I.

Közismert, hogy a szerbiai Žiča kolostornak nemcsak neve, de előneve is van. A nevét akkor nyerte, amikor egy éjszakán a villám a жичa szót rajzolta a kolostor fölé. A „Sedmovrata”, azaz „Hétkapujú” előnevet pedig azért kapta, mert a kolostor falán összesen hét kaput nyitottak. Első Istvántól és annak 1196-os trónralépésétől kezdve tudniillik valahányszor egy szerb uralkodót megkoronáztak, a koronázásra új kaput vágtak a kolostor falába. Később a žičai kapuk mintájára építették Belgrád hét kapuját is. Az idő elszállt, az okok feledésbe merültek, és amikor századunk elején egy francia bizantológus és művészettörténész nyomozni kezdett utánuk, a žičai szerzetesnőktől a következő magyarázatot kapta:
   A kapuk olyanok, mint a nevek.
   Hibás az a feltételezés, amely szerint azért kellett mindig újabb kapukat nyitni, mert az új uralkodók hiúbbak voltak a régieknél, és a koronázáskor nem akartak ugyanazon a kapun bevonulni, mint elődeik. Ez a gondolkodásmód idegen volt tőlük. Egyszerűen egy másik, ősibb szokást tartottak tiszteletben; azt tudniillik, amelyik megtiltja, hogy a halottakat ugyanazon az ajtón vigyék ki a házból, amelyiket az élők is használják. A régi házakban ezért nyitottak új ajtót minden egyes halottnak.
   – Igen, de itt bemenetelről és koronázásról van szó, nem pedig a halottak kiviteléről – vetette közbe a francia.
   – Attól függ, honnan nézi a dolgot – válaszolták a szerzetesnők. –Ha a templomot háznak, a koronázást pedig ünnepélyes aktusnak tekinti, akkor önnek igaza van. De ha megfordítja, és a világot tekinti háznak, a szentélyt pedig a világegyetemnek, akkor világos lesz ön előtt, hogy a koronázás a szentélyben a világból a világegyetembe való tavozást jelenti, és nem a belépést egy házba. Ha pedig a korona elfogadása általi elkülönülést nem kitüntetésként értelmezi, hanem kiközösítésként, az uralkodó otthonának elhagyásaként, nevének feladásaként, melyet az új uralkodói név vált fel, s a világról való lemondásként, nos, akkor közelebb jár ahhoz, amiben a régi királyok hittek, amikor saját kaput nyitottak maguknak a templom falán, és úgy érezték, hogy a koronázással véget ér világi pályájuk...
   A szakemberek állítása szerint ma is minden űrhajós külön nyíláson át lep ki a világűrbe, saját „lukat” hagyva maga után a Föld mágnespajzsán.
   Akármi is az igazság, Žičában mind a mai napig láthatók az ősi kapuk maradványai. Pontos számukat nehéz meghatározni, mert a kívülről megállapított szám nem egyezik a belülről számolttal – mégpedig azért, mert az egyik Nemanja nem akart külön kaput nyitni magának. Az elmondottak alapján világos, hogy erre nem a szerénység, hanem épp ellenkezőleg, a gőg sarkallta. Amikor azonban a koronázás napján – azzal a szándékkal, hogy idegen kapun hatol be – Žičába érkezett, és kinyitotta az első ajtót, azt, amelyen át egykor apja vonult be a szentélybe, befalazott, földpadlós szerzetesi cella tárult elé, ahonnan az oltárhoz és a koronázás helyéhez nem vezetett út. A királynak így ünnepi udvartartásával és kulcsáraival együtt ki kellett hátrálnia, újabb ajtót kellett nyitnia – ezúttal a nagyapjáét –, és kíséretestül meg kellett ismételnie a bevonulást. Ám ez az ajtó egy lépcsőre nyílt, amely vízzel teli pincébe torkollott. Az uralkodónak még egyszer, immár másodszor is vissza kellett fordulnia, és a harmadik kapuval próbálkoznia, azzal, amelyiket valamikor réges-régen dédnagyapja épített. Ez az ajtó egy hosszú alagútban folytatódott, amelynek végén nem volt más, csak valami fényforrás meg egy újabb, lelakatolt ajtó. Az uralkodó megparancsolta, hogy üssék le a lakatot, majd kilépett a szélbe, hogy visszasiessen a főkapu elé, ahol már türelmetlenül várja őt az összesereglett tömeg. Az uralkodó és kísérete így ismét elindult visszafelé, de sehogy sem értek célba. Teljesen ismeretlen vidéken találták magukat. A szél erősebb volt lovaiknál, a templom fala egyre nőtt és egyre távolodott, az ablakok zsugorodtak, a kapunak nyoma veszett. Elindultak körbe-körbe, s a nép úgy hiszi, hogy körbe fognak járni mindörökké.
