Most síri csend honol a szobákban, mintha egy utolsó szó virrasztana bennük. Nagyanyám házának falai beomlottak. Már gyászolva mentem vissza oda, és először vettem észre, milyen parányi is valójában. Késő éjszaka volt, majdnem telihold. Sokáig ültem a konyhaajtó mögötti lépcsőn, ahonnan beláttam az egész környéket. Láttam a fák hosszú sorát a pataknál, a holdfényben derengő dombos tájat és a Nagy Göncöl csillagait. Felnéztem a holdra, és hirtelen furcsa dologra lettem figyelmes. Egy tücsök felkapaszkodott a korláton, néhány hüvelyknyire tőlem. Ahogy néztem, olyan volt, mintha kövületként betöltötte volna a holdat. Meleg szellő támadt, úgy suttogott, mint bennem a vágyakozás.
   Másnap pirkadatkor keltem, kimentem a dűlőútra, elindultam az Esős Hegy felé. A korai óra ellenére már forróság volt. Szöcskék ugárndoztak a levegőben, madarak éneke hallatszott az árnyékból. A hegyen magas, sárga fű csillámlott a ragyogó fényben, távolabb egy fecske szállt a dombok felett. És ott, a hosszú és legendás út végén, ahol lennie kellett, ott állt nagyanyám sírja. A megfeketedett köveken ősi nevek sorakoztak. Még egyszer visszanétem, majd egy utolsó pillantást vetve a hegyre, eljöttem.


Mindennek el kell kezdődnie valahogy.
   A kajovák libasorban érkeztek a világba egy kivájt rönkön keresztül. Többen voltak, mint manapság, de nem mindannyian tudtak kijöni. Egy várandós asszony, akinek a teste nagy volt, beszorult a rönkbe. Ezután senki nem tudott kijönni, és ezért van, hogy a kajovák törzse kevés lelket számlál. Körülnéztek, és meglátták a világot. Nagyon boldogok voltak, hogy milyen sok mindent látnak. Kwudának nevezték magukat, ami a nyelvükön annyit jelent: „kijönni”.
   Kwudának nevezték magukat, később Tepdának, és mindkettő azt jelenti: „kijönni”. Később még a Gaigwu nevet is felvették, ez körülbelül olyasvalmit jeléent, aminek a két fele külsejében különbözik egymástól. Valaha szokás volt a kajova harcosok között, hogy csak a jobb oldalon vágták le a hajukat, úgy, hogy fülcimpáig érjen, a másik oldalon pedig hosszúra növesztették, és vastag fonatban viselték vidrabőrbe csavarva. A „kajova” szót jelbeszéddel úgy fejezik ki, hogy kezüket tenyérrel felfelé tartják, és ujjaikat enyhén beahjlítva, a fej jobb oldalán csuklóból oda-vissza forgatják. A kajova szó vélhetően a Gaigwu szó lágyabb, komancs változatából ered.
   Emlékszem, milyen volt, amikor felmentünk az északi Nagy Síkságra késő tavasszal. Kék és sárga vadvirágok tarkították a lejtőket, látni lehetett a csöndes, napsütötte síkságot odalent, amint a látóhatár szélén is túlnyúlik. A szem először nem tud különbséget tenni, csak a táj egészét látja, amely kifürkészhetetlen. De aztán a kisebb dolgok is kiemelkednek – gulyák és folyók és ligetek –, amelyek mind tökéletesek innen a távolból és csöndből nézve. Igen – gondoltam –, most olyannak látom a földet, amilyen valójában. Soha többé nem fogom úgy látni a dolgokat, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt.


Eleinte a hegyekben éltek. Még nem ismerték a Taimét, de ezt már tudták: élt egyszer egy ember a feleségével. Volt egy gyermekük is, egy gyönyörű kislány, akire úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. De egy napon kedves ismerős érkezett a családhoz, egy asszony, aki megkérdezte, kiviheti-e a kislányt játszani. Az anya nem ellenkezett, de azt mondta az asszonynak, hogy hagyja a gyermeket a bölcsőben, a bölcsőt pedig tegye egy fa odvába. Míg a gyermek a bölcsőben feküdt, egy vörös tanagramadár szállt le mellé az ágak közül. Nem hasonlított semmilyen, ember által ismert madárhoz. Gyönyörű volt, és nem rebbent el, nyugodtan ült egy ágon, közel a gyermekhez. Kisvártatva a gyermek kimászott a bölcsőből, és kúszni kezdett a madár felé. Eközben a fa nőni kezdett, és felvitte a gyermeket az égbe. Ekkor már a gyermek leánnyá változott, és különös helyen találta magát. A madár helyett egy ifjú állt előtte, és így szólt hozzá:
   – Régóta figyellek, és tudtam, meglelem a módját, hogy idehozzalak. Azért hoztalak ide, hogy a feleségem légy. A leány körülnézett, látta, hogy ő ott az egyetlen élő ember, látta, hogy az ifjú a Nap.
   Arrafelé a föld az égig ér. Hegyek nyúlnak a magasba, és keleten esős árnyékot vetnek a fűtengerre. Az utolsó észak-amerikai vadonból emelkednek ki, és a nevük is vadon: Keserűgyökér, Nagy Tülök, Szeles folyó.
   Egy hegyi tisztáson sétáltam, amely ragyogott a kasztillejától, a csillagfürttől és a pohánkától. Magasan, a fenyő ágai között megláttam egy hím pintyet. Sötét, csíkos szárnyai szinte észrevétlenek voltak a lágy, pettyező fényben. Úgy tetszett, hogy a fa legfelső ágai nagyon lassan elérik a kék eget.


