|
AZ ÖRÖKSÉG |
Tengermély unott képpel ült a kupéban. A lábát feltette a szemközti ülésre, de ettől sem lett jobb, hát csak bámult kifelé az ablakon. De a töltés melletti elvadult bozótos sem dobta fel. Aztán a következő, nevesincs állomáskán beszállt mellé egy fazon. Szolid, középkorú pasas volt, izzadtságtól átnedvesedett nyakú ingben, kezében bőrtáskával.
Idegesen mérte végig a lányt. Tengermélyt ez csöppet sem zavarta, kedvelte, ha bámulták. És erre minden okuk megvolt a férfiaknak. Most éppen mélyen dekoltált, lengőbordáig érő trikót és szupermini szoknyát viselt, legalábbis volt valami csekély terjedelmű, ám módfelett áttetsző anyagféleség a dereka köré csavarva, amolyan alibi jelleggel.
A pasas egy ideig nézte a néznivalókat, aztán csak elhatározta magát.
— Kisasszony, van itt egy szabad hely?
— Ja — bólintott unottan Tengermély.
A fickó leült, de tovább nem folytatta a társalgást. No, azért próba szerencse, gondolta Tengermély, és előrehajolt, hogy elérje cuccait. Elég hosszan kotorászott aprócska kis hátizsákjában ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék; nem visel melltartót. Végül előhalászta könyvét, aztán hátradőlt, és elkezdett olvasni. Ügyelt rá, hogy ne takarja a pasas elől a mű címét: "Harminchárom extrém figura haladóknak".
A fickó egy ideig bámult, mint a sült hal, de csak összeszedte magát.
— A kisasszony meddig utazik?
Tengermély elnyomott egy sóhajt.
— Mit lehet azt tudni? — vonogatta a vállát, és nem nézett fel a könyvből.
— Dehát tulajdonképpen miért vonatozik, ha azt sem tudja, hogy hova megy? — döbbent meg a pacák.
Tényleg, miért is, gondolta Tengermély. Ez itt például jól láthatóan vakvágány, tette még hozzá magában. Hát sóhajtva becsukta, és gyors mozdulatokkal eltette a könyvet. Megint kibámult az ablakon. A látóhatár szegélyén már gyülekeztek a hegyek.
Egy ideig még várt, aztán valami rossz előérzete támadt, hát felpattant, és átment a fülke másik oldalára. Kilesett a vagon folyosójára. Épp jókor, felemelő látvány tárult a szeme elé. Két ismerős pasas törtetett határozottan feléjük. A két Véreb, ahogy Tengermély elnevezte őket legutóbbi röpke, ám emlékezetes találkozásuk alkalmával.
— Nos, viszlát! — köszönt oda a kupéban ücsörgő középkorúnak, aztán felkapta hátizsákját, és meghúzta a vészféket.
A vonat sikoltva lassított, Tengemély pedig végigfutott a folyosón, a Vérebekkel ellentétes irányba. Amint elérte az ajtót, habozás nélkül ugrott. Rosszindulatú cserjefélék közé esett, akik mogorván végigkarmolászták a lábát. Gyorsan feltápászkodott, és menekült tovább. A töltéstől nem messze betonút kanyargott, ezt vette célba.
Szerencséje volt, épp jött egy kocsi. Gondolkodás nélkül ugrott a száguldó fémszörnyeteg elé. A termetes terepjáró fékje halkabb volt, mint a vonaté, és hála istennek, jobban is fogott, a járgány fél centivel Tengermély előtt megállt. A lány feltépte a kocsi ajtaját, és beesett az anyósülésre.
— Gyorsan! Tűnés! Taposd az a gázt! — sziszegte a sofőrnek.
A meghökkent képű, koraharmincas fickó egy picit habozott, aztán felhördült a motor, és a gyorsulás az ülésbe préselte Tengermélyt. Persze nem sokáig, a lány hamarosan feltérdelt és hátrafordult. Kedves látvány tárult a szeme elé, két mogorva, habzó pofájú Véreb, amint épp az isteneket szidja a betonút közepén. Remek!
Tengermély visszafordult, és kényelmesen elhelyezkedett. A sofőr egy ideig érdeklődve szemlélte a tükröt, aztán kicsit sóhajtott.
