Napsugarak szűrődtek át a kunyhó repedésein keresztül; a lagúnából a falubeli gyerekek vad ricsajozása hallatszott. Rona ta Inga végül is kinyitotta szemeit. Szokásával ellentétben későn kelt. Nyújtózkodott egyet, kezeit összekulcsolta a tarkóján, és elgondolkodva meredt a nádfedeles mennyezetre. Valójában a szokott órában ébredt, csak ismét elszenderedett – erre mostanában vált hajlamossá. Csak mostanában. Inga szemöldökét ráncolta, egy roppanás kíséretében ült fel. Mit jelentsen ez? Jel volna? Talán meg kéne kérdeznie Takti Tait... De ez olyan abszurd! A lehető legegyszerűbb oknál fogva aludt olyan sokáig: élvezte a lustálkodást, és szeretett álmodni.
   Mellette, a matracon – ahol Mai-Mio feküdt azelőtt – szárított virágok voltak. Inga összegyűjtötte a szirmokat, és feltette a polcra többi csecsebecséje közé. Elbűvölő teremtés ez a Mai-Mio. Nem nevetett sem többet, sem kevesebbet más lányoknál; a szemei sem különböztek más szempároktól; az ajkai akár bármely ajak; de különös és elragadó modora mégis egyedivé tette: az egyedüli Mai-Mióvá az egész világegyetemben. Inga szeretett már rengeteg hajadont ezelőtt. A maguk módján mindegyikük páratlan volt, de Mai-Mio csak nemrégiben érett nővé – távolabbról még most is össze lehetne téveszteni egy fiúval –, míg Inga legalább öt-hat évszakkal idősebb volt nála. Nem tudta pontosan. Akárhogyan is, ez nem számít. Cseppet sem, ismételte némi nyomatékkal. Ez az ő faluja, az ő szigete; és nem áll szándékában elhagyni. Soha!
   A gyerekek feljöttek a lagúnából. Ketten-hárman a kunyhója alatt rohantak el, az egyik cölöpön hintázva, halandzsaszavakat skandálva. A viskó is megremegett; a lárma kezdett Inga idegeire menni. Inga haragosan kiáltott; a gyermekek hirtelen elhallgattak, félve és döbbenten, majd elszaladtak, csak néha-néha pillantván vissza a válluk felett.
   Inga homlokát ráncolta; ma már másodjára volt elégedetlen önmagával. Ha így folytatja, rémhíre fog terjedni. Mi lelte? Ugyanaz az Inga volt, aki tegnap is... kivéve, hogy azóta eltelt már egy nap, és egy nappal idősebb lett.
   Kilépett a tornácra, nyújtózkodott a napsütésben. Jobbra és balra még vagy negyven, talán ötven – az övéhez hasonló – kunyhó állt, köztük fák; előttük pedig a kék és napfényben fürdő lagúna. Inga a földre ugrott, lesétált a lagúnához, úszott egyet, és mélyen merült a csillámló kavicsok és a lagúna fenekét borító hínár közé. Felbukkanva már nyugodt volt – ismét önmaga: Rona ta Inga, aki mindig is volt, és mindig is lesz!
   Tornácán guggolva megette a gyümölcsöt és a tegnap esti lakomáról megmaradt, hideg sült halat, közben tervezte az előtte álló napot. Semmi sürgős dolga nem volt, semmi elvégzendő kötelessége. Elmehetne az indián ifjakkal az erdőbe madarászni. Készíthetne egy melltűt faragott kagylóból és goana-dióból Mai-Miónak. Lebzselhetne és pletykálkodhatna; halászhatna. Vagy akár meglátogathatná legjobb barátját, Takti-Tait – aki már csónakját építette. Inga felállt. Leginkább halászni menne! A part mentén lesétált a kenuhoz, ellenőrizte a felszerelést, ellökte a kenut a parttól, átevezett a lagúnán egészen a zátony kezdetéig. Nyugati szelek fújtak, mint mindig. Elhagyva a lagúnát Inga egy pillantás alatt hátszélnek fordult – egy majdnem alattomos pillantás alatt –, majd nyakát a szélnek hajtotta, és kelet felé hajózott.
   Egy órán belül hat jókora halat fogott, és visszasodródott a zátony mentén egészen a lagúna bejáratáig. Mindenki a vízben fürdőzött, amikor visszaért. Hajadonok, ifjak, gyermekek. Mai-Mio a kenuhoz úszott, kezével megkapaszkodott a szegélydeszkán, felnézett rá grimaszolva, víz gyöngyözött az arcán.
