Igaz történet, elmondta a ***-i templom sekrestyése

Isten uccse, meguntam már a mesélést! Mit gondolnak tulajdonképpen? Igazán unalmas: mesélj, mesélj, és nem lehet megszabadulni! Hát kérem, mesélek, de most már igazán utoljára. Igen, az előbb azt mondták, hogy az ember úrrá lehet a gonosz lelken. Persze, ha jól meggondoljuk, sok minden lehetséges a földön... De ne állítsák ezt. Ha csúffá akar tenni valakit az ördög, bizony csúffá teszi! Hát lássák: négyen voltunk otthon gyerekek. Akkor még buta voltam. Alig tizenegy éves, de nem, még annyi se; emlékszem, mintha most lett volna, egyszer négykézláb szaladgáltam és kutya módra ugattam, apám meg fejcsóválva rám kiáltott: „Hej, Foma, Foma! Már házasodnod kéne, s úgy bolondozol, mint egy fiatal öszvér!” Öregapám még élt akkor s elég jó erőben volt, legyen neki könnyű a föld. Néha eltűnődött...
   Hát hogy meséljen így az ember, az egyik már egy órája parazsat kapar a kemencéből a pipájába, a másik meg a kamarába szaladgál. Mi ez?... Még ha magam akartam volna, de hisz maguk kérték! Ha hallgatni akarnak, akkor hallgassák!
   Apám még kora tavasszal dohányt vitt a Krímbe eladni. Nem emlékszem már, hogy két vagy három szekérrel ment-e. Jó ára volt akkor a dohánynak. Magával vitte háromesztendős öcsémet, hogy már jókor megtanulja a szekerezést. Ott maradtunk mi: öregapám, anyám meg a két testvérem. Öregapám elvetette a dinnyét az út mellett és átköltözött a szalmakunyhóba. Bennünket is magával vitt, hogy kergessük a verebeket meg a szarkákat a dinnyeföldről. Nem volt az rossz dolog nekünk. Néha úgy teleettük magunkat napközben uborkával, dinnyével, répával, hagymával, borsóval, hogy mintha kakasok kiabáltak volna a hasunkban. Meg aztán jövedelmező is volt a dolog. Az útonjárók mindig megkívánják a görög- és sárgadinnyét. A környékbeli tanyákról meg tyúkot, tojást, pulykát hoznak cserébe. Jó élet volt az.
   De öregapámnak legjobban az tetszett, hogy minden áldott nap ötven szekér is elment arra. A világotjárt ember pedig, tudják, ha elkezd beszélni – van mit hallani ott! Öregapámnak meg olyan az, mint éhes embernek a galuska. Sokszor összetalálkozott régi ismerőseivel – már mindenki ismerte; maguk is tudják, mi folyik olyankor, ha öregek jönnek össze: tarara, tarara, valamikor meg valamikor így és így... Isten tudja, milyen régi időket emlegetnek.
   Egyszer – mintha tegnap történt volna – a nap már nyugovóra hajolt, öregapám meg a dinnyeföldön járkált, levette a dinnyékről a leveleket, amelyekkel letakarta őket, hogy meg ne égesse a nap.
   – Osztap – mondom az öcsémnek – szekeresek jönnek!
   – Hol vannak a szekeresek? – kérdezte öregapám és jelet tett egy nagy dinnyére, hogy a gyerekek véletlenül meg ne egyék.
   Hat szekér vonult az úton. A legelső szekeresnek már deres a bajsza. Mit mondjak: alig tíz lépés után már megállt.
   – Adj Isten, Makszim! Lám, megint összekerültünk!
   Öregapám összehúzta a szemét.
   – Á! Adj Isten, adj Isten! Merről kerülsz ide? Boljacska is itt van? Nagyszerű, testvér! Mi az ördög? Itt vannak mind: Krutotriscsenko, Pecsericja, Koveljok, Sztyecko! Nagyszerű! Ho-hó!... – És összecsókolóztak.
   Az ökröket kifogták és a fűre csapták legelni. A szekereket ott hagyták az úton, maguk pedig körbetelepedtek a kunyhó előtt és pipára gyújtottak. De minek már a pipa? A sok beszélgetés után már csak egy maradt hátra. Öregapám megvendégelte őket dinnyével. Mindenik maga elé vett egy dinnyét, szépen megtisztította késével (jártas fickók voltak, hisz eleget kószáltak, tudták már, hogyan kell enni; akár egy úri asztalhoz is leülhettek volna), aztán lyukat ütöttek bele az ujjukkal, és kiitták a levét, majd darabokra vágták, úgy tették a szájukba.
   – Mit tátjátok a szátokat, fiúk? – mondta öregapám. – Táncoljatok, ebadták! Hol a sípod, Osztap? Egy jó kozák táncot! Foma, csípőre a kezed! Úgy ni! Hej, hopp!...
