N. J.-nak és másoknak.


„Bemmin Khisil földjén, a sárkányok messzi otthonában született, egészen pontosan 933 évvel ezelőtt.”
    Én – mint krónikás – csupán azért tudok a levegő nemes teremtményeiről ilyen bizalmas adatokat, mert megadatott nekem az évszázados regék, feljegyzések és mendemondák közé való betekintés képessége. Apró dolgozószobámban (és a hatalmas raktárban) minden írásos anyag megvan, amelyet valaki valaha papírra vetett. Ám el kell benneteket szomorítanom, barátaim: kíváncsi, mohó kérdéseitekre nem áll módomban válaszolni. Csak azt mondom el, ami nekem kedvemre való, és esetleg számotokra némi tanulsággal szolgálhat. Hallgassatok tehát figyelmesen!

„933 évvel ezelőtt – a nyár első hónapjának 27. napján – született Bemmin, a sárkányok nemzetségének legifjabb – és legkülönlegesebb – tagja. Ezen a napon hatalmas vihar tombolt a hegyvidéken, az eső kimeríthetetlen hullámokban áztatta a sziklákat, amikor is Bemmin megszületett. Hogy miként? Azt senki sem tudja. Egyszerre csak egy hatalmas pocsolya közepén találta magát, aprócska pikkelykezdeményein kopogtak a vízcseppek. A kis Bemmin kíváncsi tekintettel szemlélte a mostoha körülményeket, barna szemében élénk csillogással. Ismerősnek tűnt neki a víz, a friss levegő, de valahogy az égbemeredő hegycsúcsokkal és sziklákkal nem tudott mit kezdeni. És fázott is. Nagyon.

933 évvel ezelőtt ugyanezen a napon a világ másik felén, a király palotájában hatalmas ünnepséget tartottak. A király egyetlen leánya azon a napon lett nagykorú. A csillogó napsütésben sok száz nemes sürgött-forgott a vár zöld kertjében, az udvari zenészek megállás nélkül játszottak; az udvar külön erre az alkalomra még varázslókat is szerződtetett, akik élményszámba menő szemkáprázataikkal és egyebekkel szórakoztatták a vendégeket. Mindenki remekül érezte magát, kivéve...

Egy szőke leány ücsörgött kissé egykedvűen az egyik kerti széken. Szemei, mint a hegyek alkonyatkor – szürkéskékek; aki egyszer igazán rajta felejtette pillantását, az haláláig emlékezni fog arra a csodálatos, hűvös, ugyanakkor simogató, fénylő és lágy szempárra. S ha még a leány is szemrevalónak talált valakit... mintha felhőangyalok suttognának a tengerparti alkonyatban.
Ám a leány pillanatnyilag magányosan, halványpiros ajkait lefelé biggyesztve bámult maga elé. Neki is akkor volt a születésnapja, de mégsem ünnepelte senki. Kiskorában került az udvarhoz, mint afféle talált gyermek, néhány éve pedig rábízták a királyné kedvenc lugasának gondozását. A lányka naphosszat foglalatoskodott a virágok között, s néha – amikor biztos volt benne, hogy egyedül van – még énekelt is szép, csengő hangján. Két évvel volt fiatalabb a királylánynál.
Az égiek persze nem sokáig hagyták szomorkodni a boldogságra és mosolyra teremtett lelket... Az egyik udvari zenész – akit egy időre felmentettek kürtjének mesteri megszólaltatása alól – a Sors által irányítva, úgymond, véletlenül megpillantotta a leányt. A Végzet pedig ezúttal úgy rendelte, hogy a két szürkéskék szempár, a két hasonló arc, a két rokonlélek találkozzon egy pillanatra, amely pillanat egész további életükre kihatott.
Egyedi pillantás az ilyen. A fiú csodálkozó, majd elismerő, udvarló tekintetére a leány az idő apró töredékére szabadon engedte szívének minden vágyát. Mindkét lelken forróság hullámzott át – a fiú pedig odalépett a szemét lesütő lányhoz...

A kis Bemmint csodálkozva figyelte C'hra, a sárkányok legöregebbje. Bemmin születésekor 5642 és fél esztendőt tudhatott sötétbarna szárnyai mögött, ám ilyesmit még ő sem látott. Mert ugyan melyik sárkány is tudna ilyesmiről – színtiszta, hófehér pikkelyű újszülött? Akadtak ugyan szürkésfehér példányok, elvétve, de Bemmin fehérebb volt a hónál is. C'hra mindenesetre bölcsen magához vette a kicsit, mondván: a sárkány az sárkány, legyen bármilyen színű is.
    Döntését később sem bánta meg. Három év elteltével Bemmin kissé megnőtt – már akkora volt, mint egy nyúlánk kamasz, valamint okosodott is – jóval bölcsebbnek számított bármelyik ifjúnál. Reggelente általában olvasgatott, aztán körberepült néhányszor a tenger felett gyönyörködvén a víztükörben. Szerette a kék színt, a sötétet éppúgy, mint a világosabbat. A szárnytorna és az ilyen korban kötelező repülésgyakorlat után pedig csak tanult, csak tanult és tanult.

