Guy de Maupassant

A NYÚZOTT KÉZ


Körülbelül nyolc hónapja történt, hogy Louis R... barátom egyik este meghívta néhány iskolatársát; puncsot ittunk, cigarettáztunk, irodalomról és festészetről beszélgettünk, de közben, ahogy fiatalemberek összejövetelein már szokás, néhány vidám történetre is sor került. Hirtelen kinyílt az ajtó, s egyik gyermekkori jó barátom viharzott be.
   – Találjátok ki, honnan jövök! – kiabálta.
   – Fogadok, hogy a Mabille-ból – vágja rá az egyik fiú.
   – Nem, nem, nagyon is jókedvű vagy, megvágtál valakit, eltemetted a nagybácsidat, vagy zálogba csaptad az órádat – mondja a másik.
   – Leittad magad – veti közbe a harmadik –, aztán megérezted a puncs szagát Louis-nál, és feljöttél, hogy tovább ihass.
   – Egytől egyig tévedtek, Normandiából jövök, P. községből, egy hetet töltöttem ott, s egy nagy bűnöst hoztam magammal; engedélyt kérek, hogy bemutathassam nektek. – Egy lenyúzott kezet húzott ki a zsebéből; a fekete, összeszáradt, feltűnően hosszú kéz iszonyatos volt, mintha görcsösen összerándult volna, a rendkívül erős izmokat kívülről is, belülről is pergamenszerű bőrcsík tartotta össze, a sárga, keskeny körmök megmaradtak az ujjak végén. Aki ránézett erre a kézre, máris bűnt szimatolt.
   – Képzeljétek – mondta barátom –, néhány napja egy vén boszorkánymester limlomjait adták el, ismerték az öreget az egész környéken, minden héten seprűnyélen lovagolt a boszorkányszombatra, fehér és fekete mágiát űzött, megrontotta a teheneket, hogy kék tejet adtak, s farkukat úgy hordták, mint az ördög, aki Szent Antalt megkísértette. Annyi bizonyos, hogy a vén gazembernek kedves emléke volt ez a szörnyűség, azt mondta, egy hírhedt bűnös keze, akit 1736-ban kivégeztek, mert hites feleségét fejjel lefele bedobta a kútba – ezt a tettét nem kárhoztatom –, aztán a papot, aki összeadta őket, felhúzta a templomtoronyra. A kettős hőstett után nekivágott a nagyvilágnak, és rövid, de mozgalmas pályafutása alatt kifosztott tizenkét utast, rágyújtotta a kolostort vagy húsz szerzetesre, és egy apácazárdából háremet csinált.
   – No de mit akarsz kezdeni ezzel a borzalmas kézzel? – kérdeztük tőle.
   – Csengőhúzót, teringette, azt csinálok belőle, hogy a hitelezőimet elijesszem.
   – Kedves barátom – mondta Henry Smith, egy hosszúra nyúlt, egykedvű angol fiatalember –, én azt hiszem, hogy ez a kéz valami új eljárással konzervált indiai hús, s ajánlom, főzess belőle levest.
   – Uraim, ne gúnyolódjanak – szólt rájuk egy félig részeg orvostanhallgató –, neked pedig, Pierre, egy tanácsot adok, temettesd el keresztény módon ezt az emberi csonkot, nehogy meglátogasson a gazdája, és visszakövetelje tőled; ráadásul meglehet, hogy ebben a kézbe rossz szokások rögződtek bele, hiszen ismered a mondást: aki ölt, az ölni fog.
   – És aki ivott, inni fog – mondta házigazdánk. Színültig töltötte punccsal az orvostanhallgató poharát, az egy hajtásra kiitta, és tökrészegen fordult az asztal alá. Eltűnését harsogó kacaj kísérte. Pierre pedig fölemelte a poharát, és ráköszönt a kézre:
   – A gazdád legközelebbi látogatására ürítem a poharamat – mondta; aztán másra terelődött a szó, és nemsokára mindenki hazament.
   Másnap éppen Pierre lakása mellett vitt el az utam, így hát benéztem hozzá, két óra körül járt az idő, barátom olvasott és cigarettázott.
   – No, hogy vagy? – kérdeztem.
   – Kitűnően – felelte.
   – Hát a kezed?
   – A kezem! Ott láthattad a csengőn, tegnap este, mikor hazajöttem, rászereltem; no de erről jut eszembe: egy ostoba alak, bizonyosan azért, hogy megtréfáljon, éjféltájt becsöngetett hozzám. Kérdeztem, ki az, de nem felelt, én meg visszafeküdtem az ágyamba, és újra elaludtam.