   Ettől az időtől fogva a megkoronázatlan Nemanja esetét a legszigorúbb titoktartás övezi; nevét nem szabad elfelejteni, de leírni és elolvasni is tilos. Külön emberek vigyáznak ennek a betartására: két kulcsár és két túsz.
   Žiča hét kapujának mindegyikét tudniillik egy-egy kulcsár őrizte, akik a kulcsokat mindig utódaiknak adták át, nemzedékről nemzedékre örökítve kötelmüket és fogadalmukat. A régi családok birtokában gondos kutatás után ma is találnánk olyan hatalmas kulcsokat, amelyek rendeltetését homály fedi. Ha kapuja nem is, de kulcsárjai – a többi uralkodóhoz hasonlóan – annak az ismeretlen Nemanjának is voltak, akit nem sikerült megkoronázni, s akinek a neve fejedelmi titokká nyilváníttatott. Az ő kulcsárjainak a kapu helyett a nevét kellett őrizniük. A kulcsárság egyébiránt igencsak bizalmi állás volt. Az a név tudniillik, amit csak ők ismertek és amit mint a nemlétező ajtó kulcsát hagyományoztak fiaikra, minden egyes új király trónralépésekor ténylegesen is a hatalom egyik kulcsává lett, így aztán a nevet állami okokból nem lehetetett nyilvánosságra hozni. A titok őrzésének rendjét rendkívüli szigor jellemezte. A kulcsárok fülbevaló helyett csengettyűt viseltek a fülükben, hogy csak azt hallják, amit hallaniuk kell, a nyelvükön pedig gyűrűt, nehogy kiejtsék az uralkodó nevét, amit őrizniük kellett; ostorral kantározták fel lovaikat, és jobb kezükkel bal könyöküket fogták a hátuk mögött. Az apák századokon át avval ijesztgették fiaikat, hogy egy napon a csengettyűsfülű emberek, akiktől mint a leprásoktól irtózott a külvilág, elragadják őket az utcáról, gyűrűbe húzzák a nyelvüket, és megparancsolják nekik, hogy őrizzék a nevet, mely súlyos, mint az Ibar folyó; azt a nevet, amely elűzi az álmot és kétségbeesésbe kerget, amely fejvesztéssel fenyegeti tudóját, s amelyet úgy kell őrizni egy életen át, mint a gyertya lángját a széltől, hogy ne nyelje el a feledés, de soha semmi áron ne írják le, vagy ne olvassák el, ha valamely balvégzet folytán mégis leíródott. Ezért mindig írástudatlanokat választottak ki kulcsárnak és a név őrzőinek, akiknek meg is kellett maradniuk tudatlanságukban; olyanokat, akik az ujjaikon számoltak, és írás helyett halászcsomók útján értették meg magukat. Így nem fenyegetett az a veszély, hogy a kulcsárok kifecsegik a nevet, hiszen a nyelvükre gyűrű szorult, és írásban sem adhatták ki, mivelhogy nem tudtak írni. A hatalom azonban sokkal jobban rettegett a tiltott név leírásától, mint kifecsegésétől. A fejedelemség biztonsága elleni súlyos vétségnek tekintettek, ha valaki leírta a nevet, azt pedig, aki balszerencséjére elolvasta, elsőrendű bűntársnak, akinek semmivel sem kisebb a vétke, és ugyanazt a büntetést érdemli. És hogy ne íródjék le a név, és ha valaki netán mégis leírná, ne terjedjen tovább olvasás útján, a kulcsárok mellé két túszt is rendeltek, akik nem ismerték a tiltott nevet. Az egyik túsz azért felelt a fejével, hogy senki a kortársak közül sehol le ne írja és el ne olvassa a le nem írható és el nem olvasható nevet, a másik pedig azért, hogy ez ne történjék meg a jövőben sem.


II.

