Férgek egyike. A látnok érezte a másik kettő bizonytalanságát és rettegését. Azon a bizonyos másik síkon - a valós világban - látta félelmük árnyékát, mely az idővel egyre növekszik. Ugyanott látta társai vágyainak, érzéseinek megtestesült kicsi, gonosz, morbid, szürke figuráit is.
   A termek útvesztőiben végül elérték céljukat. Megpillantották a mitológia egyik legcsodálatosabb tárgyát, az Artot; ezt a gyönyörű, csontfehér kürtöt, melyet maguk a Waiton istenek faragtak ki az első sárkány csontjaiból. Elragadtatással szemlélték a tárgy tökéletes körvonalait és hatalmát, melyet az első pillanattól kezdve szinte bőrükön éreztek, de mibenlétét nem értették meg. Vilminusz ébredt elsőként a tökéletesség varázsából. Egyetlen kurta parancsára Cornwal leemelte az ereklyét állványáról. Fejében azonban más gondolatok keringtek. A kürt megpillantásával vágyott annak hatalma után, csakúgy, mint a társai. Egyetlen vágya volt megtenni azt, amit még az óidők hősei sem mertek, és ami miatt a sárkányok népe haldoklik. Megfújta hát a kürtöt, mely varázshatalmával egy nép életét adhatja vissza.
   Semmi sem történt.
   Nem jött hang a kürtből. Vilminusz szívből kacagott, mert hát legszebb öröm a káröröm, gondolta, és szólt:
   - Majd én - és teli tüdőből megfújta a kürtöt. Ám hangot ő sem tudott kicsikarni a hangszerből. Hitetlenkedve meredtek a tárgyra, majd Finchad felé fordultak.
   - Te is megpróbálhatod. És ha sikerül megszólaltatnod, gondolj a Szent célra! - mondta a teokrata, miközben Cornwal átadta a kürtöt a gyermeknek. A látnok bólintott, kezébe vette a kürtöt és belefújt. Rájött, hogy bár a másik kettő nem hallja a kürt hangját, az a szellemi síkon tisztán érzékelhető.
   A hang, mely felkelti az istenek figyelmét.
   Ehhez azonban egy tiszta vérű Waitonnak kell megszólaltatnia. Már pedig Vilminusz nyugati és Cornwal félvér.

   A hang messze szállt a szellemi síkon; beláthatatlan, az emberi elmével fel nem fogható folyamatokat indítva el. És a teremben lassan testet öltöttek maguk az istenek. A ködszerűen gomolygó, ezüstösen fénylő masszából kiemelkedtek az ősi lények. Felismerte őket. Ott volt Miracle, a Holtak Három Lordja és a többiek. Isteni nagyságukban tündököltek hatalmasan, legyőzhetetlenül. A halandók kicsiny porszemeknek érezték magukat e lények mellett. És mégis...
   Az árnyak hirtelen tovatűntek, és az istenek teljes valójukban megjelentek. De milyen torzak voltak kicsinyes vágyaikkal, félénkek és gyámoltalanok. Mintha átok ült volna rajtuk; ide-oda vonaglottak, mintha egy földöntúli furulya hangjára lejtenének morbid táncot. A három halandó némán állt a látvány előtt. Nem hittek a szemüknek. De vajon lehetett-e mást várni egy majdnem letűnt nép isteneitől, akiknek már a létében sem hisznek? Vilminusz az álszent próféták álszent maszkját felvéve fordított hátat, és vonult ki a teremből az istenek armadája elől. Az igaz hit győzedelmeskedett. Ő végre hazatér. Cornwal röhögött. A varázs róla is lehullott, amikor rádöbbent az igazságra; ocsmány dalokat dúdolva, az isteneket kifigurázva látott neki a torony kifosztásához.

   Finchad órák óta fújta már a kürtöt. Várta a csodát, amely mégsem teljesedett be. Majd ő is elnémult és a kürt hangja elhalt. Az istenek visszatértek létsíkjukra, magára hagyva hívőjüket, szívében a remény lassan kihunyó szikrájával, és könnyeivel az arcán.