   Fürge fiú voltam még akkor. De az átkozott öregség! Ma már nem megy úgy: a figurák helyett csak botladozok. Sokáig nézett bennünket öregapám a szekeresekkel üldögélve. Látom, hogy a lába nem marad nyugton: egyre mintha rángatná valami.
   – Nézd csak, Foma – mondja Osztap –, még táncra perdül az öreg csont.
   És mit gondolnak? Még ki sem mondta, már nem állta tovább a vénember! Kérkedni akart, tudják, a szekeresek előtt.
   – Hej, ördögfattyak! Hát így kell táncolni? Így járják azt! – mondta. Felállt, kinyújtotta a karjait, összeverte a sarkát.
   Hát szó, ami szó, úgy táncolt, hogy egy hetman feleségével is járhatta volna. Mi félrevonultunk, az öreg meg már ott forgolódott az egész sík helyen az uborkaágyások mellett. De ahogy a közepére ért és dobálni akarta a lábát, szélvész gyorsasággal, ahogy szokta – hát egyszerűen nem mozdul a lába! Mi az ördög! Elkezdte újra, kiment a középre – nem sikerül! Akármit csinál – nem sikerül! A lába mintha fából volna! „Ördögi hely! Sátáni varázslat! Ez a gonosz műve, az emberi nem ellenségéé!”
   Hogy üsse helyre a szégyent a szekeresek előtt? Újra kezdte és olyan simán, szépen aprózta, hogy nézni is öröm, de a középen – nem! Nem megy ott a tánc – hiába!
   – Ó, az a gaz sátán! Hogy fulladna meg rohadt dinnyén! Hogy döglene meg még kölyökkorába a szukafi! Öregségemre ilyen szégyenbe döntött!
   A háta mögött valaki felnevetett. Hátranézett, hát se dinnyeföld, se szekeresek, semmi; elöl, hátul, oldalt csak sík mező.
   – Híj! A nemjóját!
   Hunyorogni kezdett – a hely mintha nem volna egészen ismeretlen: oldalt erdő, az erdő mögül kimered valami magasra nyúló rúd. Mi az ördög! Hiszen ez a galambdúc, a pópa veteményesében! A másik oldalon is szürkéll valami; megnézte, hát a járási írnok szérűje. Lám, hova vitte a gonosz lélek! Körbe fordult és rábukkant az ösvényre. Hold nem volt, csak egy fehér folt világított át a felhőkön. „Holnap nagy szél lesz!” – gondolta öregapám. Egyszer csak az ösvény mellett egy halmon fellobbant egy gyertya.
   – Lám! – mondta öregapám és csípőre tette a kezét. Látja, hogy elalszik a gyertya, de odább meg még távolabb kigyullad másik. – Kincs! – kiáltotta. – Akármi legyek, ha nem kincs! – S már a tenyerébe köpött volna, hogy ásni kezdjen, de ekkor eszmélt rá, hogy nincs nála se ásó, se lapát. – Hej, be kár! De ki tudja, lehet, hogy csak fel kell szedni a pázsitot, és már ott hever! Mit tehetünk, legalább meg kell jegyezni a helyet, hogy el ne feledjem később!
   Felvett egy vihartörte ágat, rátette arra a halmocskára, ahol a gyertya égett és továbbment az ösvényen. A fiatal tölgyes ritkulni kezdett, felbukkant egy sövény. „No lám! Hát nem mondtam, hogy ez a pap erdeje? – gondolta öregapám. – Itt van, ni, a sövénye. Most már egy verszta sincs a dinnyeföldig.”
   De későn ért haza és nem akart galuskát enni. Felébresztette Osztapot, csak annyit kérdezett tőle, régen elmentek-e a szekeresek, aztán beburkolózott bundájába. S amikor a bátyám kérdezősködni kezdett volna:
   – Hová vittek ma téged az ördögök, öregapó?
   – Ne kérdezősködjél – mondta, még jobban beburkolózva –, ne kérdezősködjél, Osztap, mert hamar megöregszel! – És olyan horkolásba fogott, hogy a dinnyére szálló verebek ijedten rebbentek fel a levegőbe. Pedig dehogy aludt! Hanem szó, ami szó, ravasz fickó volt az öreg – Isten adjon neki örök nyugodalmat! Mindent el tudott intézni. Néha olyan dolgot mívelt, hogy az ember csak eltátotta a száját.
