Párviadal

    Mertin végre ott állt a szörnyeteg barlangja előtt. Nem volt nehéz megtalálnia, mert egy koponyákból álló kis halomba tűzött tábla fennen hirdette, hogy e barlang lakója maga a Sárkány. A bejárat mint valami hatalmas száj, amely elnyelni készül őt, magasodott föléje. Amorf alakja sötét tócsaként terpeszkedett a hegyoldalon. Őt azonban nem riasztotta el, mély levegőt vett, és a nyílás elnyelte.
    A hőst nem fogta el félelem, és pallosát tartó keze sem remegett, miközben a sziklába vájt, kacskaringós járatok egyikén oldalazott lefelé a hegy gyomrába. Minden fordulóba odaképzelte ősi ellenfelét, a szörnyet, de mindig csak ugyanaz az üres, semmitmondó kacagás fogadta, melyet a járatok néha csak egész halkan suttogtak néha pedig százszorosára erősítve verték vissza. Több órája haladt már így egyre lejjebb és lejjebb; miközben idegei pattanásig feszültek a harcban érzett extázis utáni vágytól, és ereiben szinte fájdalmasan lüktetett a vér. Amikor már az őrületbe kergették a kacajok, melyek kigúnyolták és vérig sértették, az illúzió széthullott, és őt elnyelte a sötétség hogy előtűnjön a valóság.
    Egy terembe zuhant — gondolta —, mert dermesztő, hideg sötétség vette körül amitől nem látott mást csak testének körvonalait, melyeket megvilágított egy halvány fénysugár. A padlón, feküdt és az orrából vér szivárgott. Érezte, hogy nincs egyedül. Kitörölte szeméből a vért —így már látott —, és az előtte álló trónon ülő alakra nézett.
    Világtalan, tejfehér szemekbe bámult, az ősöreg Sárkánykirály, az utolsó, még élő sárkány szemeibe, aki úgy nézett vissza rá, mintha látná. A hüllő azonban nem mozdult, csak bámult rá, miközben a tüskés-pikkelyes farka a trónszék lábai körül tekergett. Milyen védtelen — gondolta —, és milyen emberfelettien gonosz, de nem volt benne annyi erő hogy felkeljen a vériszamos márványról, és megtegye, amiért idejött. A sárkány látva erőlködését elmosolyodott.
    - Isten hozott Lord Mertin — szólította meg ellenfelét. Hangja egészen emberien csengett. — Miben segíthetek?
    A hős káromkodva lábra tántorgott de mozdulni többet nem tudott a világtalan szemek szorításában.
    - Hagyd békében, csöndben eltávozni e világról a haldoklót! - szólt hozzá újra a szörny.
    - Én akarlak megölni — mondta erre a harcos remegő hangon —, nekem jósolták meg. Én leszek a Sárkányölő.
    - Én nem magamra gondoltam — felelte a Sárkány —, és hogy lásd hatalmamat, most teljesítem egy haldokló vagyis a te utolsó kívánságodat.
    Gondolatban pedig remélte, hogy most megalázhatja a hőst, és láthatja őt az életéért könyörögni. De csalódnia kellett.
    - DÖGÖLJ MEG! PUSZTULJ! — ordította Mertin, és a Sárkány megremegett saját ellenefordított varázslatától, de semmi más nem történt vele.
    - Cseles — sziszegte a sárkány —, de jól tudod, hogy én voltam a legelső és én leszek a legutolsó. És a király a leghatalmasabb mind közül. Most pedig megosztok veled egy titkot, mert bölcs vagyok és előrelátó. Nem ölhetsz meg engem, mert a hősök sorsa hozzám van kötve.
    Mertin remegett az erőlködéstől, hogy kardját felemelje, de tettét nem koronázta siker, így nem tehetett mást, mint hogy lihegve hallgassa a király lázálmait az igazságról.
    - Ha meghal az utolsó is a népemből, nem lesz szükség tovább a hősökre sem. Őseid szelleme pedig elenyészik, mintha sohasem létezett volna, akkor, amikor a vérük majd megfertőződik. De rajtad már az sem segít, hogy ezt megtudtad. Ma megöllek, és megeszem szívedet közös vacsoránkon. És ezzel végzek az emberek álmaival az erőről és a hatalomról; egyszer és mindenkorra véget vetek a Csipkerózsika-meséknek a jóról és a gonoszról, hogy éjsötétbe öltöztessem a Világot, és megteremtsem saját birodalmamat, amitől eddig a jóslat visszatartott.. De én tudtam várni, te pedig végre itt vagy a karmaim között.
    - Miért is jöttél ide ? — kérdezte sajnálkozva miközben hosszú, borotvaéles, de már töredezett karmait vizsgálta.
    - Mert ez a Sors akarata, ami meg is van írva A Könyvben Amely Mindenki Számára Nyitva Áll, és amelyet mindketten olvastunk. A haláloddal pedig meggyógyulnak a világ sebei és az én kis beteg Charlotte-om is - mondta a hős zihálva. Erei már fájtak vérének lüktetésétől.
    A Sárkány felkacagott.
    - Elárulok neked még egy titkot. Charlotte azért beteg, mert elszakítottad tőlem. Nem téged szeret, hanem engem.
    - HAZUDSZ ! — ordította Mertin, és a Sárkányra támadt, de a szíve mélyén érezte, hogy ellenfele az igazságot mondta. Az hatalmasat bömbölt, és a harcosra vetette magát. Hosszú csontú, karmos ujjait belevájta annak testébe miközben Kirhloke csengve pattant le pikkelyes bőréről, mintha az alatt acél izmok rejteznének. Vér spriccelt a sebeiből, és a Sárkány megremegett. Ahol a hős vére ráfröccsent a szörny testére, onnan maró füst szállt fel. A királyhüllő hátratántorodott, Mertinről pedig végleg lehullott a varázs. Vörös-ezüst pikkelyes ellenfele kitátotta agyarakkal teli száját, és mély levegőt vett. Ő pedig a szívébe vágta kardját. A szobát elárasztotta a tűz és egy halálsikoly, mely agyának legrejtettebb zugát is átjárva megsebezte azt.

