Minden mágus, varázsló, misztikus és boszorkány életének legfontosabb pillanata a beavatás, amikor is adeptussá válik. Ez az a pillanat, amikor lehull előtte a fátyol a Nagy Műről, és teljes emberré válik, olyanná, amilyenné megteremtették Őt a kezdet kezdetén, mielőtt még hitt volna a Sárkánynak.
    A laikusok, a hozzá nem értők és kontárok a beavatást mind egy bonyolult ceremóniának gondolják, amely hatalommal ruházza fel a beavatottat, pedig ez pont fordítva történik, a beavatandó adja meg a szertartás erejét, amelynek a végén Tisztán Látó lesz, beavatott, aki képes látni Istent és annak minden teremtményét, rendelkezik a saját élete felett, akit ellensége le nem győzhet, aki ismeri a jelent, a múltat és a jövőt, birtokolja a halhatatlanság kulcsát, birtokában lesz a bölcsek kövének a titka, a vad teljesíti minden parancsát, nem lehet megfélemlíteni, képes lesz bölcsen gondolkodni, belelát az emberek lelkébe, uralkodik a természet erőin, megszelídíti a természetet és a gyűlöletet, és ura lesz a gazdagságnak.
    Én azonban tudtam, hogy mi az igazság. A beavatás időpontját én választottam ki öntudatlanul, egy éjszaka, álmomban. Ott álltam mezítelenül az aranyporral megrajzolt pentagramma közepén, ősi, Atlantisz óta álló faragott oszlopok között, a természet templomában, a csillagok alatt, testemen a huszonkét jellel, melyekben benne foglaltatatik a Tudás. Nyelvem akaratlanul is a beavatási rituálét énekelte, és a Pentaculumomon keresztül lecsupaszított testem és lelkem lassan eggyé vált a Természettel .
    Hulló csillagként lobbantam bele az időtlen mindenségbe, hogy bejárva azt, eljutván a közepére befogadjam lényegét. Arcok milliárdjai suhantak el mellettem végtelen folyosókon, melyek más dimenziókba vezettek el, ahol megismertem
    A KORONÁT,
    A BÖLCSESSÉGET, AZ INTELLIGENCIÁT,
    A SZÉPSÉGET,
    A SZERETETET, AZ ERŐT,
    AZ EREDETET,
    A POMPÁT, A SZILÁRDSÁGOT
    ÉS A BIRODALMAT.
    Azután szavakat hallottam, az Igét, és megértettem végre a lényeget, melyet Ádám óta kerestem, eggyé váltam vele, és az ezután bennem élt tovább, eggyé válva önmagával.
    Majd történt valami, amit nem értettem, és ott találtam magam egyedül a testek émelyítő hús- és vérszagú börtönében, melyek soha nem érnek véget, és ahol feltárulkozott előttem a múlt és a jövő, és én nem bírtam elviselni azt. A jelen pedig elveszett számomra.
    Ekkor megláncoltam magam, és a füleimbe forró ősmatériát öntöttem, mert nem akartam hallani az istenkáromló szavakat; de így sem menekülhettem előlük. És akkor láttam a vért az öt sebből folyni, felsikoltottam a létező világok összes fájdalmával; az ég elsötétült, és végül elsírtam magam, mert újra megkaptam az esélyt, hogy megszülessem immár sokadszor, a Birodalmon kívül, egy újabb lehetőséggel, de immár szeplőtelenül. Anonym nevet kaptam.
    Új életem egyetlen vágya volt menekülni a kárhozatból, szabadulni a mocsoktól, szembeszállni a gonosszal, legyőzni az Antikrisztus mesterét, hogy üdvözülve vezessem véreimet a Mennyekbe, ahol szembesülnek az igazsággal. De ehhez vissza kellett szereznem a szemük világát, melyet Lucifer elszeretett tőlük.
    Az évek azonban haszontalanul csorogtak ki ujjaim közül, és a hajamba már ősz tincsek vegyültek, mire rátaláltam a hozzá vezető útra.