— Akár meg is magyarázhatnád, hogy miért ilyen sürgős — javasolta.
— Láthatod, ha van szemed! — vont vállat a lány. — A pacákok miatt!
— És tulajdonképpen mit akarnak tőled?
Kellemes hangja van, bár talán egy kicsit feszült, gondolta Tengermély. Szegényke nyilván idegösszeomlást fog kapni, ha ilyen stresszes életet él!
— Ja, hogy mit akarnak? Lilám sincs róla! Hidd el, ha tudnám, habozás nélkül adnám, de nem, ezek nem magyarázkodnak, csak durvulnak bele a nagyvilágba!
— Értem.
Ezt egy kis csend követte.
— Itt balra! — szólalt aztán meg Tengermély.
A pasas nagyot sóhajtott.
— Véletlenül éppen ráérek. Elvihetnélek valahova? — kérdezte kötelességtudóan, és fordult.
Tengermély elmosolyodott.
— Ó, milyen kedves! Majd navigálok!
És navigált. Felfelé haladtak, egyre keskenyedő utakon, szőlők fésülte domboldalak között. Aztán tovább vadult a táj, a hegyek föléjük tonyosultak. Keskeny földúton araszoltak felfelé, a terepjáró motorja morogva küzdött az útjukba akadó termetes gyomnövényekkel. Aztán egy kidőlt fa állta el az útjukat. Még halálában is látható elszántsággal őrizte a hegyoldal felsőbb régióit a betörni kész civilizácóval szemben.
— Itt nem tudunk tovább menni — jegyezte meg a férfi.
Egy ideje már voltak kétségei, hogy furcsa utasa vajon tudja-e, hova tart?
— Á, nem gond, innen már nincs messze! — legyintett Tengermély, és kiugrott a kocsiból. — Oda megyek! — mutatott felfelé, ahol a fák lombjai felett sötétvörös cserepek villogtak a napfényben.
— Te ott laksz? — kérdezte hökkenten a férfi.
— Nem én, a nagymamám! — nevetett rá Tengermély, aztán átbukdácsolt a ledőlt fán, és elindult felfelé.
Aztán a következő kanyarulat előtt csak visszanézett. Tetszett neki a pasas, aki még most is döbbent arccal ült a volán mögött.
— Roland lovagnak foglak nevezni — suttogta maga elé. — És álmodj velem minden este, és ne legyen nyugtod, amíg vissza nem jössz ide, hogy még egyszer láthass! — tette még hozzá halkan, aztán miután ilyen remekül megátkozta a pasast, intett, és ment tovább.
Hamarosan elérte a bazaltlapokkal kirakott lépcsőt. Szinte futva trappolt fel a teraszra, ahol egy nádfonatú asztal és két szék küzdött az enyészet ellen.
— Szia, nagymama! Megjöttem! — kiáltotta jókedvűen, aztán felhajtotta a lábtörlőt, előhalászta alóla a kulcsot, és benyitott.
Az ajtó nyikorogva adta meg magát. Odabent por és napfény keveredett a csenddel. Tengermély áttáncolt a kihalt konyhán, be a házacska egyetlen szobájába. Itt még bútorok sem voltak, leszámítva egy hatalmas rézágyat és a cserépkályhát. Ledobta a táskáját az ágyra, a matrac kis porfelhőt pöfögött fel a váratlan atrocitás feletti felháborodásában. A lány nem törődött vele, visszakocogott a konyhába, aztán lement a pincébe.
Töprengve bámulta meg az ajtón beóvakodó fény által megvilágított hordókat. Végül elsétált a pince végébe állított üvegállványokig. Ismerte a rendszert, hát könnyen választott magának egy pókhálós palackot, aztán visszatért a konyhába. A pince hidege után megborzongott, ahogy a meleg napfényre lépett.
Elővett két poharat, és kilöbbölte belőlük a port a csapból előrimánkodott pár cseppnyi sárga vízben. Aztán visszament a teraszra, leült az egyik nádszékbe, és töltött. A második poharat eltolta maga elől a másik szék elé, a magáét megemelte a nap felé.
— Szervusz, nagymama, visszajöttem! — mosolyodott el, aztán felhajtotta az italt.
