Nem árultam el a titkom, nem hiúságból, hanem kötelességtudatból. Lehet, hogy így is tudják, hisz a vállam árnyékot vet a fejükre. Csak hát öregszem, köhögök, az étel savanyú ízt hagy a számban. Még mindig „erős vagyok, mint egy vaddisznó, és sebezhetetlen, mint egy óriás fa”, de tudom, hogy most is csak fecsegek. Nem tudom türtőztetni magam, s megadóan az öregséget okolom érte.
   De tudjátok meg, hogy nem én öltem meg a barlangban azt a szörnyet. Mikor megláttam, rémületemben lehunytam a szemem és reszkettem. Nem tudtam türtőztetni magam; ismerjük el, valóban iszonyú bestia volt: tüzet okádó, irdatlan mancsú jószág. Ezt nem is kell mondanom, hisz annyiszor leírták, szinte már klasszikus. De történt, hogy ő is megijedt tőlem, és ahogy sebbel-lobbal menekült, úgy beverte a fejét a sziklába, hogy belehalt. Kérdem én, miért hátrált meg a szörny? Lehet, hogy hallott arról a jóslatról, miszerint akkor éri a halál, amikor velem találkozik: nem kell az efféle jövendölésre hallgatni, attól csak elmegy az ember ereje.
   Ezzel lettem híressé. A tengeri kígyóról nem tudok mit mondani, mert azt még látni se láttam. De nem cáfoltam meg a derék halászokat, akik oly hálásak voltak, hogy állították, hogy látták a küzdelmet. Ez a történet (akárcsak a többi, melyek közül néhányat egyáltalán nem ismerek) amúgy sem árt senkinek. Az azért igaz, hogy végeztem néhány hőssel: szegények olyan hitványul harcoltak, hogy szinte mindig már a kezdet kezdetén könyörögtek, hogy ne gyalázzam meg a holttestüket.
   Ami a többi hőstettemet illeti, az az igazság, hogy nem volt az olyan sok, se rendkívüli eset: tudjuk, hogy mennyire túloznak a nők. Néhai feleségem hajdan mindig azt mondta, hogy én is csak egy szokványos férfi vagyok, sőt gyengébb, mint az első férje.

Scholz László fordítása