Azután a Nap asszonya magányos lett. A népére gondolt, és arra, vajon hogyan boldogul. Egyszer veszekedtek a Nappal, és a Nap faképnél hagyta. Dühében asz asszony kiásta egy bokornak a gyökerét, pedig a Nap megtiltotta, hogy akár a közelébe is menjen. Egy rög leesett a gyökérről, és akkor az asszony meglátta a népét, messze odalenn. Ekkorra már született egy gyermeke, egy fia a Naptól. Az asszony inakból kötelet font, gyermekét a hátára vette, és lemászott a kötélen, de amikor a végéhez ért, a népe még mindig igen messze volt, ő pedig csak várt, gyermekével a hátán. Este lett. A Nap hazaérkezett és látta, hogy az asszonya elment. Rögtön eszébe jutott a bokor. Odament, ahol a bokor nőtt, és meglátta az asszonyt a gyermekkel, amint a kötélen függtek félúton ég és föld között, Éktelen haragra gerjedt, jobb kezével felkapott egy nagy gyűrűt. Megparancsolta neki, hogy menjen le a kötélen, és sújtsa agyon az asszonyt. Ezután elhajította a gyűrűt, az pedig megtette, amit a nap parancsolt. Lesújtott az asszonyra, és megölte, a Nap gyermeke pedig egyszál egyedül maradt.
   A növényt „pomme blance” vagy „pomme de praire” néven ismerik az utazók, akik krónikáikban újra s újra megemlítik, hogy az indiánok gyakran használták. A fennsíkon terem, gyökere keményítőt tartalmaz, íze és formája pedig a fehérrépára emlékeztet. A gyökere nagyon egészséges eledel, sokan próbálkoztak, hogy krumpli helyett termesszék.
   Mooney, az antropológus, 1896-ban így írt: „A szomszédos cheyenne vagy arapaho törzsekkel ellentétben, akik még emlékeznek, hogy valaha a Missouritól keletre éltek és kukoricát termeltek, a kajováknak nincs olyan hagyományuk, amely arra vallana, hogy földművelő népek vagy hasonlók lettek volna. Minden bizonnyal vadászó törzsek lehettek.”
   Még most is húsevők; azt hiszem, nincsen bennük semmiféle földművelő hajlam. Nagyapám, Mammedaty, keményen dolgozott, hogy búzát és gyapotot termesszen a földjén, de nem sokra ment vele. Egyszer, még amikor kisfiú voltam, átmentem a patakon ahhoz a házhoz, amelyben egy öregasszony, Keahdinekeah lakott. Néhány férfi és fiú jött a legelőről, ahol éppen leöltek egy borjút. Az egyik fiú a kezében tartotta a borjú máját – amely még meleg volt és nedves az élettől –, és jóízűen ette. Hallottam, hogy a síkság öreg vadászai a bölény nyers máját és nyelvét tartották a legnagyobb csemegének minden finomság közül.


   A Nap gyermeke elég nagy volt már ahhoz, hogy járjon-keljen a földön. Egyszer megpillantott a közelben egy tábort. Arra ment, és látta, hogy egy nagy pók él ott, amelyet öreganyónak neveznek. A pók beszélt a Nap gyermekéhez, és a gyermek félt. Az öregasszony bosszankodott, tudjátok, féltékeny volt, mert a gyermek még nem volt elválasztva anyjától. Kíváncsi volt, vajon a gyermek fiú-e vagy leány, ezért két dolgot készített: egy csinos labdát és egy íjat nyílvesszőkel. Otthagyta ezeket a gyermeknek egész napra. Amikor visszatért, látta ám, hogy a labda teli van nyilakkal, és így tudta, hogy a gyermek fiú, és hogy nehéz lesz felnevelni. Időről időre megpróbálta megfogni a fiút, de az minduntalan elszaladt. Egyszer aztán a pók hurkot készített kötélből. A fiú fennakadt a hurkon és csak sírt, sírt, de az öreganyó énekelt neki, így a fiú végül elaludt.

Liptay Orsolya fordítása