   – Rona ta Inga! Fogtál halat? Vagy balszerencsét hozok rád?
   – Láthatod magad! – Mai-Mio megnézte.
   – Öt – nem, hat! Mind kövér, ezüstös uszonyú! Mégis csak szerencsét hozok! Alhatok majd gyakran a kunyhódban?
   – Mindaddig, míg fogok halat a következő napon.
   Mai-Mio visszacsobbant a vízbe, lefröcskölve Ingát, elúszott szem elől.
   Inga még látta a hullámzó felszín alatt karcsú barna alakját elsuhanni.
   Partra tette a kenut, és nagy sipi-levelekbe csomagolta a halat, majd egy hűvös ciszternába tette, végül ő is lefutott a lagúnába úszkálni a többiekkel.
   Később ő és Mai-Mio az árnyékban heveredtek le, a lány színes fakéregből font kötelet, amit később beleszőtt a kosárba, Inga hátradőlve nézte a vizet. Mai-Mio hamisan dudorászott – Ama ta Lalau legújabb szerzeményét arról a fura halról, amit tegnap látott merülés közben; változásról, ami Takti-Tait érte, mióta a csónak építéséhez látott.
   Inga elgondolkodva sóhajtott, de nem szólt egy szót sem.
   – Alapítottunk egy bandát – kezdte Mai-Mio bizalmasan. – Hatan vagyunk: Ipa, Tuiti, Hali-Sai-Iano, Zoma, Qui-Ngo és én. Esküt tettünk, hogy soha nem hagyjuk el a szigetet. Soha, soha, soha. Szeretünk itt lenni. Soha nem hajózunk el Nyugatra – soha! Akármi legyen is a titok, nem akarjuk tudni.
   Inga elmosolyodott.
   – Bölcs esküt tettetek.
   Mai-Mio meglökte a kezét:
   – Miért nem esküszöl te is velünk? Igaz, mi hatan lányok vagyunk – de az eskü az eskü!
   – Igaz.
   – Szeretnél nyugatra hajózni?
   – Nem.
   Mai-Mio izgatottan térdelt fel Inga mellé:
   – Összehívom a bandát, és mindannyian, együtt újra megesküszünk, hogy soha nem hagyjuk el a szigetet! Gondolkodj, te vagy a legidősebb a faluban!
   – Takti-Tai öregebb – szólt közbe Inga.
   – De Takti-Tai már építi a csónakját! Ő már többé nem is számít!
   – Tudtad, hogy Vai Ona akárhányszor kimegy halászni, mindig nyugatra néz? Tűnődik.
   – Mindenki tűnődik.
   – Én aztán nem! – Mai-Mio talpra ugrott – Én aztán nem – a bandából egyikünk sem! Soha, soha, soha – soha nem hagyjuk el a szigetet! Szavunkat adtuk!
   Megsimogatta Inga arcát, majd elfutott lejjebb, ahol a barátai egy kosár gyümölcsöt eszegettek.
   Inga még öt percig csendesen ült. Ekkor tett egy ideges mozdulatot, felállt, és a parton lesétált a mólóig, ahol Takti-Tai a csónakon dolgozott. Széles deszkázatú katamarán volt, rajta egy fűzfavesszőből font, sipi-levelekkel borított menedék; benne egy kemény matrac. Inga csendesen segített kifaragni az árbocot egy jókora pa-siao-tui facsemetéből éles kagylóhéjakkal. Inga hirtelen megállt, lefeküdt a hajóváz mellé.
   – Régen még négyen voltunk. Te, én, Akara és Zan. Emlékszel?
   Takti Tai bólintott.
   – Megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el ezt a szigetet. Esküt tettünk, hogy soha nem gyengülünk meg, és vérrel pecsételtük meg a fogadalmat, hogy soha nem hajózunk nyugatra.
   – Emlékszem.
   – Most pedig elhajózol – mondta Inga –, és én leszek az utolsó négyünk közül.
   Takti-Tai abbahagyta a faragást, Ingára pillantott, várta, hátha mond még valamit, majd újra az árboc fölé hajolt. Inga visszatért a kunyhójához, ahol a tornácon guggolva véste tovább a melltűt Mai-Miónak.
   Egy ifjú ült le mellé hirtelen. Inga, mivel nemigen vágyott társaságra, folytatta a vésést. De az ifjú annyira el volt merülve saját gondolataiban, hogy ezt nem vette észre.
