Dr. Takaperót ismertem úgy-ahogy, már amennyire egyáltalán meg lehet ismerni valakit. Egykori népiskolájának düledező épülete az én takaros téglaházam szomszédságában állt. Az udvaromról nem volt közvetlen rálátás a doktor kertjére – erről gondoskodott a községi területen burjánzó bozót –, de gyakran láttam őt a környékbeli ösvényeken és árnyékos helyeken ballagni.
    Főleg nyaranta kószált keresztül-kasul az erdőben, lassan, elgondolkodva lépkedett. Gondosan rányomta lábát a mohára, mintha egy titkos kód segítségével üzenetet akart volna közvetíteni az erdőnek saját hangulatairól – valószínűleg így beszélgetett a tájjal. Amikor észrevétlenül távolról követtem, éreztem, hogy a hideg futkos a hátamon: a doktor nem nagyon illett abba környezetbe.
    Barátságosan köszönt, ha találkoztunk. Legtöbbször csak futólag pillantott rám, de én annál jobban megfigyeltem őt. Kicsi, meggörbült férfi volt, túlságosan nagy ruhákat hordott, a kabát szélei lobogtak a szélben, a kézelők teljesen elnyelték a kezét. Amikor munkát kaptam a helyi újságnál, és a városból a jelenlegi lakásomba költöztem, már akkor hallottam, hogy a leendő szomszédom a meteorológia és az elméleti csillagászat doktora volt – főleg az előzőé. Ez a tudomány tulajdonképpen ellentmondásban volt a kóborlásával: a földet nézegette.
    Más ellentmondások is voltak benne. Messziről nézve mindaz látszott rajta, amit gyermekkoromtól fogva a bölcsesség ismertetőjelének tartottam: öreg, szórakozott, barátságos, alázatos s az egyszerű emberek számára megfoghatatlan dolgokat ismer... De mikor a szemébe néztem, mindig megdöbbentem. Abban egyenesen egy feneketlen mélységbe láttam.
    Egyszer elvitt a házába.
– Ez a Nyilas csillagkép – folytatta a beszédet. A hajdani tornateremben álltunk, aminek a déli falát beborította a déli félteke csillagtérképe. Világoskék háttérben sok fekete pont és a pontokat összekötö vonalak: a csillagok és a csillagképek... Eszembe jutott a sok augusztusi éjszaka, amikor a fekete csillagos eget bámultam, és csodálkoztam a fény egy év alatt megtett útján.
    Dr. Takapero már akkor elkezdte monológját, amikor az ösvényen talákoztunk, az ő kertjéhez közel. Beszédesebb volt, mint korábban bármikor. Záporként pattogtak a szavai, ide-oda csapkodtak.
    Nem sokra emlékszem abból, amit beszélt, csak a Nyilas csillagkép előtt rezzentem fel, s kezdtem rendesen odafigyelni: a doktor hangja erőteljesebbé és nyugodtabbá vált:
    – Zeusz főisten emelte fel, Kheiront a Nyilas csilagképpé, bölcsességéért és szelídségéért jutalmul.
    – Kheiron! A Thessáliában lakó kentaur, aki többek között a hajdani hősöket is tanította... Nagyon érdekel engem, nagy műveltsége miatt ő a természet szeszélye.
    Miről is beszélt a doktor korábban? A pályájáról, kutatásairól, szenvedélyes érdeklődéséről a felhőképződmények iránt – és megmutatta időjárásmegfigyelő készülékét... Hogy a csodába kapcsolódik mindehhez a kentaur?
    A szomszéd szobába mentünk.
    – Ez a legfontosabb szobám: a kentaurszoba.
    A szoba olyan volt, mint egy múzeum. A falakon képek és falragaszok, az asztalokon miniatűr faragványok, torzók, edények... Áporodott szag csapott meg.
    – Ez a kép például azt ábrázolja, amikor a kentaurok megtámadják a lapida esküvőt.
    Bólintottam. Nem igazán tudtam, miről van szó. A doktor nagyon lelkesnek tűnt.
    – Bizony, a kentaurok általában nagyon vad, állatias és őserejű nép. Egyenes érintkezésben vannak a természettel, ösztöneik hatalmában élnek. Ezért szokatlan szerintem a Kheiron esete. Ő éppenséggel nem nagyon illik a kentaurok nemzetéségbe.
    A doktor elkezdett fel-alá járkálni. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elfelejtkezett a jelenlétemről, így alkalmam nyílt arra, hogy alaposabban szemügyre vegyem a szobában lévő tárgyakat.
    Kétségtelenül valódi görög műtárgyak voltak, több száz évesek. A leggyönyörűbb egy ló nagyságú márványkentaur volt, a sarokban. A szobor alteste megfelelt volna egy kitűnő mén törzsének, nyakától fölfelé pedig a görög filozófusokról alkotott elképzelésemre hasonlított.
    – Éppen ő az, Kheiron – hallottam a doktor hangját: – Nem csoda, hogy Zeusz felemelte őt csillagképpé, nem illet a föld színére...
    – Tudod, honnan származnak a kentaurok?
    – A felhőkkel való szerelemből.
    Valami logikát fedeztem fel a doktor beszédében. Csak magam sem tudtam ezt megmagyarázni.
    – Iksion, a lapidák királya, olyan hevesen megkívánta Hérát, Zeusz hitvesét, hogy Zeusz teremtett egy Héra-alakú felhőt, Iksion aztán tévedésből azzal egyesült... Ebből születtek a kentaurok, egyfajta teljesültetlen szerelemnek a gyümölcsei.
    Szívesen elismételném a doktor szavait magánynak szentelt életéről. Megmutatta elméleti számításait (a szoba mind a két falitábláját megtöltötték, és az utolsó számokat már a padlóra kellett írnia), és beszélt arról a nagy egyenletről, amely megoldaná a világmindenség rejtélyét egyszerűen, szépen és harmonikusan... De hidegen is – tette hozzá, és kimenekült a szobából.
    A szakadék abban a pillanatban ott tátongott a szemem előtt.

Augusztus utolsó péntekén, látogatásom után egy héttel, a szerkesztőségből hazatérőben a mentők szirénáját hallottam.
    A mentőautó Dr. Takapero udvarára hajtott be. A kocsimat a kapunál hagytam, s gyorsan elindultam Takapero háza felé. A szomszédok közül mások is odafutottak.
    – Itt van egy férfi, aki nyerít és habzik a szája – hallottam valakinek a kiáltását.
    Megálltam. Már semit sem tudtam tenni.
    Felismertem a kentaurrá váltotzott doktort, nevének megfelelően fordított* kentaurrá.
    Ettől kezdve emberi alsóteste volt és lófeje...
    Bolondság, mondanák mások.

* A takapero szó jelentése: fordított.