„Mert akinek vagyon, adatik annak és inkább bővölködik, de akinek nincsen, a mije vagyon is elvétetik tőle.”

Máté 13, 12.

I.

   Abban az időben történt, hogy a dicsőséggel teljes Arthus király hadnépével hazatért Avalun csodaszigetéről és fogolyként követte őt Merlin, a százesztendős varázsló, aki az almafák ama szigetének fejedelme volt. Mesélik, ez lett volna Arthusnak legsúlyosabb csatája, mert nem lovagi sereggel, pajzzsal pajzs ellen kellett küzdenie, hanem foghatatlan, titokzatos bűvölettel. Rettenetes volt a nem-apa-nemzette Merlinnek hatalma, szolgái voltak a föld koboldjai, kik titkos aknákat ástak, a tenger tündérei, kik éjszaka az árral tülkölve fellovagoltak a partra, a viharok koronás madarai, kik csapongnak a légi síkokon és az erdők fénylőhasú kígyói mind. Senki sem győzné elmondani a sok csodát és veszedelmet, de végtére mégis csak győzött az igaz lovagság, ki soha hamisat nem ismert – Merlin tisztelt fogolyként vonult Arthus király diadalmenetében, és kincseit hozta hűbéri adóul.
   Lovagok és hölgyeik nem tudtak betelni Merlin ajándokaival: Ginovera királyné karneol nyakéket kapott, mely színében elváltozott, ha kísérőasszonyai közül valamelyik elveszítette szüzessége ékét; Sangive hercegnő beszélő madarat, ki szerelmes dalokat is tudott énekelni; Gavan lovag összetörhetetlen fapajzsot, az orvul lőtt nyíl visszapattant róla az áruló szívébe; Lancelot csodálatos gyűrűt, mely, ha hűtlen lett hozzá asszonya, visszaszökött a lovag ujjára; Key, az udvarmester, kosárral avaluni almát, szebb sehol sem termett és sohasem fogyott kosarából; de sőt még Ivanetről sem feledkeztek meg, Arthus legkisebb apródjáról: eleven kölyöknyi oroszlánt kapott játszó és verekedő társul, gyermekét annak a nagy állatkirálynak, akit az arabus varázsló küldött volt Merlinnek Lybiából – és Ivanet felnővén az oroszlánnal való hancúrozás közepett, erős lett majdan, mint oroszlánja, ki mindegyre követte őt, amiért is oroszlános Iveinnek nevezték.
   Csak maga Arthus király, a főhűbérúr nem kapott ajándékot. Csodálkozott is fölötte, de szelídlelkű lévén és a lovagi illem példaképe, mit sem szólt és beérte Merlin hódolatos alázatával.
   De minden kincsnél ragyogóbb volt Cynevare, az avaluni leány, aki Merlinnel jött, és akit senki sem látott még mosolyogni.
   A harcból tért lovagok nem sokáig nyugodtak virágos fekhelyükön, hölgyeik édes karjai közt; alighogy a nap, a büszke égi harcos átlovagolt a messze zöld hegyek sorompóin, megfújta Key kürtjét és döngettek nagy pajzsokat; a lovagokat megfürdették hölgyeik szép kísérőasszonyai és legdíszesebb ruhájukat öltötték rájuk az apródok, azután mindannyian siettek a dómba, hálaadó misére. Szállott a tömjén drága füstje, rajta által ragyogott asszonyok szeme a hősök felé, nagy zászlók módjára lengtek a szent diák énekek, szomorúak csak hárman voltak: a varázsló Merlin, Taliesin, a tanítványa és Cynevare, az avaluni leány.
   Miséről jövet lovagok és hölgyek szokás szerint ott sétáltak a dóm előtt és jókívánságokkal üdvözölték egymást; Merlin ott állott a tölgyfa alatt, sötétzöld achmardi szövetből volt a ruhája, maga is öreg tölgyfához hasonlatos: hosszú csavartnyakú madarakkal volt ruhája tarka, mint a tölgyfának ágai; ércszínű volt és komoly szakáll övezte arca, Merlin sosem volt fiatal és mondják, sosem is halt meg, ő volt a legnagyobb a varázslók közül. Szűz királylány szülte őt, aki szellemekkel ölelkezett Caermardyn kolostorában, apátlan gyermeknek hívták és nagy csodákat tett ő már Vortigern király alatt.
