Abban az időben, amikor Egyiptomban a pogányság fölött kezdett elszállni az idő, s helyébe egyre inkább az új tanok kerültek, a városokban és a falvakban számos keresztény közösség indult virágzásnak, az ottani ördögök egymás után vonultak vissza a Thébai-sivatagba. A pusztaság akkoriban még lakatlan volt; a jámbor vezeklők és remeték ugyanis nem mertek kimenni erre a kietlen és veszélyes területre, hanem, bár a világtól teljesen elzárva, a falvak és városok közelében, kis tanyákon vagy szénapajtákban húzódtak meg. Így az ördögök előtt seregükkel és kíséretükkel együtt teljesen nyitva állt a nagy pusztaság; csupán vadállatok és mérgező férgek leltek ott otthonra. Az ő társaságukban éltek tehát a szentek és vezeklők által mindenünnen elűzött főördögök és alördögök, valamin egyéb pogány lényeg és állatfajok. Velük mentek a szatírok, illetve faunok, akiket akkoriban mezei ördögöknek vagy erdei bálványoknak is neveztek, az unikornisok és a kentaurok, a driádok és mindenféle szellemek; mert mindegyikük felett az ördögnek volt hatalma, és úgy tartották, hogy részben pogány eredetük, részben félig állati alakjuk miatt estek ki Isten kegyeiből, s emiatt nem részesülhetnek az üdvösségből.
   Ezek közül az emberállatok és bukott pogány bálványok közül azonban nem mindegyik volt gonosz természetű, néhányuk csak vonakodva engedelmeskedett az ördögnek. Mások szívesen hallgattak rá, és forrongó haraggal valódi ördögi alakot öltöttek; nem tudták ugyanis, miért szakíttattak ki előző, ártalmatlan és zavartalan létükből, s miért kerültek a megvetettek, üldözöttek és gonoszok közé. Pál, a szent életű sivatagi szerzetes életéről szóló tudósítások, valamint Athanasiusnak Antoniusról, a szent atyáról szóló beszámolói alapján úgy tűnik, hogy a kentaurok vagy lóemberek gyűlölködők és gonoszok, a szatírok és mezei ördögök viszont részben békések és szelídek voltak. Legalábbis az írásokban az áll, hogy a szent életű Antonius Pál atyához tartván csodálatos sivatagi útja során találkozott egy lóemberrel és egy mezei ördöggel, s míg az előbbi gonosz és kegyetlen módon viselkedett, addig a szatír beszélt a szenttel, és vágyakozást tanúsított áldása iránt. Nos, erről a szatírról vagy mezei ördögről szól a következő legenda.
   A mezei ördög, fajtájának sok más tagjával együtt csatlakozott a gonosz szellemek sivatagi menetéhez, és velük bolyongott a vad pusztaságban. Mivel korábban szép és termékeny erdőségben élt, s csak hasonszőrű társaival és néhány kedves driáddal állt kapcsolatban, nem csekély fájdalmat okozott neki, hogy most egy ilyen vad helyen, gonosz szellemek és ördögök társaságában kell száműzötten tengődnie.
   Nappal inkább elkülönült a többiektől, magányosan kószált a sziklákon, és a homoksivatag napsütötte helyein korábbi, könnyű és vidám életéről álmodott, s órákig bóbiskolt az itt-ott zöldellő pálmafák alatt. Esténként legtöbbször egy kis patak által átszelt vad és komor sziklás völgyben üldögélt, és nádfurulyáján szomorú, vágyakozó dallamokat játszott, amelyeket mindig újra költött. Amikor felhangzottak a panaszos dallamok, néhány faun a távolból figyelte, ők is szomorúan gondoltak a letűnt, szép időkre. Volt köztük, aki szánalmasan sóhajtozott, és keservesen siránkozott. Mások, jobb híján, füttyszóval és kiáltozással kísért pajkos táncot jártak, hogy könnyebben feledjék veszteségeiket. A voltaképpeni ördögök viszont, ha meglátták a magányosan üldögélő kis mezei ördögöt, és meghallották furulyajátékát, kinevették, gúnyosan utánozták és ezerféleképpen kicsúfolták.
