Gustavo A. Bécquer
MISERERE |
Néhány hónapja lehet annak, hogy meglátogattam a híres fiterói apátságot. Miközben elhagyatott könyvtárában búvárkodtam, egy sarokban 3-4 régi énekes könyvre akadtam. Vastag porréteg fedte a táblájukat s egyik-másik sarkukon az egerek garázdálkodása is nyilvánvaló volt.
A könyv czímlapján Miserere állt. Én nem sokat értek a zenéhez, de annyira érdeklődöm iránta, hogy olykor órák hosszat lapozgatom egyik-másik opera partituráját. Kíváncsian vizsgálgatom a hangjegyeket, az aláhúzásokat, a félköröket, a háromszögeket s a különféle hangjeleket, melyeket kulcsnak neveznek, a nélkül, hogy egy betűt értenék az egészből, vagy egy fillérnyi hasznát is látnám.
Megrögzött szokásomnál fogva végig lapoztam ezeket a köteteket is. A mi felette meglepett és kíváncsiságomat azonnal fölkeltette, az volt, hogy a legutolsó kötet végén ez a latin szó finis ötlött a szemembe.
Tudvalevőleg minden zenei mű végére ezt a köznapi szót biggyesztik oda. Nem is ez volt a bökkenő, hanem az, miképpen írhatta oda a szerző azt a szót, mikor szerzeménye az illető zsoltárnak csak a tizedik verséig tartott?
Érdeklődésemet még inkább fokozta az a körülmény, hogy az elfogadott olasz kifejezések, minők: maestoso, allegro, ritardando, piú vivo, à piacere stb. helyett apró, német betűkkel írt kifejezéseket találtam, hozzá még olyanokat, melyeket felette nehezen lehet zeneileg visszaadni. Zörögnek ...zörögnek a csontok, a sikoltások mintha azok velejéből erednének; vagy a húr élesen üvölt; az ércz tompán dörög, minden egyszerre hangzik, de a nélkül, hogy egymást zavarná; mintha az egész emberiség nyögne és sóhajtozna. A legeredetibb valamennyi között mégis a legutolsó vers elé írt e megjegyzés volt: A hangokat hússal takart csontok adják; kiolthatatlan világosságot áraszt szét az ég az ő összhangjával... erő!... erővel és kellemmel.
– Tudjátok-e, mi ez? – kérdem az engem kisérő öregtől, midőn lefordítottam ezeket a sorokat, melyeket egy őrűlt írhatott oda.
Az öreg erre a következő legendát beszélte el nekem.
I.
Sok-sok évvel ezelőtt esett meg a dolog. Sötét éjszaka volt és csak úgy szakadt az eső, mikor egy zarándok kopogtatott be apátságunk ajtaján. Egy kis meleg után esengett, hogy megszárogathassa átázott ruháját; egy falat kenyeret kért, hogy lecsillapítsa éhségét, és egy kis zúgot, a hol kipihenhesse útja fáradalmait s bevárja a hajnalt, hogy odább álljon.
A testvér, kihez alázatos, szerény kérését intézte, ellátta őt ennivalóval, ággyal s hogy fölmelegedjék, parazsat tett a vasfazékba. Azután, a mikor gondolta, hogy a zarándok kissé magához tért, megkérdezte tőle, mi járatban van s zarándoklásának mi voltaképpen a czélja.
– Zenész vagyok, válaszolt a kérdezett. Messze, nagyon messze születtem s hazámban hajdan jó nevem volt. Ifjúkoromban művészetemmel sok leány szívét ejtettem foglyúl s oly szenvedelmet lobbantottam lángra, melytől nagy, rémes bűnbe estem. Most, hogy megöregedtem, jóra akarom fordítani tehetségemet s meg akarok lakolni azért a sok rosszért a mit vele egykor okoztam.
Minthogy az ismeretlen rejtelmes szavain nem igen bírt eligazodni a laikus testvér, kíváncsiságától ösztönözve addig-addig faggatta őt, míg végre is kicsalta belőle a következő történetet.