Aztán még több pohárral is ivott, amíg a palack feneke megálljt nem intett. Utána már csak nemtörődöm lustasággal bámulta a világot. Előtte hevert a hegyoldal, az alatt a szőlősdombok, még az alatt az alföld, és valahol, a láthatár szegélyén ott csillogott az örökkék tenger is. Olyan érzése volt, mintha királynő lenne, akinek az egész világ a lábai előtt hever.
Aztán leszállt a csillagteli éj, és Tengermély elálmosodott. Bebotorkált a házba, ledőlt az egyetlen ágyra, és elaludt.
Másnap arra ébredt, hogy telement porral az orra. Prüszkölt és köhögött, de nem lett jobb. Kitámolygott a konyhába, hogy igyon egy kis vizet, de nem nyert, a csap ma azt játszotta, hogy ő egy kiszáradt szaharai kút. Hát lebotorkált a pincébe, és választott egy délelőttre illő palackot. Jót húzott belőle, aztán visszament a konyhába.
— Hé, Idő, te vasfogú, reszkess! — emelte magasra az üveget. — Reszkess, minden csatlósoddal egyetemben, mind te Por és Enyészet, Rothadás és Korhadás, féljetek, mert imhol jövök én, hős harcos, amazon, és ki fogok takarítani! — ezzel felhajtotta a maradék bort is.
Aztán nekilátott beteljesíteni rettenetes fogadalmát. Alig egy óra múlva zavarták meg.
— Hahó! Van itt valaki?
— Hogyne lenne! — válaszolt az ismerős hangnak Tengermély, és kimászott a kútból.
Szinte elsőre sikerült is. Roland lovag hamarosan feltűnt a bazaltlépcsőn. Farmert, inget és hökkent arckifejezést viselt.
— Hát te mit csinálsz? — kérdezte felvont szemöldökkel.
— Én itt lakom! És te mit csinálsz? — kérdezett vissza Tengermély, majd mivel gondjai voltak az egyensúlyozással, hát megadta magát a gravitációnak, és leheveredett a pázsitra. — Fáradtnak tűnsz! Tán nem aludtál az este? — nevetett fel gúnyosan, aztán csuklott kettőt.
A férfi zavartan megdörzsölte a tarkóját.
— Hagyjuk, tényleg keveset aludtam. Tudod, dolgom volt — magyarázkodott. — Szóval, mit kerestél a kútban?
— Ja, hogy én a kútban? — emelkedett négykézlábra a lány, aztán leült. — Hosszú története van annak!
És mivel a férfi nem szólt, csak nézett és csodálkozott, hát folytatta.
— Tudod, én azt hittem, hogy ismerem ezt a házat! Én itt töltöttem minden nyaramat ama bohókás kisiskolás korszakomban! Én itt voltam fiatal! — emelte magasba mutatóujját, aztán gyorsan megtámaszkodott, mielőtt ismételten elterült volna a puha gyepen. — De nem! Tudod-e, szépszemű lovagom, hogy semmit, de semmit sem tudok ezen épület anatómiájáról? A vízvezetékek rejtett futása, a szivattyú szívdobbanásai, a kút ásítóan feneketlen mélye, ez mind-mind titok előttem, átláthatatlan, fekete csoda!
A férfi elmélázva hallgatta.
— És mennyit ittál ma?
— Hé, nem gondolod, hogy ez kicsit indiszkrét kérdés? És mintha vádló éllel is felékesítetted volna kegyetlen szavaidat! Pedig, ugye, inni kell! Az ember szomjazik. És nem állat, hogy a leveleken összegyűlt harmatot nyalogassa! — aztán bűnbánóan lehajtotta a fejét. — Egy üveggel. Meg még egy kicsit, talán — vallotta meg halk hangon.
A férfi felsétált a teraszig, aztán összeszámolta az asztal mellé leállított üres üvegeket.
— Tehát nem működik a szivattyú — foglalta össze a helyzetet.
— Valóban. Halott. Meghalt. Tökéletesen meghalt.
A férfi odasétált mellé, aztán lenézett a kútba.
— Na, jó, lemászom.