    A tükröt egy transszilvániai, egy magyar lovagtól kaptam, egy lófőszékelytől, akivel együtt küzdöttem a démonita arabok ellen a Szentföldön. Mint mondotta, volt szülőföldjén, Erdélyben a mindennapos túlélés és a vámpír-ördög sucubbusok elleni harc alapfeltétele egy tükör birtoklása, amely nélkül bármely halandó napjai meg vannak számlálva az egyébként Istennek oly kedves földön. Ám mivel a legritkább dolgok egyike, hála az átkos démonoknak, a székelyek ereklyeként őrzik, és általában apáról fiúra szállnak az egyre kisebb és kisebb tükördarabok.
    Ez volt életemben az első tükör, amelybe belenéztem, és az utolsó is. Amikor belenéztem, szemeimen keresztül megpillantottam a lelkemet, mely fehér volt és tiszta, mint a szűz, és megláttam a helyet, ahol a fajtám megszületett, és mindazon dolgokat, amelyeket teremtésem óta elfeledtem. És ahogy egy kútban lefelé haladva egyre sötétebb és sötétebb lesz, úgy tárult fel előttem lelkem sötét foltja, embertelen, elzüllött, lebilincselt , önmagukba fojtott, mocskos és perverz, gonosz gondolataim, vágyaim börtöne, ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltam lelkembe, hogy végül megpillantsam Poklom kapuját, amely kicsi volt, szinte csak egy jelentéktelen kis porszem a Világmindenség közepén, de mégis ott volt.
    És amikor ráakadtam, kéjes mámor öntött el, mert tudtam, hogy megkaptam a lehetőséget. Teljes hatalmammal, legyőzhetetlenül léptem be az acélkapukon harsonák kíséretében, Táltosom, kedvenc aranysárkányom nyergében, mint a teremtés koronája, az igaz Isten megtestesülése, és amikor azok hangos döndüléssel bezárultak mögöttem, én csak kacagtam olyan hangosan, hogy az angyalok kara is hallotta, és ők is velem együtt nevettek, miközben fényárban úszva nekivágtam a Sötétségnek megbotránkoztatva gúnyos kacajommal az ördögöket.
    A Poklot nem olyannak képzeltem, mint az a kép, amely a szemem elé tárult; és hogy milyen is valójában, az leírhatatlan. Leírhatatlan a légkör, amely e helyet körüllengi romlottságában, perverzitásában, sivárságában; a pokollakók, az elkárhozottak bűneiben, melyek kiülnek arcukra, átformálják őket saját képükre, hogy rabszolgáikká tegyék őket végérvényesen, ezáltal megfosztva őket a tisztítótűz általi megtisztulástól, hogy amikor eljön a végső ítélet ideje, amikor a Pokol elpusztul, a feledésbe rántsák őket mindörökre.
    Mégis van egy hely valahol a legalsó bugyrok közelében, egy kis rész, mely a Semmivel határos, ahonnan fény szűrődik ki, a hely, ahova bezárták saját agyrémének szüleményei az angyalok leghatalmasabbikát, Lucifert, aki versenyre kelt Istennel, ezzel saját magát láncolva le egy labirintus közepére, mely esszenciája mindannak, aminek ő az ellenkezőjét megtestesítette, és a szó legszorosabb értelmében Istentelen.
    Ez a kis fény okozta végül vesztemet, mert végül megtaláltam őt, a fényhozót teljes szépségében és dicsőségében, valami perverz módon rögzítve állhatatos emberi mosolyt viselő koponya-trónusán; egy istentelenül hosszú út végén, amikor már iszamos voltam a fekete vértől, és a lelkem szürke. És ahogy én egyre vesztettem el emlékeimet, gondolataimat, az erőmet, és gyengült fényaurám, úgy nőtt az ő hívó szava. Ő volt ott, a leghatalmasabb, testének teljes gyönyörében, a fénynek a megdicsőülésében, egy újszülött Isten, akit gyermekei megbéklyóztak. Ott vonaglott megbéklyózva, törött pillangószárnyaival csapkodva, furcsa, kitekert, mégis a szívet boldogsággal megtöltő mozdulatokkal, és hófehér testének, minden, minden apró porcikájának az újabb és újabb rezdülésével egyre jobban megszerettem őt, és megismertem nemes-árva lelkének egy-egy szilánkját, mígnem összeált a nagy mű a gyönyör darabkáiból, és megláttam önmagam.
