Szenzációs hírről értesült lapunk, Középfölde legnépszerűbb újsága, az Új Megyei Hírlap: hosszú és titokzatos távollét után visszaérkezett Domb alatti otthonába Bilbo Baggins, akiről azt hittük, hogy örökre eltűnt. Szerkesztőségünk fiatal munkatársa, Pótó M. Rorimák elsőként kereste őt fel odújában. (A szerk.)

P. M. R.: Kedves Baggins úr, Ön jó egy évvel ezelőtt úgy tűnt el otthonából, hogy még a második reggelijét sem fogyasztotta el. Rokonai, a Tookok, a Bagginsok és a Borbakok már tragédiára gyanakodtak, mert e hosszú távollét alatt - elég szokatlanul - egyetlen levelet sem kaptak Öntől. Az Ön után kutatók az egész Megyét átfésülték a Borbuggyan hídjáig, de semmiféle nyomra nem bukkantak. Most Öntől szeretnénk hallani eltűnésének körülményeiről. Valójában mi is történt Önnel m. i. 2941. réte havának 13. napján, csütörtökön?
   Mr. Baggins: A történet két nappal korábban, kedden kezdődött. Ekkor találkoztam Gandalffal, a mágussal, akit gyermekkoromban láttam utoljára, mikor Took nagyapám kérésére pompás tüzijátékokat rendezett Szent Iván éjjelén. Rövid beszélgetés után, amelyben valami furcsa kalandot emlegetett, meghívtam teára. Másnapra persze elfelejtettem, vagy talán inkább el akartam felejteni az egészet, amikor kopogtak az ajtómon. Erről egyből eszembe jutott a mágus, de a küszöbön egy nagy szakállú törpe állt. No, nem részletezem, de hamarosan újabb tizenkét törpe érkezett, majd megjött Gandalf is.
   Elmesélték, hogy a törpék királyának lakhelyét, a Magányos hegyet egy óriási sárkány foglalta el, nekik pedig menekülniük kellett. Smaug, mert így hívták a sárkányt, megszerezte a törpék minden kincsét is. Ennek visszaszerzéséhez, a sárkány legyőzéséhez kértek tőlem segítséget.
   P. M. R.: Miért éppen Önt kérték meg erre a nem túl egyszerűnek, sőt mondhatnám roppant veszélyesnek tűnő feladatra?
   Mr. Baggins: Én is ezt kérdeztem magamtól is, tőlük is. Gandalf ugyanis elhitette a törpékkel, hogy én értek valamihez, valami olyasmihez, amire nekik szükségük volt, szóval nem nevezném nevén a dolgot, mármint ezt a foglalkozást, mert bár itt a Megyében is űzik néhányan ezt a „mesterséget”, nem túl nagy dicsőség érteni hozzá. Nohát, ezüstkanalak, esernyők meg egyebek, tudja... De hogy miért mondta ezt Gandalf rólam, azt nem tudom. Nekem sohasem árulta el, pedig számtalanszor kérdeztem. Egyáltalán nem volt kedvem erre a kalandra, azután meg különösen nem, hogy egy térképen megmutatták, hol is van ez a Magányos hegy. Túl a Ködös hegyeken, túl a Setéterdőn, és ha oda is érnénk, még az a sárkány is. Folyók, hegyek, veszélyek, brrr. Úgy gondoltam, egy babó maradjon az éléskamrája közelében, akkor nem érheti baj. Ma sem tudom miért mentem velük, még a zsebkendőimet és a pipáimat sem vittem magammal, de ma már nem bánom, hogy így esett.
   P. M. R.: A hosszú út során nyilván csupa érdekes és tanulságos kalandban volt része. Elmondana közülük néhányat?
   Mr. Baggins: Most nem akarom elmesélni a legizgalmasabb kalandjaimat, mert azt tervezem, hogy megírom visszaemlékezéseimet. A címét már ki is találtam: „Egyszer oda, aztán vissza, egy babó vakációja”. Mert hát végül is erről van szó: „oda” és „vissza”. De azért egy történetet szívesen elmesélek.
   Éppen a Ködös hegyek egyik hágóján keltünk át, amikor hirtelen zuhogni kezdett az eső és bemenekültünk egy közeli barlangba. Éjszaka azonban manók törtek ránk és lehurcoltak föld alatti birodalmukba. Sikerült kiszabadulnunk a fogságból, de menekülés közben elszakadtam társaimtól. A sötét folyosókon bolyongva egy kis tóra bukkantam. A tó közepén levő sziklaszigeten egy furcsa fickó lakott. Nyelemnek hívták, már ha egyáltalán szólította így valaki, ugyanis egyedül éldegélt a hegyek gyökerénél, a szörnyű sötétben, vak halakat fogott ki fekete tavából vagy elkóborolt manókat kapott el, s miközben megette