— Helyes, lovagom! Tedd, amit kell! — bólintott rá Tengermély, aztán hátradőlt, és becsukta a szemét.
Roland lovag pedig lemászott. A kút mélyén térdig süppedt a vizenyős sárba. Rosszkedvűen piszkálta meg a halottnak titulált szivattyút. Maga előtt nem titkolta, hogy nem ért hozzá. Egyáltalán, mi a fenét keres itt?
Persze, ismerte ezt a házat, ismerte a hegyszerte csak nagyanyónak nevezett éltes, kedves mosolyú hölgyet, aki múlt ősszel halt meg. Az ő unokájáért miért ne tehetne meg ennyit, magyarázkodott. Aztán eszébe jutottak álmai, és hirtelen nagyon zavarba jött. Gyorsan kiverte a fejéből az egészet, és a feladatára koncentrált.
Alig öt perc múlva mászott elő a kút feneketlen hidegéből. Addigra Tengermély már édesdeden aludt a gyepen. A férfi egy kicsit tanácstalanul téblábolt, aztán elhatározta magát, és a karjaiba emelte a lányt.
Felvitte a teraszig, ott aztán megint megtorpant. És most hova tegye? Végül az egyik nádszékbe fektette le.
— Izé, várj meg, mindjárt jövök! — intette, de Tengermély zavartalanul aludt tovább.
A férfi megcsóválta a fejét, aztán elment.
Tengermély valami félelmetes morgásra ébredt. Csak nem vihar közeledik, nyitotta ki szemeit. De nem, az ég tiszta volt, ám hamarosan feltűnt az úton Roland lovag terepjárója. A férfi megállította a ház előtt a kocsit, aztán kikászálódott.
— Szia! Jól aludtál? — köszönt vidoran, aztán kinyitotta a csomagtartót, kivett valami nagyobbacska pakkot, és felcipelte a teraszra.
— Hogy ugrotta át azt a fát a kocsid? — érdeklődőtt tágra nyílt szemekkel Tengermély.
— Sehogy. Utólagos engedelmeddel kölcsönvettem egy fűrészt a házból, és eltakarítottam szegény növény földi maradványait! — válaszoltra a férfi, aztán ment vissza a kocsihoz.
Még többször fordult, újabb és újabb csomagokkal. Tengermély nagy nehezen feltápászkodott, aztán megszemlélte a kirakodóvásárt. Ásványvíz, húskonzerv, tartós tej, kétszersült, gyufa, zseblámpa, elemek meg még egy kartonnyi apróság torlaszolta el a teraszt. Utoljára a férfi még egy kisebb gázpalackot is felcipelt.
— Gondolom, még valamelyik háborúban tanultad, hogy mi kell a túléléshez — csodálkozott a lány.
— Azért annyira nem vagyok öreg! Csak magam is itt lakom a hegyen, a Szent Mihály-templom fölött nem sokkal.
— Aha — válaszolta a lány.
— Ja, és még valami!
Ezzel a férfi elővett egy üvegcse aszpirint az inge zsebéből.
— Gondolom, fáj a fejed.
— Aha — válaszolta Tengermély, még mindig elmélázva, és átvette az üveget.
— És most elintézem a szivattyút! — vetette fel a fejét Roland lovag, aztán a sárkányölő hősök határozottságával eltűnt a kút irányában.
Tengermély egy ideig bámult utána, aztán vállat vont, és bevett pár tablettányi fájdalomcsillapítót. Utána, eszébe idézve reggeli fogadalmát, nekilátott rendet tenni a házban.
A férfi hamarosan megtért a kertből, arcán dicsőséges mosollyal megkereste a mosogatókagylót, és megtekerte a csapot, mint ahogy a bűvész előveszi a nyulat a kalapból. A vezetékből szolid halálhörgés hallatszott, aztán előbb csak köhögve, majd később folyamatosabban, de megindult a víz.
— Gratulálok! — nézett nagyot a lány. — Hogy csináltad?
— Benzint töltöttem a szivattyúba — felelte szégyenkező mosollyal a férfi, aztán kérdőn szétnézett. — Azt hiszem, innen már magad is elboldogulsz. Nekem sajnos mennem kell...
— Aha. És kösz mindent! — nevetett rá a lány.