Egy Žičából származó legenda szerint az 1379-es esztendő táján a kolostorban élt – sajton és dión – a kor egyik legtanultabb szerzetese, egy bizonyos Jeftimije Span. Span, akinek állán – amint azt a neve is mutatta – nem sarjadt szakáll, az éjszakát nem tölthette a kolostorban, hanem a sáncokon kívül, külön cellában lakott, melyet a kolostor falában kialakított szálláshelyhez és éléstárhoz építettek hozzá. A hozzá hasonlókat gyakran nem nélkülinek tekintették, és külön névvel jelölték. A mi szerzetesünket is ezen a néven – ONAO – nevezték, amelyet a három személyes névmásból, a hímnemű ON-ból, a nőnemű ONA-ból és a semleges ONO-ból raktak össze. Span ikonfestéssel foglalatoskodott, amihez a színeket földből és nyálból keverte ki, mivel semmi növényi és állati eredetű anyagot nem akart felhasználni. – Ha a megváltó a virágokkal vagy az állatokkal akart volna eggyé válni, és nem az emberrel, azonképpen cselekedett volna – magyarázta módszerét Span. – Van-e jogunk hát arra, hogy az Ő természetét holmi gazzal avagy barommal keverjük?
   Szent könyveket másolt, liturgikus énekeket írt, és irományaiban az idő visszafordíthatatlanságáról értekezett. Úgy vélte, hogy semmilyen módszer nem téríthet minket vissza az idő árja mentén, a következménytől az ok felé, mert a tökéletesebb dolgok nem vezethetők vissza a kevésbe tökéletes formákra. És minthogy minden bizonyíték a következménytől az ok felé vezető úton található, egyetlen dolog sem bizonyítható a világon – állította az ONAO. Nem félt sem embertől, sem történéstől, nem félt sem a téltől, sem a forróságtól; egyes-egyedül egy bizonyos napszaktól rettegett, attól, amikor az éjszaka megmosakszik a világosságban. A szerzetes a hajnaltól félt.
   Egy napon az istentisztelet után a hajléka előtt üldögélt és a Stolova-hegységet szemlélte. Mezítelen talpát egy kutya hátán melengette. Tekintetével a távoli ormokat pásztázta, és világosan látta, hogy a Stolova különböző magasságai más és más napszakban tartanak. Ekkor az egyik szomszédos helyiségben szokatlan lármára lett figyelmes. Az ajtó mögül olyan zaj hallatszott, mintha valaki hatalmas asztalokat tologatna, rángatná és átrendezné a fából ácsolt padokat, felszaggatva velük a padlót és a falakat. Span felállt, kinyitotta az ajtót, és megdermedt: egy apró, alig három könyök széles s még annál is rövidebb éléskamra tárult elé. Saját ajtaja is bajosan fért volna el benne. Középen egy szék állt. Üres, pókhalóval befont szék. És a pókhálón az ördög hintázott. A szerzetesnek, amint megpillantotta, azonnal eszébe jutott a mondás:
   – Őrizkedj attól, aki elöl visel farkat – mert az a Sátán!
   Köpött egyet felfelé, de ez mit sem használt. Az ördög felállt, kézen fogta, s mint valami menyasszonyt, a kamrába vezette. Aztán kigombolkozott, a nadrágjából hatalmas, szőrrel benőtt farkat húzott elő, s először alaposan megcsapkodta vele a szerzetes meztelen testét. Aztán megmarkolta a szerzetes fülét, ugyanevvel a farokkal megtermékenyítette, s a cella padlóján hagyta önkívületben. A szerzetest egy kutya találta meg, annak a nyalogatása térítette magához.

* * *

Másnap már virradat előtt belökték cellájának ajtaját a csengettyűs fülű emberek. A szerzetes félholt volt a rémülettől.
   – Hát már tudják? – kérdezte magában kétségbeesetten. Azt hitte, már mindenütt híre ment, hogyan termékenyítette meg az ördög, s úgy reszketett, hogy csuhájának zsebében csörömpöltek a kulcsok.
   Az eső szemébe-szájába köpködött, míg a palotába értek, s olyan szél fújt, hogy széttéphette volna az ingét. Egy olyan hosszú helyiségbe vezették, hogy az egyik végén kiejtett szó feledésbe merült, míg a másik végébe ért. A szoba elejétől a végéig egy ugyanilyen hosszú asztal húzódott, rajta hallal és zöldséggel teli tálak; mögötte két férfi. Nyelvük hegyét kidugva, rezzenéstelenül figyelték az előállítottat. Előttük az asztalon egy ing hevert, az ingen pedig vörös szattyánba kötött könyv.