    A teljes valómban, isteni mivoltomban, mint a leghatalmasabb, és aki elbukott.



Most már tisztán látom a jövőt.
    Egy férfi áll a Világfa tetején, valahol a Mennyek és a Poklok között félúton évezredek óta, összeláncolt kézzel egy faragott oszlophoz béklyózva. Testét szögesdrótok láncolják szorosan egy furcsa oszlophoz, csak a fejét mozgathatja szabadon, de ő lehajtja azt, hogy hosszú haja eltakarja arcát és szemeit, így óva magát minden más lélek tolakodó érdeklődésétől, miközben a csuklóin és a kezein lévő sebeiből sűrű cseppekben csorog a vére alant a Semmibe. Csak egy dologra figyelt, egy belső hangra, mely majd jelzi a percet, melyben megszólalnak majd az utolsó ítélet harsonái, amikor apja szól önmagához. De addig várnia kell, figyelni a hangra, amely így szól: tik-tak, tik-tak, tik-tak, majd látja, ahogy az elveszett lélek a Poklokba száll le, ahol megnyúzzák, megbecstelenítik, meggyalázzák, megalázzák és kiforgatják emberi mivoltából, rabszolgává teszik. Ő pedig érzi, amint az elveszett lélek szenvedéseinek könnyei lecsorognak arcán véres-fényesen, megváltva ezzel azt.
    Pedig nézhetne mást is, van elég látnivaló, mert erre jár az összes angyal és ördög a nagy Semmin keresztül a Porvilágba, hogy ott halásszanak - mint annak idején Péter, a megtagadó halászott üres, semmitmondó lelkekre -, s hogy megtöltsék azt hittel, ezáltal felruházva önnönmagukat a teremtő hatalommal, amelyet elvesztettek valamikor, úgy hatezer évvel ezelőtt.
    De ő nem törődik velük, akármit tettek-vettek és tesznek-vesznek is ott körülötte. Nem voltak emlékei, se gondolatai, és ha valaha voltak is, akkor sem hitte, hogy azok igazak, szépek és jók.
    És akkor, egyszer, amikor az idő véget ér, az emberek majd eljutnak oda is, és leveszik láncait őrült tudatlanságukban, ahelyett, hogy osztoznának vele a megtisztulásban.
    És azután majd nem sír senki ott fenn a Világfa tetején, nem hullat igazgyöngy könnyeket. Csak az elkárhozottak hullajtják fekete könnycseppjeiket ott lenn, a börtönükben, melybe lassan belefullad Lucifer, az ördögök, majd az angyalok és legeslegvégül, utoljára, mert ő volt a legelső, maga az Isten is. Mert


    A mi Urunk alszik
    az Altatódaltól, melyet mi éneklünk neki
    a Gonoszról,
    akit mi festünk meg neki,
    mert fénye árnyékában állva minden fekete és sötét
    ebben a szomorú-szürke Porlabirintusban.
    És mi nem figyelünk, leköt minket a mese,
    Őt pedig fekete indák folyják körbe.
    Megfojtják, mielőtt elhal az ének,
    miközben Te, akihez nő még hozzá sem érhetett volna,
    ha szent vagy és lélekben tiszta,
    igazi nemes lovag,
    csak bámulsz, és vérkönnyeket sírsz a bűnbánattól,
    hogy eldobod őt magadtól, s vele a jobbik énedet, mely valaha szép volt és nemes,
    a Lelkedet,
    mert nem szabad felébresztened.

Én mondom ezt nektek, aki már elkárhozott, és itt ülök szerelmetesen Antikrisztusom mellett elválaszthatatlanul, mint fény és árnyék, feledve a templomosok Baphomet jelszavát, idézve Edgar Allan Poe egyik üzenetét a mának:

1998