I.

— Kössék meg a kutyákat, kürtöljék össze a vadászokat, és induljunk vissza a városba!
   — Máris?
   — Alkonyodik, mindenszentek napja van, s mi itt a Kísértethegyen vagyunk. Más alkalommal elpusztítottam volna azt a farkascsordát, amelyet a Moncayo hava űzött el tanyájáról, ma azonban nem vállalkozhatom rá. A templomos lovagok templomából hamarosan angelusra* harangoznak, s a holtak lelkei nemsokára megkondítják a hegyi kápolna harangját.
   — Arról a romba dőlt kápolnáról beszélsz? Ugyan, csak ijesztgetni akarsz!
   — Szó sincs róla, szép húgom. Te nem tudhatod, mi történik itt, hiszen alig egy esztendeje és nagyon messziről érkeztél hozzánk. Fogd lépésre a lovadat, és útközben elmesélem a történetet.
   Az apródok vidám, lármás csoportokba verődtek, Borges gróf és Alcudiel gróf felült pompás lovára, s a társaság útnak indult az előrevágtató két grófi gyermek nyomában.
   Útközben Alonso a következőképp adta elő az ígért történetet:
   — A Kísértethegynek nevezett terület egykor a folyóparton épült kolostorban élő templomos lovagok birtokához tartozott. A lovagok nemcsak szerzetesek, hanem katonák is voltak. Amikor Soriát visszafoglalták az araboktól, a király templomosokat hozatott távoli országokból, hogy védelmezzék a híd mellett épült várost, s ezzel nagyon megsértette Kasztília nemeseit, akik egyedül is meg tudták volna védeni azt a helyet, amelyet annak idején ők hódítottak meg.
   Az új és roppant hatalmas rend lovagjai, valamint Soria nemesei között lappangó mélységes gyűlölet egy nap kirobbant. Az előbbiek a vadban bővelkedő hegyet vadászterület gyanánt használták, s ily módon egyszerre hódolhattak az asztal meg a vadászat örömeinek. A nemesurak viszont elhatározták, hogy az ellenségeik által „katonaszerzeteseknek” csúfolt templomos lovagok tilalma ellenére is nagy hajtóvadászatot rendeznek a hegyen.

   Szándékuknak híre ment a vidéken, de semmi sem gátolhatta az egyik tábort a vadászat gyönyöreinek hajszolásában, a másikat pedig a nemesek tevének meghiúsításában. És hamarosan sor került a végzetes vadászkirándulásra. Az a nap nemcsak a vadállatok számára maradt emlékezetes. A meghalt fiaikat életük végéig gyászoló anyák sem feledték soha. A hegyen nem a vadat űzték, hanem rettentő csatát vívtak, s a környéket mindenfelé holttestek borították. A farkasok, amelyeket a nemes vadászok ki akartak irtani, véres lakomát csaptak. Végül a király úgy döntött, hogy közbelép. A szörnyű tragédia következtében átkozottnak mondott hegyet tiltott területté nyilvánította, és a szerzetesek kápolnája, amelyben együtt temettek el barátokat és ellenségeket, idővel összeomlott.
   Azóta mesélik, hogy halottak napján, ha leszáll az éj, a kápolna harangja magától megkondul, s a szemfedőjük foszlányaiba burkolt halottak kísérteties vadászatra indulnak a tüskebokrok és elburjánzott cserjék között. Bőgnek a rémültek szarvasok, üvöltenek a farkasok, sziszegnek a kígyók, és másnap a havon a csontvázak hústól megfosztott lábának nyomai láthatók. Ezért nevezik Soriában Kísértethegynek ezt a helyet, és ezért akartam eljönni onnan még a sötétség beállta előtt.
   Alonso története épp akkor ért véget, amikor a két fiatal a városba vezető híd bejáratához érkezett. Ott bevárták a társaság többi tagját, majd a kis csapat beleveszett Soria keskeny, sötét sikátorainak homályába.

II.