– Lelkem mélyéből fájlalom azt, a mit akkor elkövettem. Gyakran kerestem méltó szavakat Isten irgalmának megnyerésére, de – sajnos – nem találtam. Egyszer csak egy szent könyvön akadtak meg szemeim. Felütöttem azt s egyik lapján az őszinte búbánat egy megrázó feljajdúlására leltem. Dávid király Miserere mei, Deus kezdetű zsoltára volt. Attól az időtől fogva, hogy elolvastam e zsoltár szavait, egyetlen gondolatom csak az volt, hogy fönségéhez, magasztosságához méltó módon zenésítsem meg a prófétakirály e nagyszerű fájdalmi himnuszát. Eddig ugyan még csütörtököt mondott a tudományom, de ha egyszer ki tudom fejezni azt, a mit szívemben érezek, a mit agyamban zúgni hallok: biztos vagyok benne, hogy egy oly csodás Misererét szerzek, a minőt még halandó ember nem hallott; oly szívszaggatót, hogy annak hallatára még az arkangyalok szemei is megtelnek könnyekkel s velem együtt fordúlva az Úrhoz, irgalmat fognak könyörögni számomra. És az Úr irgalmat fog gyakorolni szegény teremtményével szemben.
A zarándok itt elhallgatott egy ideig; majd egy mély sóhajtás után ismét fölvette beszéde elejtett fonalát. A laikus testvér, az apátság néhány alkalmazottja, a barátok majorjának egy-két pásztora körülállva a parázstartót, feszűlt figyelemmel hallgatták a zarándok elbeszélését.
– Bár beutaztam Német- és Olaszországot, az egyházi zene e klasszikus földjét, még sem hallottam oly Misererét, mely megíhletett volna. Pedig annyit hallottam már, hogy bátran állíthatom, hogy valamennyi ismeretes előttem.
– Valamennyi? – szakította őt erre félbe a pásztorok egyike. Hát isemri-e a hegyvidék Misererejét?
– A hegyvidék Misererejét! – kiáltott fel a zenész a meglepődés hangján. Milyen Miserere az?
– Nem mondtam? – morogta a falusi. Azután rejtelmes hangsúlyozással így folytatta mondókáját. – Ez a Miserere, melyet legföljebb és akkor is csak véletlenül olyan emberek hallanak, a kik, mint teszem fel én, éjjel-nappal szírtek és hegyhasadékok között járnak-kelnek, egy história, egy régi, régi história és olyan igaz, mint a milyen hihetetlenül hangzik.
A dolog veleje különben ez. A hegyek között, melyek e völgybe épített apátság területének szélén tornyosúlnak, sok-sok évvel, azaz mit beszélek, századdal ezelőtt állt egy igen híres kolostor, melyet egy gazdag főúr alapított azon a vagyonon, a mit fiának kellett volna örökölnie. A fiát ez a főúr gaz tettei következtében tagadta ki.
Eddig minden jól ment. Csakhogy ez a fiú, a ki, a mint későbben ki fog tűnni, maga az ördög volt, nem nyugodott bele atyja bele atyja végső akaratába. Hogy kolostorrá átalakított ősi fészkét a körülötte elterűlő nagy birtokkal együtt visszaszerezze, banditatársaival, kikkel az atyai ház elhagyása után ismerkedett meg, elhatározta, hogy nagy csütörtökön, akkor, a mikor a barátok a templomban a Misererét éneklik, rajta üt és felgyújtja azt. A dolog csakugyan sikerűlt is neki, s a mint beszélik, egyetlen egy barát sem maradt ott életben.
Ezen gonosztett elkövetése után a banditák kereket oldottak és vezérökkel együtt úgy eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket.
A lángok rommá égettél a kolostort. A templomból megvan még az a sziklához épített fal, a melynek tetejéről egy patak esik zúgva-bukva lefelé, az a patak, a mely az apátság fala alatt folydogál.
– De hát – esett türelmetlenül a beszédébe a zenész –, mi lett a Miserereből?
– Várjon csak egy kissé, majd sorra kerűl az is – iparkodott megnyugtatni őt a pásztor.
A környék lakói megbotránkoztak a szörnyű gaztetten. Atyáról fiúra, fiúról unokára szállt e rémes történet. De a mi legjobban megőrizte e gyalázatos tett emlékét, az az, hogy minden nagy csütörtökön kigyúlladnak a templom törött ablakai, megzendűl valami különös zene és siralmas ének, mely koronkint ki-kihallik a süvöltő szélből.
Ezek a barátok, a kik meghaltak a nélkül, hogy idejök volt volna elkészűlni a halálra, jönnek össze a purgatóriumból, hogy Miserere-énekökkel Isten irgalmáért esedezzenek.
A körülállók úgy tekintettek egymásra, mint a kik egy betűt sem hisznek el a mondottakból. Csak a zarándok, a kit az elbeszélés mélyen meghatott, érdeklődött a dolog iránt. Nem is késett megkérdezni a mesélő pásztort.