A sárkányokat akkoriban az emberek még félve tisztelték, annak ellenére, hogy már hosszú évszázadok óta senki sem látott egyet sem, ám hagyományuk élénken élt majdnem mindenkiben. Voltak ugyanis olyan csoportok, amelyek szerint ilyen lények nem léteznek, és feleslegesen rémítgetik a gyerekeket különféle hamis történetekkel.
    Sárkányföldön azonban senki sem felejt. Annak idején esküt tettek, hogy eltávoznak az emberek világából, és sosem térnek vissza, de azért figyelemmel követik az ottani eseményeket. Ez a megállapodás mindkét félnek előnyére vált: az emberek végre saját lábukra állhattak, a sárkányoknak pedig nem kellett örökösen az emberek kicsinyes, önző dolgaival foglalatoskodniuk. Ennek ellenére C'hra szinte mindennap belenézett a barlangjában lévő hatalmas tó ezüstös víztükrébe, mely a külvilágot mutatta a sárkányoknak. Mindent megmutatott, ám néha csak azt, ami a legjobban csábította őket a földi világba. C'hra például mindig látott néhány gigantikus, ősi várkastélyt, melyekben régen ősei laktak – a látvány megdobogtatta szívét. Mások végtelen mezőket, erdőket láttak a hétköznapi események között, megint mások lovagi tornák és egyéb ütközetek élvezői lehettek, és voltak, akik csodálatos ékszereket tanulmányozhattak – már amíg bírták. Szerencsére a sárkányok eléggé sokáig tudtak uralkodni érzelmeiken – átlagosan húsz-harminc évig – és persze sosem fordult elő, hogy valaki megszegte volna az esküt az emberi világ élveiért. C'hra, miután reggelente megcsodálta szülei lakhelyét, és ellenőrizte a világban történteket, késő délutánig tanítgatta Bemmint. Örömét lelte az ifjú sárkányfiú szellemi képzésében, hiszen ilyen temészetfeletti fogékonysággal ritkán találkozott. Mindazonáltal némileg aggódott; a tanonc állandó – lényegre tapintó – kérdései nyugtalanították. Mellesleg pedig még mindig nem talált sehol sem kielégítő magyarázatot a hófehér pikkelyekre. Üres óráiban végiglapozgatta nemzetségének már-már elfeledett könyveit, de fehér színű újszülöttről egyik sem tett említést. A biztonság kedvéért még elolvasta a sárkányfaj esetleges kipusztulásáról jegyzett részeket, de semmi kapcsolatot nem tudott felfedezni. Ebben aztán meg is nyugodott.

Gollumin hangosan felmordult. A feltámadó szél majdnem lesodorta a készülő képet a festőállványról. Minden idők legjobb mancsügyességgel és művészi érzékkel megáldott égszínkék sárkánya pedig felmordult, és megigazította a képet. Ezúttal kedvenc helyén, a barlang előtti kis teraszon festette kedvenc témáját: a felhőket. Annak ellenére, hogy a sárkányoknál az egyik legelterjedtebb közmondás így szól: „Sose nézz a felhőkbe!” Nos, Gollumin, ha tehette, egyfolytában bámulta őket, és azok, akik valamelyest ismerték, két dologban voltak biztosak: a szeme az ég miatt kék, és a felhőktől kapta tehetségét. Azért csupán valamelyest ismerik, mert szinte teljesen elkülönítve élt a társadalom többi tagjától, hiszen mint festő a pillanatokat örökítette meg, ami egy vérbeli sárkány számára egyenlő az őrültséggel. Mit számít néhány pillanat többezer évnyi idő alatt? Gollumin legközelebbi ismerőse furcsamód maga C'hra volt, aki valami kifürkészhetetlen okból tisztelte a festőt. Talán azért, mert titokban szeretett volna egy szép képet, vagy esetleg azért, mert érdekesnek tartotta Gollumin elképzeléseit a felhőangyalokról, amelyeknek tömör összefoglalása ez: a felhők az égi angyalok földi megtestesítői. A festőnek három kedvenc mondata volt ezzel kapcsolatban:
    „Olyan tiszta kék az ég: alszanak a felhőangyalok.”
    „A felhőangyalok táncolnak a friss déli szélben.”
    „Már megint magukra haragították az emberek a felhőangyalokat, jó lesz vigyáznunk!”
    C'hra viszont már ezer éve nem találkozott vele. Az eltelt időben Gollumin még zárkózottabb, még ábrándozóbb lett. Néha napokig bámulta a fellegeket, s néha valóban felvillanni vélte egy-egy felhőangyal bájos-bűvös tekintetét. Egyre ritkábban festett, és rászokott a pipázásra – füstfelhőket eregetett.