   Akkor hozzá járultak a lovagok, hogy üdvözöljék, maga Arthus király is, Merlin pedig ilymódon válaszolt:
   – Nemes mérsékletedet dicsérem, király, és hogy meg nem nehezteltél, amiért tégedet egymagad ajándok nélkül hagytalak, holott még legkisebb apródodról is emlékeztem. De ne vélj olyannyira járatlannak e világ dolgaiban, hogy ne tudnám, hogy a hűbérúrnak azt kell adnom, ami legfőbb kincsem; jól tudom és bár szívem is szakad belé, elhoztam neked. Öreg vagyok immár és sok csodát megértem, téged tisztellek mindenek fölött, néked adom hát. Viszonzásul azt kérem, hogy büszke méneitek patája ne tiporja ezótáról Avalun magas füvét, páncéltok csörgése fel ne verje kerek kőtornyom nemes hallgatását. Öreg embernek, hagyjátok utolsó kincsemet, a magányos nyugalmat.
   Ezt mondván Merlin, bő ruhája ráncai közül arany kelyhet vont elő, drága ábrázatos ékességek futottak körül oldalán, úgy ragyogott a napnak fényén, hogy más mint Arthus király, lehunyta volna szemét. De hozzáedződvén aki ránézett, örömmel telt el szíve annak.
   – Íme lásd, Arthus – mondotta Merlin –, ez a FÖLDNEK KELYHE. Tubalchainnak műve ez, az óriás ős-kovácsé, és kevéssel azután készült, hogy Ádám és Éva elől a Paradicsom útját elállta lángpallossal az angyal. Két kelyhet készített Tubalchain: ez itt a Földnek Kelyhe – ebből a kelhelyből itta Noé a föld borát, ebből öntöttek italáldozatot Jeruzsálemnek oltárkövére Salamon templomában, majd Rómába került a templom többi ékességeivel és ebből ivott Algabal császár, gyöngyöt olvasztva borában. Ez a Földnek Kelyhe: akié a kehely, azé a föld, annak számára kitárja mellét, mint egy édesanya, haját hiába tépázza karmaival a viharok koronás madara, itt áll erősen és virul, mint a föld virul tavasszal – és így virultam én. De öreg ember vagyok és te legyőztél engem.
   – A másik kehely pedig az ÉGNEK KELYHE. Abból itta a tizenkettő az utolsó vacsorán az Eleven Vér borát és a lándzsadöfte sebből a Golgothán abba csorgott az Eleven Vér bora. Grálnak hívják azt a kelyhet, választott lovagok őrzik Mont Salvageon, a vad hegyen, minden esztendőben leszáll az Égi Galamb és amikor szárnya éri, glória látszik a kehely körül, mint az Úr szentjeinek homlokán.
   – De Mont Salvagera minden élő közül csak én tudom az utat, odamennem nekem sem szabad és senkinek, hacsak nem az Ég Lovagjának, kit szent csodájával maga hív a Grál.
   – Annak okáért, föld legkülönb lovagjai, örüljetek a Földnek Kelyhével, mely amannak szakasztott mása, igyad belőle, Arthus, a királyok borát és légy örömmel magad is csordultig teljes, mint tavasszal csíráztató nedvekkel a föld.
   – Hogy őrizze és tisztán tartsa a kelyhet, veletek marad Cynevare, az avaluni leány, mert ezt a tisztet csak arra kiszemelt szűzleány töltheti be, éppúgy, mint a Grál szolgálatát. És hogy a leányra gondot viseljen, veletek marad Taliesin, az én hű tanítványom, minden titkomnak ismerője.
   – Ilymódon itt hagyom két utolsó társamat és ezótától egészen magányos leszek. Vártam az égi jelet, mely feloldaná legyőzetésem gyalázatát, de nem jött. Ha engedelmet adsz, király, alkonyatkor fekete lovamon visszatérek Avalun szigetére és úgy lehet, többé nem látjuk egymást.
   Merlin ezután a dóm körött fekvő temetőbe ment, hogy barátainak, az immár holt brit királyoknak sírjánál imádkozzék.