   A szolgálók az imént szedték le az asztalt. Az Alcudiel grófok kastélyának magas, gótikus kandallójában lobogó tűz élénk fénnyel árasztotta el a lángok mellett meghitten csevegő hölgyek és lovagok csoportjait. A csúcsíves ablakok ólomkeretes üvegét vadul korbácsolta a szél.
   Csupán két személy nem vett részt az általános társalgásban: Béatrice és Alonso. A ködös ábrándokba merült Béatrice tekintetével a lángnyelvek szeszélyes táncát követte, Alonso pedig a tűz visszfényének ragyogását figyelte a leány kék szemében. Mindketten hallgattak.
   A duenák rémtörténeteket meséltek, amelyekben szellemek és kísértetek játszották a főszerepet. A távolból idehallatszott Soria harangjainak egyhangú, gyászos zengése.
   — Szép húgom — szakította meg végül Alonso a hosszúra nyúlt csendet —, mi hamarosan és talán örökre elválunk egymástól. Tudom, hogy Kasztília kietlen síkságai, durva, harcias szokásai és régimódi, egyszerű erkölcsei nem riasztanak, de többször hallottalak sóhajtozni, talán egy, a távoli országodban maradt kedves után...
   Béatrice hideg közönnyel húzta el a száját: női lénye teljes egészében feltárulkozott keskeny megvető rándulásában.
   — Vagy tán a francia udvar pompáját sajnálod, ahol eddig éltél? — sietett hozzátenni az ifjú. — Bárhogy is van, érzem, hogy nemsokára elveszítlek. Ha majd útnak indulsz, szeretném, ha valamilyen emléket vinnél magaddal tőlem. Emlékszel-e arra a napra, amikor elzarándokoltunk a templomba, hogy köszönetet mondjunk Istennek, aki visszaadta egészségedet, amelyet országunkban reméltél visszanyerni? Nos, akkor úgy láttam, mintha a süvegem tollát rögzítő ékszer megnyerte volna tetszésedet. Mily szépen mutatna sötét hajadon, egy fátyol fölött! Ez az ékszer egykor már ékesített menyasszonyi fátylat: apám ajándékozta annak, aki világra hozott, s aki ezt viselte az oltár előtt. Elfogadnád tőlem?
   — Nem tudom, milyen szokások uralkodnak a te országodban — felelte a szép leány —, de nálunk egy ajándék elfogadása kötelezettséggel jár. Csak ünnepnapon fogadhatunk el ajándékot egy rokontól, aki még akkor sem remélhet semmit.
   Béatrice rideg hangja megzavarta az ifjút.
   — Tudom, húgocskám — mondta szomorúan. — De ma mindenszentek napja van, a szertartások és ajándékok napja, s ez a te ünneped is. Elfogadnád-e az ajándékomat?
   Béatrice könnyedén az ajkába harapott, és szótlanul nyúlt az ékszerért.
   A két fiatal ismét hallgatásba merült, s megint csak a boszorkányokról és koboldokról fecsegő öregasszonyok rekedt hangját, a csúcsíves ablakokat ostromló szél süvítését és a harangok bánatos, egyhangú kongását lehetett hallani.
   A félbeszakadt párbeszéd valamivel később folytatódott.
   — Mielőtt azonban véget érne mindenszentek napja, amely mindkettőnk ünnepe, kaphatnék-e valamilyen emléket tőled, mivel ez számodra nem jár kötelezettséggel? — nézett merően Alonso az unokahúgra, akinek szeme felvillant, s egy pokoli gondolattól szinte szikrát vetett.
   — Miért ne?! — kiáltotta, és kezét jobb vállához emelte, mintha az arannyal hímzett, bő bársonyujj redői között keresne valamit. Aztán sajnálkozva, gyerekesen elbiggyesztette a száját.
   — Emlékszel-e arra a kék vállszalagra, amelyet ma a vadászaton viseltem? Azt mondtad, hogy a színe, nem is tudom, milyen jellege miatt, a lelked jelképe...