Roland lovag színpadiasan meghajolt, aztán elindult kifelé. Tengermély pedig izomból elgáncsolta, aztán maga is utánaesett. Begurultak az asztal alá, a férfi került fölülre.
— Elnézést! — szabadkozott zavartan, megpróbált feltápászkodni, és beverte a fejét az asztallapba.
— Nem tesz semmit! — mosolygott rá kedvesen Tengermély, aztán megfogta a férfi kezét, és még egyszer magára rántotta áldozatát.
Nem igaz, hogy egyesek mennyire lassan kapcsolnak, dühöngött magában. Ám azért Roland lovag nem volt annyira végtelenül gyámoltalan, és már éppen felderengett a szemében a felismerés, amikor kintről kocsizúgás hallatszott.
— Vársz valakit? — kérdezte.
Tengermélynek az volt a véleménye, hogy ha már sikerült ilyen közel kerülniük, akkor beszédre igazán semmi szükség sincs.
— Nem — közölte tömören, aztán magához húzta a férfit, és megcsókolta.
A ház előtt megállt az autó, de egyelőre nem foglalkoztak vele. Aztán ajtócsapódás hallatszott, szám szerint kettő.
— Márpedig valaki jött — tépte ki magát a férfi Tengermély öleléséből, aztán kimászott az asztal alól, és felállt.
A lány kis sóhajtással beletörődött a helyzetbe, aztán maga is talpra kecmergett. A fenébe, hogy pont most zavarták meg őket! Miért nem lehet neki egyszer szerencséje? Ki lehet az, akinek dolga van itt, a világ végén? Aztán hirtelen leesett neki, hogy ez utóbbi kérdésre van logikus válasz, hát átrohant a szobába, és kilesett az ablakon. Nos, valóban, a két Véreb volt a látogató, épp most sétáltak fel a lépcsőn.
— Hujjé, nagy a baj! Tűnés, fel a padlásra! — javasolta, aztán kézen ragadta lovagját, és magával húzta a keskeny és ingatag falépcsőn.
— Miért? — kérdezte az, de ment.
Tengermély nem válaszolt. Mi a fenét mondhatott volna? Felnyitotta a padlás csapóajtaját, és belépett, maga mögött vezetve a férfit.
Porszagú világba érkeztek. A padlás békésen szunyókált a késő délutáni napfényben. Felhalmozott, fehér leplekkel borított bútorok, nagy ládák, kosarak, táskák zsúfolódtak, azt az érzést keltve a betolakodókban, hogy évszázadok nyugalmát zavarják meg.
Odalent valaki belökte az ajtót. Tengermély ezt észre sem vette, szemei a múltba révedtek, hisz itt minden ismerős volt a számára, ezer gyermekkori emlék ragadta magával.
Roland lovag csak egy futó pillantással mérte fel a lomokat, aztán a ház hátsó oldalán nyíló ablakhoz lépett. Mivel az épület a hegyoldalba simult, így ez az ablak földszintmagasságban volt, biztos menekülést kínálva.
Lent valaki átcsörtetett a szobába.
— Erre! — suttogta Roland lovag, és kinyitotta az ablakot.
Tengermély összerezzent, nagyon távolról kellett visszatérnie. De ment, és elsőként mászott ki. Roland lovag nem követte, csak intett, hogy tovább, de maga leguggolt a csapóajtó mellé, és hallgatódzott.
Tengermély egy kicsit várt, de aztán csak elindult. Ismerte a kert hátsó részét, hisz' annak idején gyakran lógott ki erre. A bozótos azóta megnőtt, de lényeges változás nem történt. Végigóvakodott a házfal mentén, aztán lehasalt, és kilesekedett. Innen pompás rálátás nyílt a teraszra.
Amely most üres volt. Hát gyors elhatározással felpattant, aztán végigegyensúlyozott a bazaltfal szegélyén, és távolabb, már a kert felett, ahol a bástya egy kicsit be volt omolva, leereszkedett. Aztán futott, egészen a Vérebek kocsijáig, amely ott állt a terepjáró mögött a keskeny úton.
Bepattant a vezetőülésre, örömmel konstatálta, hogy a felelőtlen marhák benne hagyták a kulcsot, aztán indított, és padlógázzal nekiment Roland lovag kocsijának.