   – Boldogok a fejedelmi titok őrzői – szólalt meg az egyik férfi, mihelyst a csengettyűs fülű kísérők távoztak a teremből. Aztán Span elé tárta, hogy mit kívánnak tőle. Nem ejtették ki az uralkodó nevét, azt a szörnyű nevet, amit a titkok titkaként kellett őrizni, és amit sem leírni, sem elolvasni nem volt szabad. Viszont elmondták neki, hogy az uralkodó a kapukkal történt eset előtt olyan emelkedett költeményeket írt, hogy aki meghallgatta, a könnyektől nyomban elveszítette szeme világát. És az udvar a hallgatás hosszú évei után úgy döntött, hogy végre feltárja a királyság lakói előtt e fölülmúlhatatlan és semmihez sem fogható költészetet.
   – Mit tehetek én ez ügyben – kérdezte Jeftimije Span –, én, akinek nagy boldogság még az is, ha egy madár lerondítja? Én, aki egész életemben csak a kenyeret csókoltam meg, ha leesett az asztalról, aki ha írtam is imádságos énekeket, csak azért jártam sikerrel, mert a mécses kanócát átitatta az olaj, s a láng kék volt és illatos?
   – Éppen ezért van rád szükségünk. Mert az uralkodó, akiről beszélünk, számunkra ismeretlen nyelven írta verseit. Rólad pedig köztudott, hogy költő vagy, s a nyelv dolgaiban meg tudod cselekedni mindazt, amit akarsz, de nem akarod megcselekedni mindazt, amit tudsz. Le kell fordítanod a verseket...
   És a két férfi felállt, meghajolt a vörös szattyánba kötött könyv előtt, és átnyújtotta Jeftimije Spannak.
   – Olyan versek vannak ebben, melyeket soha senki nem olvasott és amelyeket neked kell most mindenki számára érthető nyelvre lefordítanod. Fogd a könyvet, és vidd magaddal. Fölösleges mondanom, hogy szemünk éberen vigyáz akkor is, ha alszol. Tudjuk, hogy te a jövőn töprengve még mindig múltbeli szerencsétlenségektől és mostani ellenségektől rettegsz. Ez nagy elővigyázatlanság, nagy könnyelműség. Tudd meg: mostantól új, a régebbieknél is borzalmasabb gyilkosok lesnek rád, s olyan szörnyű viszontagságokban lesz részed, amelyekről nem is álmodsz. Ezért szedd össze az eszed. És ne feledd, míg írsz, hogy minden szavadat millió ember fogja majd kimondani és kívülről megtanulni.
   A két férfi e szavakkal útjára bocsátotta. A szerzetes magához vette a vörös szattyánkötésű könyvet, s elmenet még hallotta, hogy urai majd minden héten kikérdezik, hogyan halad a munkával. A boldogságtól megrészegülten viharzott ki a palotából, a két csengettyűs fülű ember kíséretében, akiktől nem félt immár. Így hát nem tudtak viszonyáról a Sátánnal! Megmenekült a máglyától, és a legmagasabb bizalommal tüntették ki...
   Visszatért cellájába, illatos mécsest gyújtott, az asztalra helyezte az inget, benne a vörös szattyánba kötött könyvvel, és egy másik könyvet ütött fel olvasni. Olvasott, és az ugrásra készült. Tudta: egész élete, az, hogy belemártja-e még valaha tolla hegyét a tintatartóba, attól függ, hogyan kezd hozzá. Mécsesének lángja csomóba csavarodott, éjszaka volt, hallatszott, hogyan iszik a víz. Amikor már érezni vélte a láng súlyát a kanócon, amikor belső érzékei – az eleven érzékek árnyai – kibomlottak, felnyitotta a vörös szattyánborítású könyvet, készen arra, hogy belefogjon a fordításba. De a könyvben nem talált semmit. Minden egyes lapját a mutató és a hüvelykujja közé vette, aztán, minthogy nem hitt a szemének, újból végigtapogatta őket a hüvelykujja és a középső ujja között. De nem talált semmit. A kötet teljesen üres volt, egyetlen szót sem írtak bele.