   – Adj nekem tanácsot Rona ta Inga, te vagy a falu legidősebbje, és rendkívüli a bölcsességed! – Inga felhúzta a szemöldökét, mogorván nézett, de nem szólt semmit.
   – Szerelmes vagyok Hali Sai Ianoba, reménytelenül; de ő kinevet és szalad, hogy Hopu nyakába boruljon. Mit tegyek hát?
   – A dolog elég egyszerű – szólt Inga – Hoput jobban kedveli. Csupán csak válassz egy másik lányt. Mi van Talau Ioval? Csinos és ragaszkodó, szerintem kedvel téged.
   Az ifjú sóhajtott.
   – Jól van. Úgy teszek, amint tanácsoltad. Végtére is, egyik lány olyan, akár a másik!
   Távozott, így nem látta Inga gúnyos nézését. Miért hozzám jönnek tanácsért, kérdezte önmagát. Mindössze két vagy három, legfeljebb négy-öt évszakkal lehetek idősebb! Mintha azt hinnék, én vagyok minden bölcsesség forrása!
   Az est folyamán gyermek született. Omei Ni Io volt az édesanya, aki majd' egy egész évszakon át aludt Inga kunyhójában. Mivel fiúgyermek volt, Inga ta Omeinek nevezte el. A névadó ünnepségen Ingát illette az asztalfő. A tánc és ének hajnalig tartott, és mintha mindezt nem az ő gyermeke kedvéért csinálták volna, aki az ő nevét viseli, Inga korán visszavonult a kunyhójába. Rengeteg névadó ünnepségen jelent már meg.
   Egy héttel később, amikor Takti-Tai nyugatnak hajózott, másfajta ünnepséget ültek. Mindenki lement a partra, hogy megérintse a hajótestet, és vízzel megáldja. Könnyek hulltak a szemekből, beleértve Takti-Tait is. Utoljára nézett végig a lagúnán, azoknak az arcán, akiket itt hagy. Akkor megfordult, jelzett, a fiatal férfiak ellökték a csónakot a parttól, utána a vízbe ugrottak, kísérték őt a lagúnán át, és kisegítették az óceánra.
   Takti-Tai elvágta a bevonóköteleket, feszesebbre húzta a felvonóköteleket; a nagy négyzet alakú vitorla hullámzott a szélben. A csónak nyugat felé ringott. Takti-Tai a fedélzeten állt, utoljára még meglengette kezét, és a partiak is istenhozzádot mondtak. A bárka kihajózott a délutánba, és amikor a nap lenyugodott, többé már nem lehetett látni.
   Vacsora közben a társalgás csendes volt; mindenki a tűzbe bámult. Végül Mai-Mio ugrott fel.
   – Én nem – kiáltotta – Én nem – soha, soha, soha!
   – Én sem! – kiáltotta ama ta Lalau, aki a legügyesebb zenész volt az ifjak között. Gitárjáért nyúlt, melyet fekete soa-gumi fa törzséből vésett, megszólaltatott egy akkordot, és elkezdett énekelni.
   Inga csendben nézte. Most már ő volt a legidősebb a szigeten, és úgy tűnt, mintha a többiek is újféleképpen tisztelnék. Abszurd! Badarság! Olyan kevéssel volt csak idősebb, hogy az nem változtat semmit! De észrevette, hogy Mai-Mio mennyi figyelemmel halmozza el Ama ta Lalaut, aki udvarlással válaszolt a kacérkodásra. Inga nehéz szívvel nézte, és rögtön vissza is tért a kunyhójába. Azon az estén, hetek óta először, Mai-Mio nem aludt mellette. Nem számít, mondta Inga: egyik lány olyan, akár a másik.
   A következő napon elballagott a mólóhoz, ahol Takti Tai építette a csónakját. A helyen már összepakoltak és feltakarítottak, a szerszámok is rendesen a helyükre voltak akasztva egy közeli sufniban. Odébb, az erdőben sudár makara fák nőttek, amelyekből a hajótestet faragták.
   Inga elfordult. Kivitte a kenut halászni; a lagúnát elhagyva nyugat felé nézett. Semmi érdekeset nem látott, csak az üres horizontot, pontosan ugyanolyan, mint a látóhatár keleten, északon, délen – kivéve, hogy a nyugati horizont rejtette a titkot. A nap hátralevő részében nehéz gondolatok foglalkoztatták. Estebéd közben arcról arcra járt a tekintete, de egyik arc sem volt az ő kedves barátaié; ők már mind csónakot építettek, és nyugatnak hajóztak. Barátai elhagyták e földet; barátai ismerték a titkot.
