A konyhában várom őket a nadálytővel meg a varjúhájjal; már hozzák is föl a koporsót a domboldalon. Hogy a nadálytő eleget rotyogott, beleszórtam a fazékba a varjúhájat is, de nem akármilyet ám, hanem azt, amit a fekete hegy alján szedtem.
   A koporsó sötét színű, sötétebb a régi tölgyfa ládáknál, és a fiatalember úgy fekszik benne, mint aki meghalt, és készül vissza az anyaföldbe. De nem halt meg, még lélegzik. Azt akarják, hogy adjak neki a főzetből, hogy felkelhessen a koporsóból, ahová idővel amúgy is menthetetlenül visszakerül.
   Az éjjel kimentem, és teleszedtem a kötényemet füvekkel; a varjúhájat a fekete hegy alján, a nadálytövet az árokparton gyűjtöttem, miközben a madarak réges-régi dalukat fújták.
   Dobozom sok van a konyhában, némelyikben magam szedte füveket tartok, a többiben meg fűszert, kávét meg aprósüteményt is, amiből azoknak a gyerekeknek adok, akik elmerészkednek ehhez a kis szürke házhoz. Ha egy kislány jön egy kisfiúval, ajtót nyitok nekik, és így fogadom őket: – Nahát, még ilyet! Itt van Jancsi és Juliska!
   Ilyenkor aztán csodálkozás ül ki a gyerekek arcára, a fiú legszívesebben sarkon fordulna és már menne is haza, de a lány oldalba böki.
   Az a fiatalember, aki most a koporsóban fekszik és alig lélegzik, ő is volt már nálam egyszer egy kislánnyal és süteményt kért. A kislányból közben nagylány lett, és szentül hiszi, hogy kiszabadítom a fiút a koporsódeszkák fojtogató öleléséből.
   Mindjárt ideérnek az ajtóhoz. Ólmos-szürke ma felettük az ég, és a fű is átvette az ég meg a ház színét – szürke ragályfű, jut hirtelen az eszembe. Szürke ragályfű is kell a főzetbe! A nadálytő nem elég. Ha nincs benne szürke ragályfű, nem támaszt föl senkit!
   Ebben a pillanatban leteszik a koporsót az ajtóm elé, a mohos kőlapokra. Hagyom, hadd nőjön a moha, és mindig a lapok mentén lépkedek, akárcsak a vendégek, már az a kevés, aki jön.
   Kinyitom a kék ajtót, és így szólok: – Ragályos jó napot, fiúk!
   Aligha találják illendőnek a köszöntést, mert egyikük sem viszonozza.
   – Hát a lány hol van? – kérdem.
   Összenéznek. Nem felelnek, csak a megviselt arcú, szürke szakállas, zöld overallos köhint egyet.
   – Szürke ragályfű is kellene még – mondom nekik kertelés nélkül. – Elfelejtettem hozni.
   – Ebből a szürke fűből nem lehetne szedni? – kérdezi a szürke szakállas.
   – Á, a szürke ragályfű egészen más – mondom, és igyekszem nem mutatni, mennyire együgyűnek tartom szegényt, hogy ilyen keveset tud a füvekről.
   – Hát olyat hol találni?
   – Árnyas árokparton – válaszolom.
   Szürke felhő lebeg a feje fölött, ahogy zsebre dugott kézzel elindul lefelé a dombon, a többiek pedig nekilátnak kihúzkodni a szögeket a koporsó fedeléből, hogy kinyissák.
   – Levegőt meg hogy kapott ez alatt a fedél alatt? – kérdezem némi éllel.
   – Lyukat fúrtunk a koporsó oldalába – mondja a legfiatalabbik, annak az öccse, aki a koporsóban fekszik. A legény eltompult tekintetében feketeség ül.
   – Akkor jó – mondom neki, most már szelídebben.
   Állunk a koporsó körül a ház előtt, a szürkés fűben, és várjuk, hogy a szürke szakállas a zöld overallban hozzon már egy marék szürke ragályfüvet a feltámasztó főzethez. A koporsó nyitva van, és nézzük az alvó fiatalembert a fekete ruhában. Ha nem tudom föléleszteni, holnap élve temetünk.

Patat Bence, Schütz J. István és Tomcsányi Zsuzsanna fordítása