   Ebben a pillanatban csengettek; a háziúr jött Perre-hez. A durva, modortalan ember köszönés nélkül rontott be.
   – Uram, arra kérem, vegye le tüstént azt a döghulladékot, amit a csengő zsinórjára akasztott, mert ha továbbra is ott tartja, kénytelen leszek felmondani – jelentette ki.
   – Uram, az a kéz nem szolgát rá az ön sértegetésére, vegye tudomásul, hogy egy talpig becsületes férfié volt – felelte Pierre ünnepélyes komolysággal.
   A háziúr sarkon fordult, és ahogy jött, úgy távozott. Pierre az ajtóig ment a nyomában, levette a nyúzott kezet, s az ágya melletti csengőre kötötte.
   – Ez a kéz hasznosabb nekem, mint a trappista szerzetesek figyelmeztetése: „Testvér, meg kell halni!” Esténkint magasztos gondolatokkal fogok elaludni.
   Még egy óra hosszat időztem nála, s aztán hazamentem.
   Következő éjjel rosszul aludtam, nyugtalan voltam és ideges, többször is felriadtam, sőt egy ízben az volt az érzésem, hogy valaki belopózott hozzám. Fel is keltem, kinyitottam a szekrényemet, és benéztem az ágy alá; mikor végre reggel hat óra tájt már-már elnyomott az álom, dörömböltek az ajtómon. Kiugrottam az ágyból: barátom inasa állt ott, sápadtan, reszketve, sebtében magára kapott ruhában.
   – Ó, uram! – kiáltotta zokogva. – Szegény gazdámat meggyilkolták.
   Gyorsan felöltöztem, és Pierre lakására siettem. A házat már ellepték az emberek, izgatottan nyüzsögtek, megbeszélték, megvitatták, előadták, magyarázták az eseményt. Nagy nehezen jutottam el barátom szobájáig; ajtaját őrizték, és csak akkor engedtek be, amikor a nevem megmondtam. A szobában négy rendőr tartózkodott, notesszel a kezükben helyszíni vizsgálatot folytattak, s időnkint egy-két halk szót váltva jegyeztek; az ágy mellett, ahol Pierre eszméletlenül feküdt, két orvos beszélgetett. Barátom nem halt meg, de ijesztő állapotban volt. Nyitott, meredt szeme, feltűnően kitágult pupillája mintha iszonyú rémülettel szegeződne valami szörnyű, ismeretlen jelenségre, ujjai görcsösen összehúzódtak. Testét állától kezdve lepedő borította: felemeltem róla a takarót. Nyakán, erősen a húsba mélyedve, öt ujj nyoma látszott, ingén meg néhány csöpp vér. Ebben a pillanatban véletlenül az ágy mellett lévő csengőre esett a pillantásom: a nyúzott kéz nem volt rajta. Az orvosok bizonyára levették, hogy akik a sebesült szobájába benyitnak, meg ne ijedjenek az iszonyú kéztől. Így hát egy szóval se kérdezősködtem.
   A másnapi újságból szóról szóra közlöm a bűntény leírását, mindazokkal a részletekkel, amelyeket a rendőrségnek sikerült felderíteni. A cikk így szólt:
   „Tegnap szörnyű merényletet követtek el Pierre B..., az előkelő normandiai családból származó joghallgató ellen. A fiatalember este tíz óra tájt ment haza, Bonvin nevű inasát azzal küldte ki, hogy fáradt és lefekszik. Bonvin éjfél felé arra ébredt, hogy gazdája szobájában vadul szól a csengő. Megijedt, lámpát gyújtott, és várt egy keveset, a csengő vagy egy percre elhallgatott, aztán olyan erősen csörömpölt, hogy a halálra rémült inas kirohant, felköltötte a házmester, az elszaladt a rendőrségre, s negyed óra múlva a rendőrök betörték az ajtót.
   Ijesztő látvány tárult szemük elé, a bútorok felborítva, a feldúlt szobában minden arra vallott, hogy az áldozat kétségbeesetten dulakodott a merénylővel. A fiatal Pierre B...t ott találták a szoba közepén hanyatt fekve, mozdulatlanul, megmerevedve, arca halálsápadt, szeme ijesztően tágra meredt, torkán fojtogatás jele, öt mély ujjnyomat látszott. Bourdeau doktor véleménye szerint – akit azonnal elhívtak az áldozathoz – a támadó megdöbbentően erős, a keze rendkívül hosszú és izmos, mert ujjai szinte teljesen összemarcangolták a fiatalember nyakát, és pisztolygolyókhoz hasonló nyomokat hagytak rajta. A bűntény oka ez ideig ismeretlen, a bűnös személyéhez semmi nyom nem vezet.”