   Másnap reggel, tudatos döntés nélkül, Inga megélezte szerszámait, és kivágott két jókora makara fát. Nem kifejezetten csónakot akart építeni – erősen állította –, de nem árthat a fának, ha kiszárítja.
   Mindazonáltal a következő napon megmunkálta a fákat, a törzseket méretre vágta, másnap pedig összehívta a fiatal férfiakat, hogy segítsenek a törzseket a mólóhoz cipelni. Senki sem tűnt meglepettnek; mindenki tudta, hogy Rona ta Inga építi a csónakját. Mai-Mio már nyíltan együtt volt Ama ta Lalauval, és miközben Inga a csónakján dolgozott, nézte, amint a vízben játszanak – összeszorult a torka. Igen, bizonygatta saját magának, öröm lesz majd újra igaz barátaival tölteni az időt – az ifjak és leányok között, akiket már csecsemőkori neve levetkezése óta ismert, akikkel együtt játszottak még, és akik már mind elhagyták e földet, és akik után kínzó magány gyötörte. Gondosan üreget formált a hajótestekbe égetéssel, csiszolással, véséssel. Akkor biztosította a fedélzetet, kis szalmatetős, szőtt menedéket épített, hogy védje az esőtől. Árbocot faragott egy kiváló pa-siao-tui facsemetéből, és beállította a helyére. Az összegyűjtött háncskéregből durva, de erős vitorlát szőtt, fellógatta, hogy nyúljon és száradjon. Ezután nekiállt élelmet vinni a csónakra. Dióbelet, szárított gyümölcsöket, sipi-levélbe csavart füstölt halat hozott. Tüskéshalak hólyagját vízzel töltötte meg. Milyen hosszú az út Nyugatra? Senki sem tudta. A legjobb, ha nem kell éhezni, a legjobb jól felszerelni a hajót: ha egyszer a szél elkapott, már nincsen visszaút.
   Egy nap készen állt. Ez a nap is hasonló volt, akár eddigi élete többi napja. Verőfényes, meleg napsütés volt, a lagúna csillogott és hullámzott oda-vissza a parton, kis hullámverés-rohamokként. Rona ta Inga gombócot érzett a torkában, a hangja majdnem elcsuklott. A fiatalok sorba álltak a parton; mindegyikük megáldotta a csónakot vízzel. Inga megnézte mindegyik arcot, majd a házak mentén a fákat, bokrokat, a helyeket, amiket olyan nagyon szeretett... Már most távolinak tűntek. Könnyek folytak le az arcán. Felemelte kezét, elfordult. Érezte, hogy a hajó elhagyja a partot, szabadon úszik a vízen. Úszók kísérték el az óceánig. Utoljára még megfordult, hogy visszanézzen a falura, őrjítő kísértéssel küszködve, hogy menten kiugorjon a csónakból, és visszaússzon a partra. Felvonta a vitorlát, a szél jókorát lökött rajta. Erősen hullámzott a víz a csónak alatt, és a part mentén nyugatnak hajózott, a szigettel háta mögött.
   A kék, hömpölygő tengerárral szemben, a hosszú csatornákban, morajlott a sodrás, a hajó orra emelkedett és süllyedt. A hosszúnak tűnő délután már fogyóban volt és arannyá vált; az alkonyat égett és hanyatlott, és békés sötétté vált. A csillagok előtűntek és Inga – némán a kormánylapátnál ülve – a vitorlát teljes egészében a szélnek tartotta. Éjféltájban leeresztette a vitorlát és aludt, a csónak csendesen sodródott.
   Reggel teljesen egyedül volt, a látóhatár üres. Felhúzta a vitorlát és nyugatnak tartott, és elmúlt az a nap is, és a következő, és a többi is. És Inga hálás volt, hogy olyan jól megrakodta a csónakot élelemmel. A hatodik napon mintha hűvös szelet érzett volna; a nyolcadik nap pedig olyan vihar volt készülőben, amilyet még sose látott. A tenger kékből szürkére váltott, amely egy halvány zöld árnyalatot is öltött magára, és a víz hideg volt. Hatalmas erővel fújt a szél, kidomborítva a vitorlát, Inga behúzódott a kalyibába, hogy elkerülje a kíméletlen záport. A kilencedik nap reggelén látni vélt a tengerből egy homályosan kirajzolódó sötét formát, ami délre már magas sziklák vonalává vált, és hullám verte a csipkézett köveket, oda-vissza morajlón, keresztül durva kavicsokon. A délután közepe felé kikötötte csónakját az egyik köves parton, és óvatosan a szárazra ugrott. Reszketve a rivalló szélrohamokban, szemügyre vette a helyzetet. A három-négy szürke sirályon kívül nem volt élőlény a partszegélyen. Vagy száz jardnyira jobbra tőle egy viharvert csónakroncs feküdt, azontúl pedig egy csomó fa és farost.