Sárkány

   A barlangot fekete sárkányvér borította amikor távozott kormos, fekete falai közül. Egyik kezében véres kardját tartotta, a másikban a sárkány levágott fejét, szarvánál fogva húzva maga után.

   Az idő lassan, higanyként folyt ki ujjai közül, miközben szobájának legsötétebb sarkába húzódva várta a csodát, amely nem jött el, ebben a sárkányok és hősök nélküli letűnt világban. Semmit sem várt már az élettől; mert ahogy eltűntek a sárkányok, úgy tűntek el a csodák és a hősi tettek. És lassan a nevével együtt feledésbe merült ő maga is; lelkét ezzel is egyre mélyebbre taszítva a Semmibe. És miközben a kezéhez tapadt vért próbálta letörölni hasztalan, a híres Kirhloke rongyokba csavarva hevert a sarokban, szívében a lassan kihunyó tűzzel.
   Amikor már csak ő emlékezett az igaz nevére, és az egy volt a sok közönséges név közül, pusztán betűk halmaza minden hatalom és erő nélkül, már beletörődött a megváltoztathatatlanba.
    Amikor pedig Kirhloke nem volt több egy darab vasnál, munkát keresett.

   Minden nappal, amikor a vágóhídon dolgozott kezében a hússzeletelővel, rezzenéstelen szemekkel meredt munkájára, miközben a fellegekben járt, és a leölt állatok húsának bűze fertőzte meg érzékeit, átitatva bőre legmélyebb pórusait is. Éjszakánként pedig újra a vágóhídon járt, ám ezúttal ő lovag volt, a bajnok, aki megküzdött a Sárkánnyal, s aki újabban az Embar nevet viselte; a királyságért. És minden reggel, az álom végén verejtékben úszva ébredt, de nem tudta a magyarázatát furcsa álmainak, amelyeknek minden részletére pontosan emlékezett: a szörny agyaras pofájára, a fejből kiálló tüskékre, a háton végighúzódó és abból kiálló csontkinövésekre, és azokra a rettenthetetlen hüllőszemekre, melyektől egy királyság összes lakója megremeg, és amelyek annyira hasonlítanak az ő szemeire.
   Szüleit nem ismerte; rokonai nem voltak. A dokik azt mondták hogy a balesete miatt — ahol teste összeégett — emlékezet-kiesése volt, de ő nem emlékezett semmilyen balesetre. Mindenesetre ő nem ismert senkit, és őt sem kereste senki.
   Munkáját munkaközvetítőnél kereste és találta meg. Egy vágóhídon adtak neki munkát. Olyan jól értette a dolgát, hogy próbaidő sem volt. Veleszületett tehetsége volt a bárddal való vagdalkozáshoz.
   Idővel pedig barátai is akadtak, amolyan nyomorult, lesüllyedt emberek, mint ő. Ő azonban rosszul érezte magát közöttük mert önmagára emlékeztették . Lassan azonban megszokta őket.
   Barátnője nem volt, csak egy utcalányt ismert a környékről. Vele szeretett beszélgetni és szeretkezni. Ő mondta neki, hogy vágassa le a haját, és ő megtette.
   - Szia, kedves — mondta neki aznap is, és megcsókolta a lány száját.
   - Szia — mondta ő is, mihelyst alkalma nyílt rá, majd elhallgatott.
   Kézenfogva sétáltak a macskaköves utcán, és közben mosolyogtak egymásra. Amikor feltűnt a végcéljuk, a lány kedvesen fülébe súgta az aznapi árat, majd elnevette magát.
   Az ágyban feküdtek, de nem történt semmi. Nem volt kedvük hozzá. Talán ez így volt a legjobb. Mindenesetre a lány testének illata, érintése nagyon jól esett neki. Ez bizalmat adott neki, és egy álmot juttatott eszébe.
   Egy fogadóban történt. Ott álmodta valamikor réges-régen. Emlékezett a borra, amelyet ott ivott, a barátságra amely a helybéliekhez kötötte, a melegre, melyet a tűz adott, és egy lányra aki mellette feküdt.