   A lovagok hazafelé indultak, Arthus király palotája előtt új pompával találkoztak: ismeretlen lovag vágtatott fel éppen fényes kíséretével. Ló és lovas tetőtől talpig vörös volt: vörös a sisak tolla, vörös a páncél és a pajzs, vörös a nyereg és a ló terítője, vörös volt a lovag kardja, mint a vér, amelyre éhes, vörös rubintokkal volt kivert a markolatja – öltözetét kígyótestű szalamanderek kovácsolták, akik lángok között munkálkodnak. És amint levette sisakját, vörös volt arca a páncélrozsdától, mely sisakjáról rátapadt és vörös volt a haja is.
   Arthus, a vendégszerető király, örömmel fogadta a vörös lovagot, akinél délcegebbet és gazdagabbat ritkán látott; lakhelyet jelölt ki számára és szolgáló apródokat. Még nagyobb lett öröme, mikor a lovag megmondotta nevét, mert híre a fáradság nélkül szálló Albatrosz madár módjára bejárt messze tartományokat.
   A lovag pedig, alig hogy lemosta szép arcáról a fegyverrozsdát, engedelmet kért és Merlin, a varázsló után tudakozódott. Meg is találta Merlint Uter Pendragon királynak, Arthus atyjának sírja fölött.
   – Ha te vagy Merlin, a nagy varázsló, akkor téged kereslek. Ither a nevem, a bizánti császárnak vagyok bíborban született hercegöccse, lovagi híremet hét ország apródjai mesélik. Kolostorokban iskolákat tanultam, mind a hét tudományokban, valamint művészetekben jártas vagyok. Az egész világot átlovagoltam kalandok után, hajóztam a jéghegyeken, Thuleban is voltam és az Arany Szigeteken, boldog Arábiában találkoztam egy bölccsel, aki megtanított a csillagok járására. Ez a pogány bölcs az örök csillagok változó arculatából csalhatatlan kiolvasta, hogy van egy dolog a földön, aminek Grál a neve. Akinek birtokába jut, azé minden dicsőség. De nem nyerheti el más, csak Istennek választott lovagja.
   – Azótától a Grálé minden vágyam és szerelmem. Asszonyok csókjának vásott az édessége, győztes lándzsáim tompán és unalmasan konganak az ellenséges pajzsokon. Kerestem mindegyre a Grált, a kincses Indiákat hiába hajszoltam által és a János püspök napkeleti birodalmát; jártam a Nílus sose látott forrásainál és napnyugaton, az Árnyak sivár Mezején. Sátram előtt ültem az éjszakákon át, felhők között a titokzatos kehely ó hányszor felderengett. Felvertem a sivatag délibáb-palotáit – havas hegycsúcson, honnan a zerge is megszédült, Megszállottat találtam, megsúgta nékem a titkot:
   – A varázsló Merlin őrzi az ős jelekkel rótt pálcát, melyen a Grálnak útját olvashatni. Íme eljöttem hozzád, Merlin. Tudom, legyőztek, örök gyalázat tépi meg mocskolva ősz hajadat. Én király vagyok, hadseregek állnak elő egy-intésemre, szörnyű bosszút állhatok érted, mely még a te vén varázsló szívedet is megenyhíti, és újra fog ragyogni Avalun ős hatalma. Ha a pálcát, a titkos jelekkel róttat nékem adod.
   Merlin felelte: – Bár tudom, bejártál volt minden tartományokat az ég alatt, a Grálnak fényét sose fogod látni. Te nem vagy Istennek választott lovagja. – És tovább imádkozott Uter Pendragon sírja fölött.

   Ivanet, a kis apród a palotába érvén, tüstént az ajándok-oroszlán ketrecéhez tartott. A fiatal állat mozdulatlan feküdt egy sarokban és nem nyúlt az elébe rakott ételhez. Zöld szemei nem néztek Ivanetre, aki mindjárt látta, hogy a kis oroszlán igen szomorú. Néven szólítva becézte: – Lionet – mondotta neki –, hát miért búsulsz, látod ezótától én leszek a te urad és barátod, engem Ivanetnek hívnak, nem kell tartanod tőlem, én nagyon jó vagyok és Arthus király legkedvesebb apródja. Gyere ki, Lionet az erdőbe, együtt fogunk vadászni madárfiókra, megrémítünk rőzsét gyűjtő jobbágyasszonyokat, felkutatjuk róka koma rejtekét és ha leányrablóval találkozunk, megöljük. – De az oroszlán nem mozdult, Ivanet lefeküdt melléje a ketrec kövére és szomorú volt ő is.