őket, ezt mondogatta: „Nyelem, nyelem”. Engem is meg akart enni, de én találóskérdés-versenyre hívtam ki és megegyeztünk, hogy ha ő nyer, akkor megölhet és megehet, de ha én nyerek, kapok tőle egy ajándékot, egy gyűrűt, amit ő is úgy kapott valamikor régen a születésnapjára. Mivel én nyertem, jogom lett volna az ajándékra, de Nyelem nem találta, valószínűleg elvesztette valahol a sötét folyosókon. Ezért azt kértem tőle, hogy mutassa meg a kivezető utat, így találkoztam össze újra társaimmal, a törpékkel. Megjegyzem, nem csoda, hogy én győztem, hiszen sokféle néppel találkoztam, törpékkel, tündérekkel, orkokkal és másokkal, de találós kérdések kiötlésében és kitalálásában a babókat nem múlja felül egyik sem.
   P. M. R.: Ön az első babó Mr. Baggins, aki ennyi féle néppel találkozott, távoli vidékek lakóival. Gondolom, legjobban a törpéket ismeri, hiszen több mint egy évig tartott közös utazásuk „oda” és „vissza”. Mi itt a Megyében csak ritkán látunk törpét, legfeljebb Bríben, a Pajkos Póniban bukkannak fel néha. Ön milyennek ismerte meg őket?
   Mr. Baggins: Először elég nehéz volt megszokni őket, hiszen annyira mások. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, amit mondok, de naponta tényleg csak háromszor esznek. Kezdetben ez nagyon nehéz volt. Szeretik a sötét, föld alatti folyosókat és oda vannak a kincsekért, az aranyért és drágakövekért. Nem írnak leveleket és ajándékokat sem szeretnek osztogatni a születésnapjukon. Ahhoz túl fösvények és mogorvák. Legalábbis annak tűntek. Akkor úgy gondoltam, csak úgy jó élni, ahogy mi, babók élünk: napi öt étkezés, tele spájz, nyugodt pipázás.
   P. M. R.: Akkor? Miért, most másként gondolja?
   Mr. Baggins: Sokféle nép él Középföldén, jók és rosszak, mind a maga módján. Ha bántani akartak, védekeztem, ok nélkül azonban senkit nem bántottam. Most már távolabb látok a pipám füstjénél. A Domb az otthonom, de ma már hívnak a hegyek.
   P. M. R.: Alig néhány napja tért haza. Mivel tölti most az idejét?
   Mr. Baggins: Amikor megérkeztem, éppen a házamat árverezték. A rokonok és ismerősök széthordták az egész berendezést, így most ingóságaim visszaszerzésén fáradozom. Elég nehéz meggyőzni azokat, akik jó vásárt csináltak, hogy még élek és jó darabig élni is szeretnék. Képzelje, a rokonok közül volt olyan, aki erre a remek odúra is szemet vetett.
   P. M. R.: Apropó rokonok. Úgy hallottam, kincsek tömegéről mesélnek, melyeket a törpéktől szolgálataiért kapott.
   Mr. Baggins: Óh, a rokonok! Már az örökségre gondolnak, pedig hol van az még! A mendemondáknak ettől ugyan nem lesz vége - ismerem Lobéliát -, de megmutatom, mit hoztam. Ezt a tőrt, tünde kovácsok munkája, kővé vált trollok barlangjában találtam. Persze mikor találkoztunk, a trollok még nagyon is éltek. A történetet majd elolvashatja az emlékiratomban. Fullánknak neveztem el. Mármint a kardot. Aztán itt van még ez a pompás páncéling. Mithrilből készült egykor, törpe kovácsok műhelyében. Nincs az a fegyver, ami ezen áthatolna, de aligha hiszem, hogy én valaha is hasznát venném. Talán valamire azért majd még jó lesz. Ez minden.
   P. M. R.: Köszönöm a beszélgetést, Mr. Baggins.
   Miután elbúcsúztunk, Mr. Baggins kikísért az odúja előtt álló nagy tölgyfáig. Néhány lépés után visszafordultam. Bilbo úr ott állt a fa mellett, szájában a pipája, körötte a lápatorki pipafű bodor fellegei. Intettünk egymásnak, aztán továbbmentem. Kis idő után ismét visszanéztem. A pipafüst még ott lengedezett, sőt egyre sűrűbb lett, de Bilbo úr nem volt sehol. Eltűnt.

Eredetileg megjelent az Új Megyei Hírlap m. i. 2942. évi Nagylite napi különszámában.
Az interjút megtalálta és most újra közli:

Pótó Márton (6. osztályos tanuló)

A kaposvári Scriptores kiadónak 5-8. osztályos diákok számára kiírt irodalmi pályázatán 1998. májusában különdíjat nyert munka.