— Bocs — suttogta maga elé.
Eredetileg nem így képzelte. De hát sosem tudott igazán boldogulni ezekkel a bonyolultabb technikai kütyükkel. És neki már a turmixgép is bonyolultnak számított, hát még egy autó!
De nem adta fel, megint indított, és kipróbált egy másik sebességet. A kocsi sikoltott, aztán lefulladt. A ház ajtajában megjelent a két Véreb.
— Állj meg, te büdös kurva! — kiabált az egyik, és futva indultak le a terasz lépcsőjén.
Itt nagy baj van, állapította meg tárgyilagosan Tengermély, és kedvesen megsimogatta a kocsi műszerfalát.
— Pici, na, kérlek, ne légy már ilyen makrancos!
Aztán újra próbálkozott, és végre eltalálta a hátramenetet. Tempósan indult, gond nélkül elérte a több, mint féltucat méterre lévő első kanyart, és ott teljes sebességgel belezúgott az útmenti meredélybe. Szerencsére a nagyranőtt bokrok a kocsi után nyúltak, és megfogták, lefékezve zuhanását. Tengermély izomból beverte a fejét a szélvédőbe, és ennek kapcsán felhagyott az események követésével. Elájult.
Roland lovag közben feltűnésmentesen lapult a csapóajtónál. Hallotta a kocsi hörgését, a Vérebek kirohanását, a csattanást. Vajon él-e még ez az őrült nőszemély, töprengett, de maradt mozdulatlan. Világos, hisz' tanult annak idején matematikát. Kettő, az több, mint egy.
Hát várt. A két Véreb hamarosan visszajött. Pergő nyelvvel szitkozódtak, aztán felosztották egymás között a házat. Az egyik a földszinten maradt, a másik a padlásra indult, hogy megkeressék a "szajrét".
Roland lovag hátrébb húzódott, be egy kanapé mögé. Hamarosan feltűnt a Véreb. Mogorva képű, kisportolt alkatú harmincas férfi volt. Arcán mohó vágyakozással esett neki a padlás pókhálós lomjainak. Valami apróságot kereshetett, mert durva kézzel túrta fel a legkisebb, rejtekhelynek alkalmas kis zugokat is.
Roland lovag közben észrevett egy ódivatú, megsárgult csipkéjű napernyőt, amelyet szintén a kanapé mögé sodort az élet számtalan vihara. Egy ideig szemezett a koros úrinővel, majd elszánta magát, hogy komolyabb alapokra helyezi az egyelőre még futónak sem nevezhető kapcsolatukat. Kinyújtotta a karját, és kézen fogta az öreg hölgyet. Az nem tiltakozott, de amikor magához is akarta húzni, akkor már megelégelte a bizalmaskodást, és felkiáltott. Időrágta selyme sikoltva szakadt szét.
A Véreb felkapta a fejét, és kutatón körbenézett. Aztán felemelkedett, és lassú lépésekkel megközelítette a gyanús kanapét. Roland lovag az utolsó pillanatban ugrott fel, és ütött. A jobb sorsra érdemes napernyő porrá zúzódott a Véreb kemény koponyáján.
Az egy hosszú pillanatig csak nézett, aztán pisztolyt rántott. Roland lovag gondolkodás nélkül eldobta a kezében maradt csonkot, és ököllel a fickó arcába vágott. A fegyver elsült, a Véreb lehanyatlott. Mellesleg közben egy lámpaernyőt találat ért, vásznán fekete szegélyű lyuk nyílt a halálnak.
Roland lovag nem törődött vele, felkapta kiütött ellenfele mellől a pisztolyt, aztán menekült az ablakon át.
Teljes erővel futott, de a harmadik lépésnél eltévedt a ház mögött burjánzó ősvadonban. Megtorpant, hallgatódzott. Az egyik irányból káromkodást hallott. Tehát arra van a ház, állapította meg. Gyors fejtörés után kisakkozta, hogy akkor merre lehet a kocsija, és nekivágott.
Hamarosan elérte a kút környékét, és ez már ismerős terep volt. Kicsit leselkedett, de szabad volt a terep az útig. Futva indult neki, és remélte, hogy a lány is ott lesz valahol a szakadékba borított kocsi mellett.