   Inga partra vitte a maradék élelmet, összerakta őket egy kupacba, és egy keskeny ösvény mentén megmászta a sziklát. Egy szürkészöld dimbes-dombos helyre ért. Két-hárommérföldnyire a sziget belseje felé dombok vonulata húzódott abban az irányban, amerre az ösvény is vezetni látszott.
   Inga jobbra, majd balra nézett; ismét nem látott egy teremtett lelket sem a sirályokon kívül. Vállára véve batyuját elindult az ösvényen.
   A dombok közelében megpillantott egy tőzeg-szikla házat egy darabka megművelt föld mellett. Egy férfi és egy nő dolgozott a szántón. Inga közelebb ment. Miféle teremtmények ezek? Emberekre hasonlítottak; volt kezük, lábuk, arcuk – de milyen barázdált és ráncos és szürke volt! Milyen pirinyó kezük volt, milyen hajolt hátúak és sántikálók, ahogyan dolgoztak! Gyorsan elment mellettük, és ők sem tűntek úgy, mintha tudomást vettek volna róla.
   Inga szaporázta lépteit, ahogy a nap egyre jobban előre haladt, és a dombok körvonalai kezdtek elmosódni előtte. A tisztás egy kocsányos tölgyekkel és alacsony lila-zöld bokrokkal benőtt völgyön keresztül vezetett, aztán lejtőn felfelé, egy sziklás szakadékon át ment tovább, ahol a szél dallamosan fütyült. A szakadék tetejéről Inga megpillantott egy sík völgyet. Alacsony cserjést látott, megművelt földeket, kunyhók csoportját. Lassan leereszkedett az ösvényen. Egy közeli szántón egy férfi a kezét emelte. Inga megállt, felismerni vélte. Hát csak nem Akara ta Oma az, aki tíz-tizenkét évszakkal ezelőtt hajózott nyugatra? Lehetetlen. Ez az ember kövér volt, haj már alig maradt a fején, az arca megereszkedett. Nem, ez nem lehet a hajlékony Akara ta Oma! Inga sietve másfelé fordult, és belépett a faluba. Egy szomszédos házikó előtt állt valaki, örvendezve ismerte fel:
   – Takti-Tai!
   Takti-Tai bólintott.
   – Rona ta Inga! Tudtam, hogy hamarosan eljössz.
   – Annyira örülök, hogy látlak! De gyere, hagyjuk itt ezt a szörnyű helyet; gyere, térjünk vissza a szigetre!
   Takti-Tai elmosolyodott kissé, és a fejét rázta. Inga hevesen tiltakozott.
   – Ne mondd nekem, hogy jobban szereted ezt a gyászos helyet! Gyere, a csónakom még mindig állja a tengert! Ha valahogyan újra tengerre tudnánk bocsátani, elérnénk a nyílt tengert...
   A szél a hegy felől jött, végigsüvített a fák között. Inga szava még a torkában elhalt. Világossá vált, hogy lehetetlen lett volna a csónakot visszajuttatni a vízre.
   – Nem csak a szél – mondta Takti-Tai. – Most már nem mehetünk vissza; tudjuk a titkot.
   Inga csodálkozva nézett:
   – A titkot? Én nem.
   – Gyere, most megtudod!
   Takti-Tai átvezette a falun, egészen egy magas oromzatú, zsindelyes palatetejű kőépítményig.
   – Lépj be, és megtudod a titkot!
   Tétovázón Rona ta Inga belépett a kőépületbe. Egy kőasztalon egy mozdulatlan ember feküdt, körülötte hat magas gyertya. Inga nézte a hófehér, összeaszott arcot, és a fehér leplet, amely mozdulatlanul takarta a keskeny mellkast.
   – Ki ez? Egy ember? Milyen sovány! Alszik? Miért mutattad ezt nekem?
   – Ez a titok – mondta Takti-Tai. – Úgy hívják, „halál”.

Sipos Mónika fordítása