   Másnap, amint pirkadni kezdett a mezőn, öregapám felvette kaftánját, övét, hóna alá fogta az ásót és lapátot, fejére tette sapkáját, megivott egy bögre írót, kaftánja szárnyával megtörölte a száját és elindult, egyenest a pap kertje felé. Megkerülte a sövényt és az alacsony tölgyest. A fák között ösvény kanyarog, ki a mezőre. Szemlátomást ugyanaz. Kiment a mezőre – a hely pontosan a tegnapi: ott meredezik a galambdúc, de a szérűt nem látni. „Nem ez, nem az a hely. Egy kicsit messzebb lehet. A szérű felé kell fordulni!” Visszafordult, megindult egy másik ösvényen. Itt látszik a szérű, de a galambdúc nem! Ismét közelebb ment a galambdúchoz – hát a szérű eltűnt! Mintha csak bosszantására történnék, szemerkélni kezdett az eső. Újra a szérűhöz szaladt, a galambdúcot nem látja! El a galambdúchoz – nincs a szérű!
   – Ó, hogy ne lásd meg a gyermekeidet, átkozott sátán!
   Az eső már úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna.
   Lehúzta új csizmáját, hogy ne görbüljön el az esőben és olyan futást művelt, akár egy urasági paripa. Csuromvizesen bújt be a kunyhóba, betakarózott a bundájába és a fogán keresztül mormogva olyan szavakkal kezdte becézgetni az ördögöt, amilyeneket még életemben nem hallottam. Bevallom, bizonyosan elpirultam volna, ha ez napvilágnál történik.
   Másnap felébredek, hát látom: az öreg már a dinnyeföldön járkál, mintha mi sem történt volna, s levelekkel takargatja a dinnyéket. Ebéd közben már megint beszédes lett, ijesztgette öcsémet, hogy dinnye helyett őt fogja tyúkra cserélni; ebéd után pedig sípot faragott és játszani kezdett rajta; dinnyét is adott nekünk, olyat, amely háromszor meg volt csavarodva, akár a kígyó; ő török dinnyének nevezte. Manapság sehol sem látok olyan dinnyét. Igaz, hogy a magját valahonnét messzi földről hozták...
   Este felé, már vacsora után, öregapám elment a lapáttal, hogy új ágyást ásson a kései töknek. Amint az elvarázsolt hely mellett haladt, nem állta meg, hogy el ne dünnyögje: „Átkozott hely!” – kiment a közepére, ahol tegnapelőtt nem sikerült a tánc, és dühösen belevágta az ásót. Hát ott termett körülötte ugyanaz a mező: egyik oldalon a galambdúc meredezik, a másik oldalon ott a szérű. „Jó, hogy magammal hoztam az ásót. Itt az ösvény! Itt a halmocska! Rajta van az ág is! Ég a gyertya. Csak el ne tévesszem valahogy.”
   Halkan odaszaladt, felemelte az ásót, mintha a dinnyeföldre hatoló vadkant akarná fogadni vele, és megállt a halmocska mellett. A gyertya kialudt, a halmon egy mohos kő hever. „Ezt a követ fel kell emelni” – gondolta öregapám, és minden oldalról körülásta. Nagy az átkozott kő! Végül lábát erősen megvetve, lehengeríti a halomról. „Bumm!” – visszhangzott a mezőn. „Eriggy utadra! Most már könnyebben fog menni a dolog.”
   Öregapám megállt, elővette a tülköt, dohányt szórt a tenyerébe s már az orrához akarta vinni, amikor a feje felett „csih!” – valaki akkorát tüsszentett, hogy belerendült a fa, s az öreg arca összefröcskölődött.
   – Fordulj legalább félre, ha tüsszenteni akarsz! – mondta öregapám a szemét törölgetve. Körülnézett – hát nincs ott senki. – Úgy látszik, nem szereti az ördög a dohányt! – mondta kebelébe rejtve a tülköt és az ásóért nyúlt. – Pedig ostoba, mert ilyen dohányt még az öregapja se szagolt!
   Ásni kezdett – a föld puha, könnyen járja az ásó. Egyszer csak megcsendül valami. Kifordította a földet és meglátott egy üstöt.
   – Á, hát itt vagy, galambom! – kiáltotta öregapám és alája dugta az ásót.
   – Á, hát itt vagy, galambom! – sipította egy madárcsőr az üstöt kopogtatva.
   Hátralépett öregapám és elengedte az ásót.
   – Á, hát itt vagy, galambom! – bégette egy bárányfej a fa tetejéről.
   – Á, hát itt vagy, galambom! – bőgte egy medve kidugva pofáját a fák közül.
   Öregapám remegni kezdett.
   – Itt még szót se lehet ejteni! – mormogta maga elé.
   – Itt még szót se lehet ejteni! – sipította a csőr.
   – Szót se lehet ejteni! – bégette a bárányfej.
   – Szót se lehet ejteni! – bőgte a medve.
   – Hm... – mondta öregapám, de maga is megijedt.
   – Hm! – sipította a csőr.