   — Ó, igen, emlékszem...
   — Nos, elvesztettem a vállszalagot. Elvesztettem, pedig neked akartam adni emlékül.
   — Elvesztetted? — hajolt előbbre Alonso, arcán a félelem és a reménykedés leírhatatlan kifejezésével. — És hol vesztetted el?
   — Nem tudom... talán a Kísértethegyen.
   — A Kísértethegyen? — suttogta elhalványodva Alonso, és leroskadt az emelvényre.
   „A Kísértethegyen!”
   — Jól tudod, hiszen ezerszer hallottad — szólalt meg végül tompa, szaggatott hangon —, hogy engem tartanak Soria és egész Kasztília legjobb vadászának. Mivel mindeddig nem volt alkalmam, hogy erőimet, miként őseim, harcban próbáljam ki, e háborúhoz annyira hasonlító szórakozásban vezettem le ifjúságom lobogó tüzét, a fajtámtól örökölt lelkesedést. Ez a szőnyeg, amelyet lábad tapos, a saját kezemmel megölt vadállatok bőréből készült. Ismertem búvóhelyeiket és szokásaikat, viaskodtam velük nappal és éjszaka, gyalogszerrel és lóháton, magányosan és hajtóvadászaton, de senki sem állíthatja, hogy valaha is megfutamodni látott volna a veszély elől. Bármely más éjszakán boldogan repülnék a vállszalag keresésére, olyan örömmel, mintha ünnepségre mennék, de ma éjjel, ezen az éjszakán, miért is tagadnám — félek. Hallgasd csak: a harangok a halottakért szólnak, San Juan de Dueróban megkezdték az imádkozást és a virrasztást, a hegy szellemei már felemelték sárguló koponyájukat a sírjukat takaró bozót alól, s ezek a kísértetek, melyeknek puszta látványa a legbátrabb férfinak is megfagyaszthatja a vérét, s egy szempillantás alatt megőszítheti a haját, ezek a kísértetek, akárcsak egy szélfútta falevelet, örökre magukkal sodorhatnak bárkit lidérces pályájuk forgatagába...
   Amíg az ifjú beszélt, Béatrice ajkán alig észrevehető mosoly rajzolódott ki. Amikor Alonso elhallgatott, a leány — miközben a tüzet élesztgette a kandallóban, ahol ezerszínű szikraesőt szórva recsegtek-ropogtak a fahasábok — közömbös hangon jegyezte meg:
   — No persze, szóba sem jöhet ilyesmi! Micsoda őrültség lenne! Ebben az órában és ilyen csekélység miatt elmenni a Kísértethegyre! Éjnek évadján, a halottak éjszakáján, amikor mindenki tudja, hogy az ösvényeken hemzsegnek a farkasok!
   Az utolsó mondat hangsúlya, a benne rejlő finom gúny nem kerülte el Alonso figyelmét. Mintha rugóra járt volna, felpattant, és tenyerét végighúzta a homlokán, mintha el akarta volna űzni a fejében — de nem a szívében — lappangó félelmet. Aztán a még mindig a kandalló felé hajló és a tűz szításával foglalatoskodó szép leányt nézve, szilárd hangon megszólalt:
   — Isten veled, Béatrice! Az ég áldjon meg, hamarosan újra találkozunk!
   — Alonso! Alonso! — fordult vissza hirtelen a leány, de jószerével még fel sem emelte a kezét, hogy színlelt vagy őszinte mozdulattal visszatartsa rokonát, az ifjú már eltűnt.
   Néhány perccel később egy vágtató ló patájának gyorsan távolodó dobogása hallatszott. A szép hölgy arca bíborpirosra gyúlt a kielégült gőgtől. Csillogó szemmel figyelte az egyre halkuló s a messzeségben csakhamar teljesen elenyésző hangot.
   Az öregasszonyok tovább mesélték kísértethistóriáikat, az erkély ablakai mögött nyöszörögve kószált a szél, és a távolból idehallatszott a városi harangok tompa zengése.