– És ez a csoda ismétlődik még mindíg?
– Három óra múlva bizonyára kezdetét veszi majd, mert eltekintve attól, hogy ma éppen nagy csütörtök van, az apátság toronyórája most ütötte el az esti 8 órát.
– Milyen távol van ide az a kolostor?
– Egy és fél mérföldnyire... De mért kérdezi ezt? Hova menne ilyen éjszakában? A jó Isten le vette róla a kezét! – kiáltottak fel mindnyájan, látva, hogy a zarándok föláll, kezébe veszi a botját s az ajtó felé ballag.
– Hová megyek? Hát meg akarom hallgatni azt a csodálatos zenét, a nagy, az igazi Misererét, a Misereret azoktól, a kik, miután már meghaltak, tudják, hogy mit tesz meghalni halálos bűnben.
S ezt mondva, eltűnt a laikus testvér és a bámuló pásztorok szemei elől.
A szél sivított s úgy rázogatta az ajtókat, mintha valami erős ököl akarná őket kivetni a sarkukból. A zuhogó eső csapkodta az ablakokat, s hébe-hóba nagyot villámlott, megvilágítva egy másodperczre a szemhatárt.
A laikus felocsúdván meglepetéséből, felkiáltott: – Megőrült!
– Megőrült – ismétlék a pásztorok fölszítva a parazsat a fazékban s köréje telepedve, mint annak előtte.
II.
Egy-két órai gyaloglás után az őrűltnek nyilvánított rejtelmes idegen a megjelölt patak mentén fölfelé haladva odaérkezett, a hol a monostor sötét és ijesztő romjai emelkedtek.
Az eső elállt, a felhők sötét szalagokként vonúltak tova az égen, foszlányaikon olykor-olykor át-át tűnedezett valami halvány, kétes fény. A szél vadul ostorozta a támogató pilléreket s végig suhogva a kolostor folyosóin, úgy tetszett, mintha nyögne és sóhajtozna. Mind a mellett semmi különös, semmi természetfölötti sem mutatkozott. Annak, a ki nem egy éjszakát aludt át valami elhagyott vár tornyában; annak, a ki zarándoklása közben száz és száz kínon ment már keresztül, annak föl sem tűnt már ez az ismert zaj és lárma.
Az esőcseppek, melyek a tört oszlopívek hasadékain szivárogtak át és estek egyhangú koppanással le a kövezetre, az óra ketyegésére emlékeztettek. A baglyok huhogása, melyek egy fali fülkébe állított kőkép mögött húzódtak meg; a csúszó-mászók sziszegése, melyek a vihar lármájától fölverve, furcsa fejöket egy-egy nyílásból ki-kidugva kiváncsian tekintgéltek körül, vagy az oltár lábánál, a sírkövek közeiből kinőtt giz-gazon csúsztak tova; mindez a sokféle, magánosságot, falut, éjet kisérő zaj, robaj meg-megütötte a zarándok füleit, a ki egy sír megcsonkított szobra tövében üldögélve feszűlt figyelemmel várakozott az órára, a melyben a csodának megtörténnie kellett.
Az idő lassan múlt és semmi szokatlan sem adta elő magát. Az a sokféle zavart nesz, lárma, ha más hangokban is, de folytonosan ismételte maga magát, a nélkül, hogy bélyegéből valamit is veszített volna.
Hátha csalódtam! – gondolá magában a muzsikus. Ekkor azonban egészen uj zaj üté meg a fülét. Oly zaj, mely nem illett e környezethez, a minőt az ingaóra ad, mielőtt el kezdene ütni. Mintha kerekek forognának, húrok feszűlnének egy gépezetben, mely mozgásba jön, hogy életjelt adjon magamagáról. És elkezdett ütni: egy... kettő... három... és ütött tizenegyet.
A rombadőlt templomnak nem volt sem harangja, sem órája, de még talán tornya sem.
Még nem veszett el az utolsó óraütés visszhangja, midőn a faragásokkal díszített gránitpadmalyokon, az oltárok márványlépcsőin, a gót ablakok kőkoczkáin, a karzat faragott korlátján, az oszlopok lóherés virágdíszein, a falakból kiszökő fekete pilléreken, a padozaton, a mennyezeten, szóval az egész templomon világosság kezdett elömleni. Pedig sehol egy fáklya, sehol egy viaszgyertya vagy mécs sem mutatkozott, mely ennek a szokatlan világosságnak forrásul szolgálhatott volna.