   – Hm! – bégette a bárány.
   – Hum! – bőgte a medve.
   Rémülten fordult meg: uramisten, micsoda éjszaka! Se hold, se csillag; körülötte szakadékok; lába alatt feneketlen mélység; feje felett szikla függ, már-már ráomlik! S úgy rémlik neki, hogy a háta megett valami pofa pislog: hu, hu! Orra akár a kovácsfújtató, orrlyukába egy veder vizet is be lehetne önteni; ajka mint két vályú: piros szeme kifordul, a nyelvét is kiölti, úgy csúfolódik!
   – Vigyen el az ördög! – mondta öregapám és eldobta az üstöt. – Nesze neked a kincsed! Ilyen undorító pofa! – S már futásnak eredt volna, de körülnézett s látta, hogy megint minden a régi. – Csak ijesztget a gonosz lélek!
   Ismét az üsthöz nyúlna – nagyon nehéz! Mit tegyen? Itt nem hagyhatja! Összeszedte minden erejét és megragadta.
   – No még egyszer! Még egyszer! – Kihúzta. – No, most szippantsunk egy kis dohányt!
   Elővette a tülköt, de mielőtt szórt volna belőle, jól körülnézett, nincs-e ott valaki. Úgy látszik, nincs. De egyszer csak úgy rémlik neki, hogy az egyik fatönk szuszog és liheg, füle nő, könnyezik a szeme, orra elferdül: tüsszenteni készül. „Nem – gondolta öregapám és eldugta a tülköt –, nem szippantok, mert megint szemembe köp az ördög!” Fogja hamar az üstöt és fut, fut, ahogy csak bír. De hallja ám, hogy megette valaki csak úgy recsegteti a gallyakat... „Jaj, jaj, jaj!” – kiáltotta és megfeszítette minden erejét és csak a pap kerítésénél vett lélegzetet.
   „Hová lett nagyapó?” – gondoltuk, amikor már három órája vártunk rá. Már régen megjött anyánk a tanyáról és hozott egy fazék forró galuskát. De öregapó nincs és nincs! Megint magunkban vacsoráztunk. Utána elmosta anyánk a fazekat és körülnézett, hová önthetné a mosogatóvizet, mert körös-körül mind ágyások voltak. Hát látja, hogy egyenest feléje tart egy kád. Már elég sötét volt. Bizonyosan elrejtezett mögötte valami pajkos legény és tolja.
   – Épp jókor jön, ide öntöm – mondta anyám és ráöntötte a forró vizet.
   – Jaj! – ordított fel egy mély hang.
   Nézzük – hát öregapám. De ki ismerte volna meg! Isten uccse, azt hittük, valami kád. Bűnös dolog ugyan, de bevallom, kicsit mulatságos volt, ahogy ősz fejéről csepeg a mosogatólé és dinnyehéjak díszlenek rajta.
   – Ördögadta asszony! – mondta öregapám és törölgette magát a kaftán szegélyével. – Hogy leforráztál! Mint disznót szokás karácsony előtt. No, fiúk, lesz most perecre valótok! Aranyos mentében jártok, ebadták! Nézzetek ide, idenézzetek, mit hoztam nektek! – S avval felnyitotta az üstöt.
   Mit gondolnak, mi volt benne? Gondolják meg jól: talán arany? Bizony nem arany, hanem mindenféle szemét, hulladék... még kimondani is szégyen, hogy micsoda. Köpött egyet az öreg, eldobta az üstöt, és még a kezét is megmosta utána.
   Azóta megtanított bennünket öregapám, hogy így higgyünk valamikor is az ördögnek.
   – Ne is gondoljatok erre! – mondogatta gyakran. – Bármit mond is Krisztus urunk ellensége, mindig hazudik a szukafi! Egy kopejkányi igazság, annyi sincs a szavaiban!
   S ha meglátja az öreg, hogy valamiképp kerülget bennünket:
   – No, fiúk, keresztet vetni! – kiált ránk. – Nesze neki! Nesze neki! Szépen! – És veti a kereszteket. Azt az elátkozott helyet pedig, ahol nem sikerült a tánc, elkerítette és odaszórt minden haszontalan dolgot, szemetet, gazt, amit a dinnyeföldből kigyomlált.
   Hát így csúffá teszi az embert a tisztátalan lélek. Jól ismerem azt a földet: később a szomszéd kozák bérelte ki apámtól dinnyének. Jó föld, mindig nagy termést hoz. De azon az elvarázsolt helyen soha nem fakad semmi jó. Vetnek, annak rendje és módja szerint, de olyasmi kel ki, hogy nem is tudni, micsoda: dinnyének nem dinnye, töknek nem tök, uborkának nem uborka... ördög tudja, mi!

Institoris Irén fordítása