   Vasárnap este éjfél után ismét eljöttek érte a csengettyűs fülű emberek. Magukkal vitték a palotába, és abba a terembe vezették, ahol a hosszú asztal állt. Ugyanaz a két ember fogadta, akik először, és kikérdezték, hogy halad a munkával. Ő azt felelte, hogy halad, s közben a körmét bámulta, a körmét, melyet fényesre dörzsölt az álmatlan éjszakákon. Tíz körmében tízszer látta viszont arcmását: sápadt volt és megviselt. Elbocsátották, és nem tudta meg, hogy tudják-e vagy sem.
   Visszatért a cellájába. Fülében folyton-folyvást a csengők hangja visszhangzott, mintha ő maga is viselné őket. Asztalhoz ült, tollát először a szájába, aztán a tintába mártotta, és írni kezdett... Olyan verseket írt, amelyeket majd le kell fordítania. Először azon a nyelven szerkesztette őket össze, amelyen egykor az uralkodó beszélt, majd mindenki által érthető nyelvre fordította őket, ügyelve arra, hogy hű maradjon az eredetihez. A munka lassan haladt, és Span félt. Így okoskodott:
   – Minden lény középpontja a világnak. Ezek a centrumok kihúnynak és születnek, pontosabban elvesztik vagy elnyerik testi valóságukat... Ezért édesmindegy, ki írta azokat a verseket, ő vagy én...
   A félelem mégis erősödött. Elég, ha a két férfi ott az asztal mögött felüti a könyvet, és észreveszi a csalást. Span va1ójában egy törékeny szalmaszálba kapaszkodott...
   Egy napon elővezették, hogy bemutassa, amit addig végzett. Összeszedte a papírjait, és elvitte őket a terembe, ahol a hosszú asztal állt, és ott azt mondta, még csak a munka elején tart, hatalmas erőfeszítés és szörnyű, kitartó munka szükséges ahhoz, hogy végezzen az anyaggal. Az asztalnál ülő két férfi ránézett és így szólt hozzá:
   – Mindent, amit leírsz, minden betűt, minden szót, minden sort jól őrizz meg. Mintha a fogaidra, vagy az ujjaidon a körömre vigyáznál. A munka elvégzése után minden irkafirkádat átadod nekünk, értékest és értéktelent egyaránt. Egyetlen szót se merj elhullajtani. Mert ha maga a hang szentség, felbecsülhetetlen a visszhang is. Különösen arra kell vigyáznod, hogy az utódok kezébe ne kerüljön semmi. Mert az utódokra nem szabad számítani. Egy fikarcnyi bizalmat sem érdemelnek. Az utódok jobbára csavargók és gyilkosok, akiktől hiába vársz támaszt. Óvakodni kell tőlük, mint az eleven tűztől. Egyszer magad is rádöbbensz majd... – és újabb haladékot adva neki, ismét elbocsátották.
   Telt-múlt az idő, közeledett a kitűzött nap, Span pedig semmit sem végzett. Semmit sem fejezett be, s azt is, amit elkezdett, fejből kezdte el. Elég lett volna kinyitni a vörös szattyánba kötött könyvet, hogy kiderüljön, Span munkája nem felel meg annak, ami a könyvben van, mivel a könyv lapjaira egyetlen szót sem írtak, Span pedig mégiscsak szavakat használt. És ez világosan látszott. Elméje kezdett megbomlani, és az utolsó éjszakán már úgy tűnt neki, hogy öltözékének minden egyes darabja a kolostor előtt elterülő táj egy részletét jelenti: öve az Ibar folyót, a gomblyukak a hegyi források, maga a csuha pedig a Stolova hegység; és Span azt is világosan érezte, hogy a hegység alatt milyen súlyos a föld, melyben tűz ég... A föld, melyet az ördög termékenyített meg.
   A szokott időben, azon az óran, amikor levágják a korán kukorékoló kakasokat, a csengettyűs fülű emberek eljöttek Spanért. Megparancsolták, hogy vegye magához a vörös szattyánba kötött könyvet, s vele minden papírját és jegyzetét. Amikor megérkeztek a palotába, a két férfi közül az egyik elvette a könyvet Spantól, és becsavarta az ingbe. A másik a jegyzeteit vette magához, majd anélkül, hogy beléjük pillantott volna, összetekerte és lepecsételte őket.