   Másnap a következő hír jelent meg az újságban:
   „Pierre B..., annak a szörnyű bűnténynek az áldozata, amelyről lapunk tegnapi számában adtunk jelentést, Bourdeau doktor két óra hosszat tartó élesztési kísérletei után visszanyerte eszméletét. A beteg élete nincs veszélyben, de attól kell tartani, hogy elméje megzavarodott. A gonosztevőnek még mindig semmi nyoma.”
   Szegény barátom csakugyan megőrült, hét hónapig naponként látogattam az elmegyógyintézetben, de állapota nem javult. Rohamaiban különös szavakat ismételgetett, és mint az őrültek általában, őt is hatalmába kerítette a rögeszméje: azt képzelte, hogy egy kísértet állandóan üldözi. Egyik nap váratlanul azzal a hírrel jöttek hozzám, hogy állapota rosszabbodott; mire odasiettem, már önkívületben volt. Két óra hosszat nagyon csendesen feküdt, de hirtelen felpattant, hiába igyekeztünk lefogni, karjaival hadonászva kiabálni kezdett, mint aki iszonyú félelmében magán kívül van: „Fogd, vidd! Megfojt! Segítség, segítség!” – Ordítozva kétszer körülszaladt a szobában, aztán holtan bukott arcra.
   Minthogy szülei nem éltek, engem bíztak meg, hogy holttestét a kis normandiai faluba, P...be szállítsam, ahol anyja meg az apja nyugszik. Ebből a faluból érkezett meg aznap este, mikor Louis R...nél együtt ittuk a puncsot, s ő megmutatta nekünk a nyúzott kezet.
   Holttestét ólomkoporsóba helyezték, és négy nap múlva a kis temetőben, ahol sírját ásták, szomorúan lépkedtem a plébános oldalán, aki valaha írni-olvasni tanította. Gyönyörű idő volt. A makulátlanul kék égboltról patakzott a fény, az árokpart bokrai közt, ahol gyermekkorunkban gyakran szedtünk szedret, madarak csicseregtek. Úgy rémlett, mintha barátom most is ott csatangolna a sövény mentén, s átbújna azon a szűk nyíláson a temető végén, a szegénysoron, ahol magam is sokszor másztam át, és mikor hazamentünk, mindkettőnk arca maszatos volt, a szájunk fekete a gyümölcs levétől. Néztem a szederrel teli bokrokat, gépiesen leszakítottam egy szemet, és megízleltem, a plébános kinyitotta breviáriumát, halkan mormolta az Oremust, s a fasor vége felől elhallatszott hozzánk a sírásók munkájának nesze. Aztán váratlanul odahívtak bennünket, a plébános becsukta imakönyvét, s a sírásókhoz siettünk, hogy megtudjuk, mit akarnak. Egy koporsót találtak. Kapával felütötték a fedelét: szokatlanul hosszú csontváz feküdt hanyatt benne, üres szemgödre mintha kihívóan meredne ránk. Kínos érzés, szinte félelem szorongatott, bár magam se tudtam, mitől félek.
   – Nézzétek csak! – kiáltotta az egyik ember. – A fickónak hiányzik csuklóból az egyik keze. Itt van, ni! – És a csontváz mellől hosszú, összeaszott kezet emelt fel, s odanyújtotta nekünk.
   – Te, figyeld csak! – mondta a másik sírásó nevetve – úgy mereszti rád a szemét, mintha tüstént a nyakadnak akarna esni, hogy add vissza a kezét.
   – Jó emberek, ne zavarjátok a halott nyugalmát – mondta a plébános. – Zárjátok le azt a koporsót, szegény Pierre úr sírját majd máshol ássuk meg.
   Másnap minden lezajlott, és én visszautaztam Párizsba, de előzetesen ötven frankot adtam át az öreg plébánosnak, hogy mondjon miséket a halott lelki üdvéért, akinek síri nyugalmát megháborgattuk.

1875

Dániel Anna fordítása


A nyúzott kéz
A mű eredeti címe: La main d'écorché

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Guy de Maupassant: A nyúzott kéz; in: Elbeszélések. I. 1875-1882., Budapest, Európa, 1979. 24-30. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.