   Miután a szatír már hosszú ideje tűnődött szomorúságának okán, korábbi paradicsomi boldogságán és jelenlegi örömtelen, megvetett sivatagi életén, úgy gondolta, megbeszéli a dolgot néhány testvérével. Hamarosan kis társaságba verődtek azok a komolyabb mezei ördögök, akik szívükön viselték kitagadottságuk okának és korábbi áldott létükbe való visszatérésük lehetőségeinek vizsgálatát.
   Mindannyian jól tudták, hogy azért kerültek az ördög hatalmába és kíséretébe, mert a világ ura új istenség lett. Az új istenről csak keveset tudtak, nagyon is jól ismerték azonban saját hercegük, az ördög hatalmát és természetét. S amit róla tudtak, az nem volt kedvükre való. Meglehet, nagy hatalmú volt, és sokféle varázslatot tudott, például azt, amellyel őket is rabul ejtette, uralmát mégis keménynek és rettentőnek tartották.
   Ám azt is látták, hogy ez a hatalmas ördög maga is száműzöttként menekült a lakatlan pusztaságba. Az új isten tehát még nála is sokkal hatalmasabb lehet. A szegény mezei ördögök mindebből arra következtettek, hogy valószínűleg jobb volna nekik, ha a Luciferé helyett Isten szolgálatába szegődnének. Ennek értelmében megfogalmazták azt az óhajukat, hogy minél jobban meg szeretnék ismerni Istent, és elhatározták, hogy minden lehetséges hírt megszereznek róla, s ha úgy tetszik nekik, egy útra lépnek vele.
   Így élte azután szomorú napjait a furulyás vezetésével a mezei ördögök kicsiny és csüggeteg közössége, csupán halvány és aggódó reményt táplálva. Még nem sejtették, mekkora hatalma van felettük a fő ördögnek. Nemsokára ezt is megtudhatták.
   Ebben az időben kezdték ugyanis megtenni első lépéseiket az addig ismeretlen Thébai-sivatag felé a jámbor remeték. Pál atya volt ekkor az egyetlen, aki néhány évvel korábban a pusztaságba vonult. Róla meséli a szent legenda, hogy hosszú évtizedeken át szűk sziklabarlangban élt vezeklő életet, s csupán forrásvízzel, egy pálmafa gyümölcsével és egy fél kenyérrel táplálkozott, amelyet egy holló hozott neki minden nap a levegőégen át.
   Thébai Pált egy nap észrevette a mezei ördög, s mivel bizonyos félénk vonzalmat érzett az emberek iránt, gyakran kereste az alkalmat, amikor megleshette és kihallgathatta a szent remetét. Emberi ténykedése csodálatosnak tűnt számára, mert Pál szegényesen és teljes magányban élt. Nem evett és nem ivott többet, mint amennyi táplálékra egy madárnak szüksége van, pálmafalevelek takarták testét, otthona pedig egy fekvőhely nélküli, keskeny barlang volt, ahol elviselte a hőséget, fagyot és nedvességet, mi több, különleges gyakorlatokkal sanyargatta magát, órákon át térdelt a kemény sziklán imádkozva, olykor napokig teljes böjtöt tartott, s ilyenkor még azt a nyomorúságos táplálékot is megvonta magától, amelyet máskor elkölthetett.
   Mindezt a mezei ördög fölöttébb különösnek találta, s kezdetben tébolyultnak nézte a remetét. Ám hamarosan felfigyelt arra, hogy nevezett Pál ugyan szánalmas és sivár életet él, de imádkozó hangja különös melegséget, áhítatot és bensőséges boldogságot áraszt, s hogy ősz fején és sovány, gondterhes orcáján szent fény és szívből jövő, nyugodt öröm ragyog.