III.

   Éjfélre járt az idő, amikor Béatrice visszavonult a házikápolnájába. Alonso még nem tért vissza, holott már régen meg kellett volna érkeznie. „Bizonyára meggondolta magát!” — csukta be imakönyvét a fiatal lány, és elindult az ágya felé — hiába próbált néhány imádságot elmondani azok közül, amelyeket a halottak napján az egyház azoknak szentel, akik már nincsenek az élők sorában.
   Béatrice eloltotta a lámpást, behúzta a selyem ágyfüggönyöket, és elszunnyadt, az álma azonban éber és nyugtalan volt.
   Az őrtorony órája elütötte az éjfélt. A lány félálmában is hallotta a harangok lassú, végtelenül komor kondulásait, s mintha a távolban, nagyon messze, valaki elhaló és panaszos hangon a nevét suttogta volna. „Csak a szél sóhajtozik az alakok mögött” — emelte kezét a melléhez Béatrice, hogy megpróbálja csillapítani szíve riadt dobogását. A rettegő szív azonban mind hevesebben zakatolt.

   A házikápolna ajtajának vörösfenyőből készült szárnyai éles csikorgással lassan kitárultak, majd a szobájához vezető valamennyi ajtó sorra nyikorogni kezdett: az egyik tompa, fojtott hangon, a másik hosszúra nyúló, idegesítő siránkozással. Aztán minden elnémult. Különös neszekkel telt csend telepedett a szobára — egy kút vizének monoton, halk csobogásából, távoli kutyaugatásból, zavaros hangokból, érthetetlen szavakból, jövő-menő léptek visszhangjából, földön vonszolódó ruhák suhogásából, elfojtott sóhajokból, alig hallható, ziháló lélegzésből, a sötétben közeledni vélt láthatatlan lények jelenlétét jelző, akaratlan borzongásokból összeszőtt csend...
   A mozdulatlanná dermedt Béatrice reszketve kuporodott a függönyök mögött, és feszülten figyelt. Ezernyi különböző neszt hallott. Kezével végigsimította homlokát, ismét hallgatódzott, de már nem hallott semmit, csak a csendet, a síri csendet...
   Foszforeszkáló fényben csillogó szemével — az idegrohamban szenvedők szeme villog így — alaktalan, minden irányban terjengő, lebegő tömegeket látott. S midőn kitágult pupillával megpróbálta felismerni az árnyak valamelyikét, érezte, hogy áthatolhatatlan sötétség veszi körül. „Ej, hát én is olyan gyáva lennék, mint azok a szerencsétlenek, akiknek szíve rémülten ver a páncél alatt, ha valamilyen kísértethistóriát hallanak?!” — hajtotta szép fejét ismét a kék szaténpárnákra.
   Behunyta szemét, és aludni próbált. De hiába igyekezett visszanyerni hidegvérét, egy idő után még sápadtabban, még nyugtalanabbul, még kimerültebben ült fel ágyában. Semmi kétség: szobájának brokátfüggönyei suhogva nyílnak széjjel, s a szőnyegen lassan közeledik valaki... Fa vagy csont recsegése kísérte az alig hallható, de szabályos és lassan, nagyon lassan közelgő lépések súrlódó neszét. Az ágy mellett álló imazsámoly megbillent. Béatrice élesen felsikoltott, és lélegzetét visszafojtva húzódott a takarók alá.

   Viharos szél korbácsolta az erkély ablakait. A szélrohamok közepette a távoli kút vize véget nem érőn, örök és egyazon hangon csobogott, a kutyák egyre hangosabban ugattak, és Soria közeli és távoli harangjai kísértetiesen zúgtak a halottak lelkéért.
   Így telt el néhány óra, majd az egész éjszaka vagy inkább egy évszázad, mert Béatrice úgy érezte, hogy ez a lidércnyomás soha nem ér véget. Végre pirkadni kezdett. A hajnal első fényére a rémületéből felocsúdó leány kinyitotta a szemét. Az álmatlanság és a rettegés éjszakája után oly szép volt a nappal tiszta, fehér világossága. Béatrice félrevonta az ágy selyemfüggönyét, s már-már kinevette elmúlt félelmét, amikor tetőtől talpig kiverte a hideg veríték, szeme kikerekedett, és arcát a halál sápadtsága öntötte el. Az imazsámolyon megpillantotta elveszített s most véráztatta, tépett kék vállszalagját, azt a vállszalagot, amelyért Alonsót késő éjszaka elküldte a Kísértethegyre.
   Amikor lesújtott szolgálói reggel beléptek a szobába, hogy közöljék ifjú úrnőjükkel az Alcudiel család örökösének halálát, akinek farkasoktól szétszaggatott tetemét nemrég találták meg a Kísértethegy bokrai tövében, földbe gyökeredzett a lábuk. Béatrice két kézzel kapaszkodott az ágy egyik ébenfa oszlopába, mozdulatlanul, üveges szemmel, félig nyitott szájjal, fehér ajkakkal, dermedten és merev tagokkal — holtan. Szörnyethalt a rémülettől.
   Mesélik, hogy egy évvel a történtek után egy eltévedt vadász, aki a halottak éjszakáját kénytelen volt a Kísértethegyen tölteni, másnap, mielőtt meghalt, iszonyú dolgokról beszélt. Többek között azt állította, hogy látta, amint a kápolna oszlopos udvarán egykor eltemetett templomos lovagok az imádkozás idején szörnyű zenebona közepette kikeltek sírjukból, és csontváz lovaikra pattanva, mint valami vadállatot, hajszoltak egy szép, sápadt arcú és csapzott hajú nőt, aki csupasz, véres lábbal, a rémülettől sikoltozva keringett Alonso sírja körül.

Gyáros Erzsébet fordítása