Ezen év harmadik hónapjának tizenhatodik délutánján a fiú és a lány örök hűséget esküdtek egymásnak. Három gyönyörű év alatt kapcsolatuk elmélyült, megértő társra, szerelmesre leltek egymásban. Az esküvő szép és egyszerű – mint ők maguk. Nem hívtak hatalmas tömeget, csupán legközelebbi hozzátartozóikat és barátaikat.
    Az esküvő után hosszasan sétáltak karonfogva a kerti lugasok között, egészen alkonyatig.
    Ezen az estén Bemmin éppen esti repülőútján szállt kényelmes, lassú szárnycsapásokkal a csendes tenger felett, amikor furcsa hangulat kerítette hatalmába.
    Mintha hiányozna valami... talán csak nem történt valami öreg barátjával?
    Kétségbeesetten suhant hazafelé, és legnagyobb megkönnyebbülésére idős tanítómestere békésen szunyókált. Persze a sárkányok mindig megérzik, ha valaki a közelükben ólálkodik, így aztán C'hra is azonnal felébredt. Megpillantva Bemmin furcsa arckifejezését, így szólt:
    – Hát téged mi lelt?
    – Semmi, semmi... csak olyan érzésem volt, mintha...
    C'hra ekkor lassan felemelkedett fekvő helyzetéből, miközben elgondolkodva ráncolta homlokát:
    – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy láss valami érdekeset – mondta, és elindult a barlang mélye felé.

Bemmin lenyűgözve nézte az ezüstös víztükörben feltűnő képeket. Sosem látott még embereket, házakat, kastélyokat, szép, gondozott kerteket; mindez gyönyörűséggel töltötte el. Közben C'hra mesélt neki a sárkányesküről, az emberek természetéről, rohanó életmódjáról és a tükör sárkánycsábító tulajdonságáról. Bemmin kétkedve hallgatta ezt, hiszen már órák óta nézelődött a vízben, ennek ellenére semmi égrengetően vonzót nem látott.

Egyszerre azonban megremegett a víztükör, a hatalmas erdőség eltűnt, és helyette női arc bukkant elő, amint haloványan, sejtelmesen mosolyogva, hófehér karjaival behajtja az ablaktáblákat. Mindez a pillanat apró részéig volt látható, ám a sárkányifjú olyannyira meglepődött, hogy szinte elfelejtett levegőt venni. Nyugtalanul bámulta tovább a vizet, ám ismét csak erdőséget látott. A legrosszabb a látomásban az, hogy képtelen felidézni azt a hamvas arcot. Gyönyörű – ennyit tudott róla néhány felejthetetlen részleten kívül. Szerette volna látni – legalább egyszer. Sietnie kellett, és ez szokatlan volt számára.

C'hra a leghatározottabban elzárkózott Bemmin kérésétől; nem engedte – nem is engedhette, hogy türelmetlen tanítványa az ismeretlen szépség kutatásásra induljon. Inkább nyugtatgatta őt, mondván: ez csak afféle hangulat, majd elmúlik. Nem múlt el. Bemmin egykedvűen bámulta naphosszat a kristálytó tükrét, nézett át a másik világba, de valahogyan az arc nem akart feltűnni, pedig C'hra szerint a tükör minden nap felvillantja csábító oldalát is. Ezúttal nem. Közben Bemmin elgondolkodott azon, hogy vajon miért kívánja annyira viszontlátni a fénylő szempárt. (Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a sárkányoknál a szerelem érzése kissé másképpen nyilvánul meg, mint az embereknél. Egy sárkány csakis egy sárkányba szerelmes egész életében, csak egybe. Mellesleg ez náluk nem is olyan lényeges.) Bemminnek is megvolt már a választottja. És mégis: szerette volna látni azt a lányt, egyszer, néhány pillanatra. Ez volt minden vágya. Gyönyörködni szeretett volna tünékeny szépségében.