   Messze szálló, magas, angyali dal hívta a szürke árnyakon át kedvese hangján, melyet ő követett börtönébe. Mire átlátta az ámítást, már elérte végzete, arctalan árnyak vették körül, hatalmasak és könyörtelenek. Egy pillanat alatt agyarak tépték, karmok marcangolták meztelen testét kétségbeesett sikolya közepette, miközben csuklóinál fogva egy sziklához láncolták. Majd valahonnan a háttérből Charlotte lépett elő megindítóan kecses mozdulattal és szépséggel. Mézszínű haja árnyékba takarta tejfehér arcát. Olyan közel lépett hozzá, hogy az arcán érezte negédes leheletét. Ajkai majdnem érintették az ajkait, megérinteni azonban mégsem tudta a Csábító gyönyörű testét. Ez számára nagyobb fájdalmat okozott, mint a kezébe maró láncok, melyek nyomán vére serkent. Arcán könnyek csorogtak végig, a vágyakozás könnyei. Charlotte ajkai megrándultak, miközben fülébe súgta szavait melyek a következők voltak:
   - Te voltál a végzetem, mert megölted szerelmemet a Kirhloke-kal, és én belehaltam a fájdalomba, melyet az elvesztése miatt éreztem a szívemben. Ezért visszatértem hozzád, hogy magammal rántsalak a múlt árnyai közé, ahol örök szenvedés lesz a sorsod. Ne feledd, mi várunk rád!
   Az árnyak pedig vele nevettek, ő pedig tudta, hogy rajta nevetnek.
   És ekkor már látta foglyul ejtői arcát: a testvérei voltak, a többi kermalini hős. Ott volt köztük Byronsuth, a Fekete Kéz és a Testvériség. Majd a lány korbácsa lecsapott testére, újra és újra megsebezve őt. És miközben a testén nyíló sebhelyekből ömlöttek életnedvei, ő fájdalmában vonaglott, akarata pedig a groteszk vigyor-vicsorban rángó száján át egyetlen hatalmas segélykiáltásban összpontosult. De segítség nem jött, és a korbácsok újra és újra lecsaptak rá. Nem tehetett mást: sikoltott egészen addig, míg a véget nem érő fájdalomtól elájult.
   Remegve ébredt, valami furcsát álmodott. Először örült, hogy egyáltalán felébredt, majd lassan megvilágosodtak gondolatai. Már tudta, mit kell tennie. Felöltözött, és bárdját magához véve elindult, hogy elintézze az aznapi munkáját. A lányt nem keltette fel, hagyta, hadd aludjon. Búcsúzásképpen csak megcsókolta az arcát.
   A vágóhídon csönd fogadta. Minden terem kihalt volt, magán kívül egy teremtett lelket sem talált. De mintha mégis hallana valami hangot a hátsó termek egyikéből. Fegyverét megpörgetve indult a hangfoszlányok felé. Ahogy közeledett, egyre hangosabban hallotta a hangokat és sikolyokat, melyek őt hívták segítségül, a megmentésükre. Útja egy ajtónál ért véget. Az ajtó mellett egy tábla hevert, egy figyelmeztető tábla sok-sok koponya tetején. Ő azonban nem olvasta el, már tudta, hogy mi áll rajta, és a terembe mindenkép bejut. Rettenthetetlen erő szállta meg, és öklének egyetlen ütésével bezúzta az ajtót. Fegyverét két kézre fogva lépett a terembe. Ott szörnyű látvány és hangzavar fogadta. A terem a végtelenbe nyúlt, és ő egy pillanatra mégis az egészet tisztán látta. A plafonból kinyúló hatalmas húskampókon megszámlálhatatlanul sok mesebeli lény: tündérek, dryádok, manók és még ki tudja, milyen lények csüngtek felakasztva. Mindnek a hátából kiálló kampó okozta vesztét. Vérük nagy csöppekben hullott a földre vonaglásuk közepette; miközben kétségbeesett, síró hangon sikoltottak segítségért. Ő azonban csak egyetlen hangra figyelt, egy magas, angyali hangra melynek nyomán elindult végzete felé, hogy csatlakozzon testvéreihez, mert egy kampó még üres, ezt tudta jól, és a Király már várja őt talpig vörösben, fején egy hóhércsuklyával. Ő pedig nem okozhat csalódást.

1997