   A mezei ördög jó ideig mindennap figyelte a szent vezeklőt, s arra a felismerésre jutott, hogy a remete üdvözült ember, és ismeretlen forrásból földöntúli boldogság árad felé. S mivel oly gyakran hallotta, amint ajka Isten nevét kiáltja és magasztalja, bízvást gondolhatta, hogy Pál ama bizonyos új Isten szolgálója és barátja, és neki magának is jó lenne, ha ehhez az Istenhez tartozhatna.
   Egy nap összeszedte hát a bátorságát, előlépett a szikla mögül, és közeledni kezdett az agg remete felé. Az azonban védekezett, így kiáltván:
   – Távozz tőlem! Távozz tőlem! – és hangosan megfenyegette, de a mezei ördög alázatosan üdvözölte, és csendesen így szólt:
   – Azért jöttem hozzád, mert szeretlek, remete. Ha Isten szolgája vagy, ó, akkor mondj nékem valamit a te Istenedről, és taníts meg, miként szolgálhatnám őt én is.
   Pál kételkedett a beszédben, de szelíden így kiáltott hozzá:
   – Isten a szeretet, ezt tudd. És boldog az, aki szolgálja őt, és feláldozza neki az életét. Te viszont tisztátalan szellemnek látszol, ezért nem részesíthetlek Isten áldásában. Távozz innen, démon!
   A mezei ördög szomorúan odébbállt, és magával vitte a vezeklő szavait. Szívesen odaadta volna az életét, hogy hasonlóvá válhasson Isten eme szolgájához. Az a szó, hogy szeretet, és az, hogy boldog, jóllehet jelentésüket nem ismerte, sejtelmesen és fenségesen visszhangoztak szívében, és heves vágyakozást gerjesztettek benne, nem kevésbé édeset és hatalmasat, mint amilyen az elveszett múlt utáni sóvárgás volt. És amikor néhány nyugtalan nap után ismét eszébe jutottak a barátai, akik hozzá hasonlóan belefáradtak az ördög szolgálatába, felkereste őket, és elmesélt nekik mindent, aztán megbeszélték a dolgot, sóhajtoztak, és nem tudták, mitévők legyenek.
   Ebben az időben egy második vezeklő is kiköltözött a sivatagba, és letelepedett egy sivár helyen, ahol a lába előtt undorító férgek serege mászkált. Ő volt Szent Antonius. Az ördög azonban, aki haragra gerjedt a betolakodó miatt, és féltette a sivatag feletti uralmát, azon nyomban bevetette minden tudását, hogy elűzze őt. Mindenki előtt ismert, milyen sokféle módon próbálta hol tévútra vezetni, hol megrémiszteni, hol pedig elüldözni a szent férfiút. Volt úgy, hogy szép, kacér nő képében jelent meg előtte, máskor testvérének és imádkozó társának mutatkozott, majd pompás ételeket kínált neki, és aranyat meg ezüstöt helyezett az útjába.
   Miután mindez mit sem használt, rémisztgetésbe fogott. Véresre verte a szentet, förtelmes alakokat öltött, ördögökkel, gonosz szellemekkel, szatírokkal és kentaurokkal, vad farkasok, párducok, oroszlánok és hiénák hadával vonult át a barlangján. Még az utána vágyakozó mezei ördögnek is követnie kellett a menetet, de ő csupán gyengéd arckifejezéssel közeledett a szenvedőhöz, és ha testvérei bosszantották, szakállánál fogva ráncigálták és meggyötörték a remetét, szégyenkező pillantással kérte csendes bocsánatát. Antonius azonban nem vette észre, vagy a gonosz szemfényvesztésének tartotta őt is. Ellenállt minden kísértésnek, és még sok éven át élte magányos, szent életét.