Olyan kékes, lobogó és ijesztő fény volt az, a minőt a csontváz rothadó részei szoktak árasztani nedves és sötét éjszakákon.
Minden éledezni látszott, csakhogy a galvánikus mozgások a csontváz ama vonaglásaihoz hasonlítottak, a melyek az életet parodizálják s ennél fogva hatásuk ijesztőbb, mint a hulla merev mozdúlatlansága. A kövek egymáshoz illeszkedtek; az oltár, melynek részei az imént még szanaszét hevertek, oly épen és tisztán domborúlt ki, mintha csak most kerűlt volna ide a szobrász műhelyéből. Az oltárhoz hasonlóan visszanyerték eredeti alakjukat a kápolnák, a tört oszlopfejek, nemkülönben a boltívek letöredezett részei, melyek egy varázsütésre művészi rendbe csoportosult porfir oszlopsorok útvesztőjévé alakúltak át.
Alig állt helyre a templom, már is egy távoli akkord hangjai töltöttél be a levegőt. Úgy tetszett, mintha csak a szél suttogott volna, valójában pedig távoli ünnepies hangok összesége volt, azt a látszatot keltve, mintha a föld alól szállna föl s egyre közelednék.
A vakmerő zarándok félni kezdett, de félelmével erősen küzdött a szokatlanért és csodálatosért hevűlő rajongása. Ebben bizakodva, fölállt a sírról, a melyen üldögélt, áthajolt a falon, a melynek szikláiról a patak zuhogott az örvénybe dübörögve, szűntelenül zakatolva alá, – és az ijedelemtől égnek meredt minden hajaszála.
Ruhafoszlányaiktól félig takartan, koponyájukra húzott kapúcziumaikkal, melyek alatt a hústalan állkapcsok fehér fogaikkal éles ellentétben álltak a szemek sötét üregeivel, látta a barátok csontvázait, a mint kifelé tódulva a templom erkélyein, az örvény felé tartottak s habozás nélkül a vízbe lépve, mászni kezdtek a meredek sziklákon fölfelé, hosszú, csontos ujjaikkal azok hasadékaiba kapaszkodva, halk, síri hangon, de a fájdalom leírhatatlan marczangoló kifejezésével Dávid zsoltárának első részét reczitálva:
Miserere mei, Deus, secundum magnam misericordiam tuam!
Midőn a templom oszlopcsarnokába értek a barátok, két sorba állottak fel. Majd fölmenve a karzatra, térdre borúltak valamennyien s folytatták a zsoltár verseinek énekét. A zene alkalmazkodott szavaik üteméhez. Az a zene a távoli mennydörgéshez hasonlított, mely a vihar távoztával fokozatosan gyöngűl; a szél süvöltéséhez, mely a hegy üregeiben zúg-búg; a zuhatag egyhangú morajához, mely szikláról sziklára esik; az átszivárgó és leeső vízcsepp koppanásához, az elrejtőzött bagoly huhogásához és a nyugtalan csúszó-mászók sziszegéséhez. Ez hallatszott ki ebből a zenéből és ráadásul még olyan valami is, a mi alig érzett ki belőle: halk orgonabúgás, mely a zsoltár-király bánatának hatalmas himnuszverseit kisérte éppen olyan fönséges és megrázó hangokkal, mint a minő mélységesen bús értelműek annak rettentő szavai.
A szertartás e közben tovább folyt. A szegény muzsikus magába mélyedve szemlélte mindezt s azt gondolá, hogy már a földön kívül, az álom tündérvilágában van, hol minden dolog, minden tárgy oly különös, oly elütő a mienktől.
Rettenetes fölindulás rázta fel őt e magánkívüli állapotából, mely próbára tette összes lelki erejét. Úgy érzé, mintha idegei az erős izgalomtól kettészakadnának, fogai önkéntelenül vaczogtak és a hideg már csontjai velejét kezdé fagyasztani.
Ez akkor volt, a mikor a barátok a Miserere következő szavait énekelték:
Ecce enim in iniquitatibus conceptus sum; et in peccatis concepit me mater mea.
A mint elhangzottak e szavak a templom csarnokában és fülkéiben, rettenetes üvöltés töltötte be a levegőt. Az egész emberiség gonoszsága felett érzett élénk fájdalmának kiáltása volt az. Ez ijesztő kiáltásban benne volt a szerencsétlenség összes keserve, a kétségbeesés minden sikoltása, a gonoszság minden káromkodása. E szörnyű konczert valóban méltóképpen fejezte ki azok belső állapotát, a kik bűnben élnek és bűnben fogantattak.