A fiú és a lány a kastély melletti erdőben aprócska faházat épített. Amint felépült, beköltöztek, és teljes harmóniában éltek egymás mellett. A lányka – mivel szemrevaló volt – sok más fiúnak felkeltette az érdeklődését, ám mindegyik gyáván, szerencsétlenül közeledett felé. Természetesen a lány érzelmi és elvi okokból nem engedett volna soha a csábításnak, de hát igazi csábító nem is akadt. Életüket csupán a felhők árnyékolták be néha...

Bemmint ezekben a napokban mindössze a sárkányok ősi esküje és saját becsülete tartotta vissza a reménytelen kereséstől a másik világban. A lányarc azóta sem bukkant fel a víztükörből, és a fiatal, hófehér sárkány nem nagyon bírta tovább. Egy napon – mentőötletként – kitalálta: lehet, hogy Sárkányföldön is élnek emberek, lehet, hogy a lány itt él, csak olyan helyen, ahol ő még nem járt. Korán reggel felkerekedett, és elindult a felhők hátán az ismeretlenbe...

Gollumin kerek 321 napja nem festett képet. Csak gyönyörködött felhőangyalaiban, megállás nélkül pipázott, és – újabban – azon kezdett töprengeni, hogy mit is kellene festenie. Felnézett az égre – az angyalok éppen aludtak –, felállította a teraszra festőállványát, ráhelyezte az égszínkék vásznat, és mancsába fogta ecsetjét. Mindig égszínkék alapszínű vászonra festett, hol egészen világosra, hol szürkéskékre, bár ez utóbbira ritkábban. A felhőangyalok minden ilyen vásznon alszanak, és Gollumin finom ecsetvonásokkal cirógatva ébresztette őket.

A napsugarak bevilágítottak a faházikó ablakán, felébresztve az édesdeden alvó leányt. Nyugtalanul ült fel, hófehér takaróját védelmezőn karcsú nyakáig húzva. Nem szeretett egyedül aludni, megszokta már férje ütemes szuszogását és erős, ölelő karjának biztonságos melegét. Most azonban kényelmetlenül, kiszolgáltatottan és egyedül érezte magát. Még szerencse, hogy férje másnap hazatér a vásárból!

Bemmin elgondolkodva repült a hatalmas sziklák alatt, és egyre szomorúbbá vált. Már majdnem minden számára ismeretlen helyen járt, ám a keresett leányt nem lelte. (Nem is lelhette, hiszen Sárkányföldön nem laknak emberek.) Türelmetlen és bosszús kezdett lenni – persze, hát miért nem tudja felfogni, hogy ez a hely a sárkányoké? Ez a régóta tudott tény azonban nem nyugtatta meg, sőt bosszúsága inkább csak nőtt, főleg azután, hogy amint elhaladt egy sziklaterasz alatt, valami a fejére esett, és rajta maradt a szarván. A sárkány felrepült a sziklatetőre, hogy megszabaduljon kellemetlen fejdíszétől. Legnagyobb meglepetésére a terasz nem volt üres...