Tengermély körülbelül ekkor tért magához. Furcsálkodva konstatálta, hogy a terasz lépcsőjén fekszik. Felült, elmélázott. Mi is történt? Ő ugyan nem jött ide, tehát valaki hozta. Vajon ki? Ám a sors nem hagyott neki időt a töprengésre, a világ jó tempót diktált, szokása szerint. Az ajtóban megjelent az egyik Véreb, kezében fegyver, szemében az őrület lángja. Ugyanekkor feltűnt az út mellett Roland lovag is. A két férfi egymásra meredt, aztán megfagyott a pillanat.
Hát ezek ki fogják lőni egymást, állapította meg magában Tengermély. És ezt nem hagyhatta. Nem mintha bánta volna, hogy mi lesz a Vérebbel, de frászt kapott a gondolattól, hogy Roland lovag haja szála meggörbülhet.
— Állj! — kiáltotta, és közéjük perdült.
— Menj onnan! — förmedt rá Roland lovag, és elhatározta, hogy szívinfarktust fog kapni.
Mihelyst túl lesz a kalandon. Most sajnos éppen nem volt rá ideje.
De a lány persze a saját feje után ment. Tett két lépést a Véreb felé, aztán beleájult a karjaiba. A pasas tudatában lehet, hogy felvillant: kapaszkodni kéne a fegyverbe — de mire ez végigjárta a lassú idegpályákat, addigra a tudatalatti már döntött, és elkapta a szemrevaló idomokkal rendelkező női testet. A pisztoly koppanva hullott a terasz kövére.
Aztán expresszvonat sebességgel érkezett Roland lovag, és pofozkodásba fulladt az affér. Tengermély egy ideig türelmesen mimikrizte az ájultat, de erre láthatóan semmi szükség sem volt. A verekedés második másodpercében ledobták a kemény bazaltpadlóra.
Mogorván négykézlábra tápászkodott, aztán odébbmászott. Kicsit távolabb talált egy pisztolyt. Hát leült, hátát nekivetette a lépcső szegélyének, és lőtt kettőt a levegőbe. A pasasok abbahagyták a bunyót.
— Ha valaki megmozdul, azt lelövöm, amigos! — jegyezte meg Tengermély, a gyermekkorában látott westernfilmek stílusában.
Roland lovag nem vette komolyan, és helyből leütötte egy pillanatra nem figyelő ellenfelét. Aztán vett pár mély lélegzetet.
— Valami bajod esett, kedves? — kérdezte aggodalmaskodva Tengermély.
— Eddig nem sok, de lennél olyan kedves nem rámfogni azt a pisztolyt!? — csattant fel a férfi, aztán odalépett a lányhoz, és kivette a kezéből a fegyvert.
— Bocs - vonogatta meg a vállait a lány. — Mit szólnál, ha innánk egy pohár bort? Helyi termés!
Roland lovag szolidan a hajába tépett.
— Kösz, nem. Azt hiszem, én inkább most fogom ezt a két alakot, és leviszem a faluba. Szerencsére a helyi rendőr a barátom, elintézem vele a formaságokat. Biztosan nem tudod, mit akartak?
— Biztosan! — bólintott Tengermély hangjában szilárd elhatározással.
Voltak olyan hazugságai, amik mellett következetesen kitartott.
— Jó— dőlt be az ártatlan leányszemeknek Roland lovag, és tovább lépett. — Estére nem akarsz átjönni hozzám? Vagy bárhova, ahol biztonságban lehetsz. — tette még hozzá magyarázkodva.
— Nem, maradok! Nem szeretném megint magára hagyni a nagymamámat — nézett rá komolyan a lány.
A férfi erre nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és felnyalábolta az ájult Vérebet. Aztán társát is kitrógerolta a kocsiba. Már indított, amikor Tengermély utána szólt.
— Lenne kedved holnap itt vacsorázni? Mondjuk, naplementekor?
A férfi lassan elmosolyodott.
— Ha megélem, itt leszek!
Aztán elment. Tengermély hosszan nézett utána, majd visszament a házba, leheveredett, és elaludt.