Az ének pedig szakadatlanul folytatódott tovább, majd kimondhatatlanul gyászosan és mélyen, majd a viharfelhőt áttörő fénysugár módjára, a félelem villámára az öröm villáma következett, míg egyszerre csak égi fény árasztotta el a templomot. A barátok csontjai fölöltötték húsruhájokat; fejöket fénykoszorú övezte; a kupola megrepedt s a támadt résen át leragyogott a megnyílt ég óczeáni világossága, melyben az igazak lelkei fürödhetnek.
A szeráfok, az arkangyalok, az angyalok és a többi különböző rendű és rangú hatalmasságok a dicsőség himnuszával kisérték ezt a verset, a mely az Úr trónjáig hatolt, mint egy éles trombita-harsogás, mint egy zenévé változott tömjénfüst fölfelé emelkedő végtelen csavara:
Auditui meo dabis gaudium et laetitiam, et exultabunt ossa humiliata.
E pillanatban a vakító fény elvette a zarándok szeme világát, halántéka kidagadt, erei erősen lüktettek, fülei zúgtak-búgtak, míg egyszer aztán eszméletlenül rogyott a földre és mit sem hallott többé...
III.
A következő napon a fiterói apátság jámbor szerzetesei, a kiknek a laikus testvér hírül adta a tegnap esti furcsa látogatást, a kapuban meglátták az ismeretlen zarándok halvány, szinte magánkívüli állapotra valló sovány ábrázatát.
– Hát hallotta-e a Misererét? – kérdé a gúny egy nemével a laikus testvér, értelmes pillantást vetve titokban az ő előljáróira.
– Igen is, hallottam – válaszolt a muzsikus.
– És milyennek találta?
– Majd megírom. Adjatok helyet a házatokban, fordúlt alázatosan az apáthoz; menhelyet és kenyeret néhány hónapra és én halhatatlan művet hagyok hátra nektek. Egy Misererét, mely tisztára lemossa vétkeimet az Isten színe előtt, megörökíti a nevemet és azzal együtt az apátságét is.
A barátok merő kíváncsiságból hozzájárúltak az ő kéréséhez és az apát szánalomból, melyet az őrűltnek hitt zarándok iránt érzett, beleegyezett, hogy ott maradhasson. A zenész haladék nélkül látott hozzá műve megvalósításához.
Éjjel-nappal szünet nélkül dolgozott a darabon. Mikor munkájának körülbelül a feléhez ért, meg-megállapodott egy időre s úgy látszott, mintha vissza akarna emlékezni valamire, a mitől szembogarai kitágúltak s felugorva így kiáltott fel: Ez az, ez az; semmi kétség... így! És lázas sebességgel futtatta tollát a papíron, a mi nem egyszer ragadta bámulatra az őt figyelő, de általa észre sem vett barátokat.
Megírta az első verseket és a következőket is a zsoltár közepéig. A mint azonban a tizedikhez ért, ahhoz, a mit a hegyen utoljára hallott, ereje és tolla egyaránt felmondta a szolgálatot.
Írt egy, két, száz, kétszáz változatot: nem ért semmit. Zenéje semmiben sem egyezett meg azzal, a mit a hegyek közt egyszer hallott. Szemeit kezdé kerűlni az álom, lassanként elveszté az étvágyát, folytonos láz gyötörte, minek következtében végre is elveszté, szegény, az eszét és meghalt a nélkül, hogy befejezte volna a Misererét, melyet mint érdekes ereklyét aztán megőríztek a barátok s a levéltárban tartogatnak most is.
*
Midőn a jó öreg befejezte a mondókáját, még egy pillantást vetettem a Miserere poros, régi kéziratára, mely még nyitva feküdt az asztalon.
In peccatis concepit me mater mea.
Ezeken a szavak marasztalták lelkemet a szemeim. Úgy érzám, mintha kótáikkal gúnyt űznének belőlem, a ki laikus muzsikus létemre egy betűt sem konyítok a kulcsokkal és szigonyforma ákum-bákumokkal telefirkált műhöz.
Egy világot nem sajnáltam volna azért, ha el tudtam volna azt olvasni.
Ki tudja, különben, nem bolondság-e az egész?
Kőrösi Albin fordítása
Miserere
A mű eredeti címe: El Miserere
A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Gustavo A. Bécquer: Miserere; in: Dalai és válogatott meséi; Budapest, 1902, 155-169. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.