Karéjban elnyúló, csodaszép hegyek láncolata előtt álltam; fiatal, zöld erdőség borította a hegyeket tetőtől talpig.
   Felettük átlátszóan kéklett a déli ég; játékosan ragyogott a magasból a napsugár; lent serény patakok csacsogtak, félig eltakarva a fű alatt.
   S eszembe jutott egy réges-régi monda; az, amelyik arról szól, hogy a Krisztus születését követő első században egyszer egy görög hajó haladt az Égei-tengeren.
   Dél volt... Csendes idő. És hirtelen a magasból, a kormányos feje felett, tisztán és érthetően ezt kiáltotta valaki: „Amikor a sziget mellett haladsz, kiáltsd el hangos szóval: – A nagy Pán halott!”
   A kormányos elámult és megrémült. De amikor a hajó a sziget mellett haladt, engedelmeskedett és elkiáltotta: „A nagy Pán halott!”
   És abban a pillanatban, a kiáltásra válaszul, az egész messzenyúló part hosszában (pedig lakatlan volt a sziget) hangos zokogások, sóhajtások és hosszú, panaszos kiáltások hangzottak fel: „A nagy Pán halott! Halott!”
   Ez a monda jutott az eszembe... s egyszerre különös gondolatom támadt: „Mi lenne, ha én is elkiáltanám magam?”
   De a körülöttem ujjongó környezet nem engedte meg, hogy a halálra gondoljak – és teljes erőmből ezt kiáltottam: „Feltámadott! A nagy Pán feltámadott!”
   És csodák csodája! – abban a pillanatban a zöldellő hegyek széles karéján végig egybecsendülő kacagás, vidám beszéd, hangos taps csattant kiáltásomra feleletül. – „Feltámadott! Pán feltámadott!” – morajlottak a kedves fiatal hangok. S előttem minden nevetésbe kezdett, s ez a nevetés ragyogóbb volt a magasságból sugárzó napnál s élénkebb a fű alatt csacsogó patakoknál. Könnyű léptek siető dobogása hangzott, a zöld lombsűrűségen át hullámos-redős tunikák márványfehérsége s mezítelen testek életes rózsaszíne villant... Nimfák, nimfák, driádok és bacchánsnők futottak le a magasságból a sík mezőre!...
   Egyeszerre bukkantak fel valamennyi erdőszélen. Fürtök kondorodnak az isteni fejeken, formás kezek koszorúkat és timpanonokat emelnek a magasba – és amerre futnak, nevetés, ragyogás, olimpuszi nevetés fut velük együtt.
   Az élen egy istennő száguld. Magasabb és szebb valamennyinél. Vállán puzdra, kezében íj, lobogó fürtjein a hold ezüst sarlója.
   Diána, te vagy?
   De hirtelen az istennő megáll... s nyomban utána megáll valamennyi nimfa. Elhalt a csengő kacagás. Láttam, amikor a hirtelen elnémult istennő arcát halálos sápadtság lepte be, s láttam, hogy vert gyökeret a földbe lába, szája leírhatatlan rémülettől nyílt ki, távolba meredő két szeme kitágult... Mit pillanthatott meg? Hova nézhetett?
   Arrafelé fordultam, amerre az istennő nézett.
   A látókör legszélén, az alacsony mezőség vonala mögött, tüzes pontként arany kereszt égett egy keresztény templom tornyának az ormán... Az istennő ezt a keresztet pillantotta meg.
   Egyenetlen, hosszú sóhajtást hallottam a hátam mögött, elpattant húr remegéséhez hasonlót... s amikor hátrafordultam, híre-hamva sem volt a nimfa-rajnak...
   A széles erdőség tovább zöldellt... s csak helyenként villantak át s tünedeztek el bizonytalan fehér foltok a lombok sűrű hálóján keresztül. A nimfák tunikái voltak-e vagy a völgyek mélyéről felszálló párafoltok – nem tudom.
   De mennyire sajgott a szívem azért az eltűnt istennő-rajért!

Áprily Lajos fordítása