Másnap korán kelt, és szinte azonnal munkához látott. Takarított, sikált, súrolt, port törölt, mosogatott. Délre elkészült, de addigra jócskán el is fáradt. Ám várta a padlás. Szent elhatározással caplatott fel: ott is ragyogni fog minden!
Aztán ahogy elkezdett pakolászni, érdekesnél érdekesebb kacatok kerültek a kezébe. Elfeledett könyvek, rég halott emberek megbarnult fényképei, elmosódott írású levelek rég kihunyt érzelmekről. Egy volt világ ereklyéi. Tengermély a padlás közepén ült a porban, és sorra kézbe vette a holmikat, megsimogatta őket, felébresztette a hozzájuk tartozó emlékeket.
Már esteledett, amikor magához tért az álomból. Hisz neki ma randija van! Nem is akárkivel, hanem egy sárkányölő lovaggal! Kitekintett az ablakon, de a nap szerint már nem volt, legfeljebb fél órája! Hát talpra pattant, és mint ahogy a tornádó végigsöpri a tájat, elkezdett készülődni.
Roland lovag terepjárója pontosan napnyugtakor bukkant fel az úton. A férfi kiszállt, megigazította inge nyakát. Aztán határozott lépésekkel felment a teraszra. Szétnézett, sehol semmi. Kiáltani akart, de eszébe villant, hogy még a nevét sem tudja a lánynak, akivel találkozni készül! Ezen sürgősen segíteni kell!
— Hahó! Van itt valaki?
— Persze! — válaszolt Tengermély, aztán előlibbent a házból.
Roland lovag már éppen rákérdezett volna a nevére, de aztán meglátta, és megdermedt.
A lány valami ősrégi divatú, de ennek ellenére szinte újnak tűnő, hosszú, csipkedíszes ruhát viselt. Magasra tornyozott haját csontfésű fogta össze, kezében áttört mintájú legyezőt tartott. Nyakában mélytüzű drágakő fénylett.
— Tetszem? — perdült meg a sarka körül.
— Gyönyörű vagy — nyögte ki nagy nehezen Roland lovag.
— A padláson találtam ezeket a cuccokat. A nagymamám öröksége.
A férfi hitetlenkedve rázta meg a fejét.
— Gondolom, ez kellett a pasasoknak. Legalábbis azt mesélték a rendőrőrsön, hogy valami mesés hagyatékot akartak megszerezni.
— Lehet — vont vállat Tengermély. — Ez a kő például gyémánt, és azt hiszem, baromi sokat érhet. De ez lényegtelen apróság, van még odafent néhány hasonló kacat. Ám ne foglalkozzunk ezzel! Gyere, segíts tálalni, kész a vacsora! — aztán magával húzta a férfit.
És föléjük borult az éjszaka.
Roland lovag a hajnal első fényeinél távozott. Tengermély kikísérte. Szorosan összehúzta magán pongyoláját, hűs szél játszott az ágak között. Alattuk az alföld még nem bújt elő fehér páradunnája alól.
A férfi már a kocsikulccsal vacakolt, amikor csak visszafordult.
— Figyelj, nekem holnap lejár a szabadságom. Vissza kell mennem a városba.
Tengermély összeszorított ajkakkal bólogatott. Persze, világos. Számított valami hasonlóra. Semmi sem tart örökké, nem?
— Jó. Azért kösz mindent.
A férfi egy kicsit habozott.
— Gyere velem! — mondta ki végül.
Tengermély elmosolyodott, aztán elengedte pongyolája nyakát, és hagyta, hogy a langyosodó reggeli szellő végigsímítsa a vállát.
— Nem, most nem. Most nyár van, most minden él, most minden szép, és minden megcsodálni való. Ilyenkor szeretek itt lenni. De a nyár el szokott múlni, és az ősz, az már más. Az már a pusztulás, a halál előhírnöke. Akkor együtt hullatom a könnyeimet a fák leveleivel. Akkor szomorú leszek. Ha még akkor is van kedved, és eljössz értem, akkor majd veled megyek — mondta komolyan.
Roland lovag nem válaszolt, csak bólinott, aztán elment. Tengermély pedig kettesben maradt a felkelő nap fényével.