   Amikor kilencven éves lett, Isten tudatta vele, hogy él a sivatagban egy nálánál is öregebb és méltóságteljesebb vezeklő, s Antonius azon nyomban felkerekedett, hogy megkeresse társát. Anélkül, hogy tudta volna az utat, bolyongani kezdett a pusztaságban, a sóvárgó mezei ördög pedig a nyomába szegődött, észrevétlenül segített megtalálnia a helyes irányt, s végül félénken elébe lépett. Alázatosan üdvözölte, és azt mondta, hogy ő meg a testvérei Isten után vágyakoznak, és arra kérik, hogy áldja meg őket. De Antonius nem hitt neki, hanem jajveszékelve kitért előle, ahogy a Vitae patrum régi lapjain is meg van írva.
   Antonius tehát tovább ment, megtalálta Pál atyát, megalázkodott előtte, és a vendége lett. Pál azonban száztizenhárom éves korában meghalt, és Antonius tanúja lehetett, ahogy két vad oroszlán panaszos ordítással előjött, és karmaival sírt ásott a szentnek. Ez után elhagyta a vidéket, és visszatért korábbi helyére.
   Az eseményeknek bizonyos távolságból a mezei ördög is tanúja volt. Ártatlan szívében végtelen fájdalmat érzett, amiért a szent atyák elutasították maguktól, és vigasz nélkül magára hagyták. Hajlandó lett inkább volna meghalni, mint hogy továbbra is a gonosz alávetettje legyen, s mivel jól megfigyelte és eszébe véste Szent Pál életét és lényét, beköltözött annak nyomorúságos barlangjába. Felöltötte pálmaleveles vezeklőruháját is, vízzel és datolyával táplálkozott, órákig térdelt megerőltető testtartásban és fájdalmak közepette a kemény köveken, s mindenben az eltávozottat próbálta utánozni.
   Szíve eközben mind jobban elszomorodott. Hogy Isten nem fogadja el őt Pálhoz hasonlóan, azt jól látta, mert a holló a mindennapi kenyérrel, amelyet amaz kapott, nem mutatkozott többé. Azt is észrevette, hogy a szent életű Antoniust látogatván ugyanez a holló két adag kenyeret visz a csőrében. Volt ugyan egy evangélium a barlangban, csakhogy a mezei ördög nem tudott olvasni. Egy-egy pillanatra, amikor már végkimerülésig térdelt és kiáltozta Isten nevét, érzett valami csöndes, titkos sejtelmet Istenről és üdvéről, de a teljes bizonyosságig nem tudott eljutni.
   Felidézte magában Pál szavait, miszerint boldog az, aki Istenért hal meg, és elhatározta, hogy meghal. Sosem látott még az övéi közül senkit meghalni, s a halál gondolata félelmetes és keserű volt számára. Szándékát azonban nem változtatta meg. Nem evett, és nem ivott többé, éjjel-nappal térdepelt, Isten nevét mondogatva.
   Végül meghalt. Térdepelve halt meg, ahogy Pál atyát is látta. Ám néhány pillanattal halála előtt csodálkozva megpillantotta a hollót, ahogy kenyeret tartva feléje repül, ugyanúgy, mint amikor a szenthez érkezett, és egyszerre mélységes örömmel megérezte annak bizonyosságát, hogy Isten elfogadta áldozatát, és az üdvözültek közé emelte.
   Röviddel halála után ismét jámbor zarándokok érkeztek a sivatagnak arra a vidékére, hogy letelepedjenek. Észrevették a holttestet, amely vezeklő ruhában, térdepelve dőlt rá a sziklára, és mivel látták, hogy halott, elhatározták, hogy keresztény szokás szerint eltemetik. Kis sírt ástak, mert a halott alacsony termetű volt, és imákat mondtak felette.
   Ám amikor felemelték a holttestet, hogy befektessék a sírba, szemükbe ötlött, hogy kusza haja alatt két szarvacska meredezik, levélöltözete alatt pedig két kecskeláb rejtőzik. Ekkor hangosan felkiáltottak, és megborzadtak a gondolatra, hogy netán gúnyt űz belőlük a gonosz. Magára hagyták a halottat, és hangosan imádkozva eliszkoltak onnan.