   – A vörös szattyánba kötött könyvről nem készül fordítás, és nem jelenik meg – közölték kurtán, és egy szemvillanással jelt adtak a csengettyűs embereknek. Azok megragadták Spant, és az ítélőszék elé vonszolták. Ott két másik férfi ült, akik így szóltak a szerzeteshez:
   – Túsznak nyilvánítunk. Az emberek hajlamosak kifecsegni a fejedelmi titkot. Előbb vagy utóbb eljön valaki, aki leírja a nevet, amit a két írástudatlanra bíztunk, és ezzel elárulja a titkot. Hogy ez ne történhessen meg, mindig két túszt jelölünk ki: az egyik a jelen, a másik a jövő nemzedékekért felel. A fejükkel fizetnek azért, hogy a titok ne kerülhessen napvilágra. Mostantól te vagy a másik túsz.
   – Hogyan felelhetnék azért, hogy valaki, aki, mint mondtátok, még meg sem született, ne adja ki a titkot?
   – Ez a te dolgod – felelték a bírák, és megparancsolták, hogy Jeftimije Spant végezzék ki. Utolsó éjszakáját a cellájába zárva töltötte el, s arra az emberre gondolt, aki egy napon leírja majd az elfelejtett nevet, aki miatt meg kell halnia. Szinte maga előtt látta őt. Még azon az éjszakán megfestette azt az ikont, amely halálának okozóját ábrázolja: közepes termetű, ötvenes férfi, kis szakállal; kék szemében a félelem hidege, hegyes orra kettészeli bajuszát, orrlika fedetlen, kis szakálla van. Úgy néz ki, mintha beteg kenyeret evett volna. Ugyanannak a deszkának a túloldalára Span még pirkadat előtt ráfestette annak a másiknak, a bűntársnak és bűnsegédnek a képét, aki a leírt nevet elolvassa majd.
   Reggel kivezették a kolostor elé, és a lábánál fogva felakasztották, úgy, hogy a nyála a szemébe folyt és a saját hasára vizelt. A fejét egy vödörbe lógatták, majd a mellkasát átdöfték egy kopjával, és megvárták, míg a vér színültig tölti az edényt. Így fulladt meg Jeftimije Span a tulajdon vérében.
   Amikor az ítéletet végrehajtották, figyelmeztetésképpen mindazoknak, akik végignézték, felolvasták az indoklást is. A következőképpen hangzott:
   – Világos, hogy a jövőben születik majd valaki, aki a tiltás ellenére leírja azt a nevet, melyet tilos papírra vetni, s megszületik az is, aki ezt a nevet elolvassa, bár nem szabad elolvasnia. Jeftimije Span halála ezért törvény szerinti, mivel ő a túszok egyike, az, aki a jövőben megtörténő dolgokért felel.


III.

Én, aki e sorokat írom, 1979-ben Žičában felfedeztem egy furcsa ikont, amelyről azt a felvilágosítást kaptam, hogy nincs megszentelve, ezért nem állhat együtt a többi ikonnal és freskóval. Ekkor hallottam Jeftimije Spanról, aki életének utolsó éjszakáján festette ezt az ikont. Hallottam az ismeretlen Nemanja tiltott nevét is, melyet lopva örökítettek nemzeddkről nemzedékre. Felkeltette az érdeklődésemet, följegyeztem és nyomozni kezdtem utána az irodalomban. Végigböngésztem az összes szakkönyvet, hatalmas könyvtárakban és archívumokban kutattam utána, de hiába. Ezt a nevet nem tartalmazta egyetlen szótár, egyetlen enciklopédia sem, nem említi a Nemanják egyetlen genealógiája sem, egyetlen história sem. Csak amikor mindent átvizsgáltam, és megállapítottam, hogy a név most íródott le először – csak akkor fogtam föl, hogy mit tettem. Én öltem meg Jeftimije Spant, amikor leírtam a nevet. Csak a bűn haladhat az idő sodrával szemben, őseink felé, hiszen, íme, az idő árjában az ok a következmény után is állhat. Vétkem így megfordul az időben, és megtalálja áldozatát, dédunokai bűnöm hat évszázadon át hullik vissza Jeftimije Span fejére. Halálának én vagyok rég megjövendölt okozója.
   De van egy bűntársam is e bűnben. Te vagy az, akinek képmása ott van Span ikonjának hátoldalán, te, aki ennek a történetnek már a címében elolvastad a tiltott nevet: Akszeanoszilasz.