– Á, a vásznam ... Nagyon kedves tőled, hogy visszahoztad, bár így kilyuggatva nem megyek vele sokra. No, mindegy, a keretet még talán használhatom valamire.
    Bemmin átnyújtotta Golluminnak a számára ismeretlen tárgyat.
    – És... mit csinálsz te ezzel? – kérdezte.
    – Festek. Erre festek, illetve hát erre már nem...
    – Mi az a „festés”?
    Gollumin megvakarta fejét. Nem könnyű kérdés.
    – Fogom ezt az ecsetet, belemártom különféle színekbe, és megpróbálom vele leutánozni ... például azokat a felhőket.
    Bemmin felnézett a távolban gyülekező fehér fellegekre (nem tudta, hogy tekintete már régen ott jár), és ezt mondta:
    – Rendben, de azok mozognak. Mozgás közben képtelen vagy le... lefesteni őket...!
    – Ez igaz. De egy pillanatban megállítom a képzeletemben őket, és tulajdonképpen onnan festem le a vászonra.
    Bemmin egyre izgatottabb lett.
    – Csak felhőket festesz?
    – Már régóta csak őket. Régebben az erdőket és a vizeket is kedveltem.
    – Arcokat sosem festettél?
    – Ugyan minek? A kép már régen megfakul, elkopik, de a sárkány még mindig él. Nem lenne értelme... úgyis állandóan azt hajtogatják, hogy felesleges, amit csinálok...Lassan már magam is kezdek kételkedni benne.
    – Én emberi arcra gondoltam.
    Gollumin érdeklődve nyitotta még tágabbra szemeit, orrlyukain gyorsabban kezdett ki-be szállani a levegő.
    – Elméletileg mindent lehet. Ám én még sosem láttam olyan emberi arcot, amelyet szívesen lefestettem volna. Egyik sem ihletett meg.
    – Az én képzeletemben kering egy leány arca – mondta Bemmin sejtelmesen.
    – Ha elmondod, milyen, én lefestem – válaszolta örömmel Gollumin. – Végre valaki, aki értékeli a pillanat varázsát...
    Szürkéskék vásznat vett elő, különlegeset.
    – Mindössze egyszer láttam, a jóstó vizében... – kezdte halkan Bemmin. – Olyan, mint egy ártatlan angyali arc, épp csak a glória hiányzik a feje fölül, bár ha a nap úgy süt... Az arcvonásai sóhajtásszerűek; könnyedek, puhák, finomak, a mosolya felvidít, mintha égi hang énekelne. Egyáltalán: vonzó, de megfoghatatlan, a haja egészen halvány, szőke, a szemei pedig... – folytatta hasonlóan Bemmin egy jó darabig, maga is meglepődve, mennyire jól fel tudja idézni a szép, tiszta arcot.
    Felhőangyal – összegezte magában a leírást Gollumin, és máris érezte: hosszú életének egyik legszebb, legihletettebb alkotása várt rá. Különös műgonddal látott neki a munkának. Bemmin végig ott volt, és újra és újra javított a festményen – természetesen csak szóval, merthogy ő még az ecsetet sem tudta volna rendesen megfogni. A művész kerek hét óráig festett megállás nélkül; ecsetjében régi szépséggel és szenvedéllyel. Ennek és a különleges vászonnak köszönhetően a kép a leány arcának élethű mása lett, Bemmin gyönyörűségére. Még maga Gollumin is rácsodálkozott a leány szépségére; tiszteletből még néhány füstkarikát is eregetett pipájából. Pedig nem szerette az embereket különösebben.

A faház ajtaja nyikorogva kinyílt, és kisvártatva a férfi boldogan ölelte magához feleségét. Már nagyon hiányzott neki a leány. Szerencsére a vásárban értékes ajándékra lelt. Egy nagyon öreg, hófehér szakállú apótól – szinte ingyen – egy képet vásárolt, s bár még nem látta, mi van rajta, bízott az árus jóslatában, miszerint szép dísz lesz a szobában. Az asztal közepére állította, lassan kibontotta a csomagolást, és amikor megpillantották a festményt – ámulva nézték.
    Fenséges, hófehér pikkelyű lényt ábrázolt, amely a tenger fölött repül, hatalmas szárnyai kiterjesztett árnyékot vetnek a vízre. Felette egy felhő. Egy sárkány – ismerték fel mindketten a legendák nemes teremtményét. A leány elmosolyodva helyezte el a képet a falnak azon a részén, ahová a legtöbbször süt be a nap, és ahol ő maga is a lehető legtöbbször láthatja, majd édes csókokkal mondott köszönetet az ajándékért.

Néhányszáz év múlva egy reggelen Bemmin – mint mindig reggelente – a leány képét nézegette. Aggódva vette észre, hogy kép szélén a festék kopni kezdett, és a keret is megrepedt egy helyen. Bizony, újabb pár száz év múlva a festmény végleg elveszti varázsát. És akkor talán újra elfogja majd a vágy, hogy lássa a leányt, ám az akkor már örökre vágy marad, hiszen Gollumin már három éve...

A fehér sárkány képét vastagon ölelte körül az aljnövényzet, ugyanúgy, miként a házikó többi megmaradt részét. Már senki sem emlékezett a régi fészekre – az utódok messze költöztek. A leány férjével együtt alszik már régóta. Arrafelé sosem felhős az ég, mindig tiszta kék. Égszínkék. Alszanak a felhőangyalok, örökké alszanak.”

Igen, igen kedves barátaim, az élet néha különös történeteket sző a Sors jóvoltából. Ma este már nem mondok több történetet. Térjetek ti is nyugovóra, ám ne feledjétek: ne bámuljatok túl sokáig a felhőkbe!...

Néhányan még maradtak. A krónikás távozása után kisvártatva nyílt az ajtó, és egy nő lépett be. Hosszú, barna hajú, csöndesbarna szemű, ám ugyanakkor tüzes szépség. Ajka vörös és telt, mint a rózsa. A férfiak ebben a pillanatban elfelejtettek mindent.

Gollumin, Gollumin... mindig akad éber felhőangyal... az összes sosem alszik...!