   Akkor az udvaron keresztül ment Taliesin és Cynevare, az avaluni leány, szótlan egymás mellett, mintha magukban valami lassú, titkos értelmű dalt dalolván, annak ütemére lépnének. Ivanet kiszaladt elébük és kérve kérte Taliesint, mondaná meg, miért búsul a kis oroszlán. Taliesin elfordította fejét. De Ivanet mindegyre kérlelte, mígnem Taliesin lassan megsimogatta a kis apród fejét és aztán szótlan, tiszteletteljes mozdulattal, mintha valami előírt szertartást teljesítene, kitépett két hosszú szálat Cynevare aranyhajából. A két szálat az oroszlán nyaka köré kötötte és ennél a póráznál vezetve ment Lionet, ha szomorúan is, amerre csak Ivanet akarta.
   Ivanet büszkén sétált oroszlánjával Taliesin után, az udvar népe csodálta jobbról is, balról is, amíg el nem értek a terembe, mely Cynevare lakául jelöltetett ki. Itt leült Cynevare és Taliesin, és ők sem nyúltak az ételhez, szótlan ültek, akárcsak a kis oroszlán. Néha valamelyikük az ablakhoz lépett és furcsa, lassú, mintegy előírt mozdulatot tett, mintha intene valaki után vagy talán valakinek elébe.
   Akkor belépett Gavan és Lancelot, Arthus királynak két legszebbik lovagja. Mindkettőjük szívét akaratlan megnyerte az avaluni leány és versengtek, melyikük fogja bírni kegyeit. Cynavare illedelmesen csókkal üdvözölte őket és leültette a széptakarós kerevetre. De nem volt ez vidám vendéglátás. Bármit is mondott a két lovag, Cynevare nem mosolygott és Taliesin nem beszélt. Nem is maradtak sokáig, engedelmet kértek, amint illik és rosszkedvűen elmentek.
   Ither, a vörös lovag, a cinteremből egyenest Cynevare lakába sietett és félrevonta Taliesint. Figyelmeztette a szomorú magányos sorsra, mely vár rá Arthus udvarában Merlin eltávozta után, egymagában titkaival és csodás dolgokat művelni bénán. Felkínálta barátságát és hatalmát, szabadulást ígért neki és az őrizett Kehelynek, bosszút és hűbérül tartományokat, ha – megszerzi neki az útmutató pálcát. Bármit is beszélt azonban, Taliesin mit sem felelt.
   Akkor Cynevarehoz fordult Ither; bevárta, míg magukra maradtak és szerelmes dolgokat beszélt, mondván: – Hidd el, ezer tartományt bejártam, mennyi szép asszony szerelme volt az enyém. Ha meggondolom, ó mennyiféle az asszony: volt, pogány leányok sátrában néztem bűvölten a bűvös táncot, ír kolostorok fejedelemasszonyait meglestem éjszakán, tengeri tündér vendégelt gyöngypalotája gyöngynyoszolyáján. Drága szüzek mosolyának pírja páncélomon, hercegnők gyűrűs kezének érintésétől selymes lovam sörénye, királylányok sírtak tornyukból utánam, a távozó után, tehetetlen bánatban felszúrták tűjükkel keskeny kezüket, nézd: piros a rubint kardom markolatján – és mégis, Cynevare, te mindenkinél csodálatosabb, én mindet-mindet elfelejtem, eldobom emlékezetüket, mint kincses rakományt hajóból, mely végső tengeren a végső zátonyra futott, honnan már nincs menekvés – és a hajó boldog szigetté lesz, lobogók köszöntik majdan a hajnalt, ó engedj örökre pihennem szívednek édes zátonyán, tűzzed ki ajkadra mosolyod várvívó zászlaját.
   De valamint vannak holt várak, melyeknek nem leng zászló feltámadásig, oly módon Cynevare sem mosolygott.
   Amikor Ither kilépett a teremből, találkozott Gavannal és Lancelottal. Ez a két lovag most azt hitte, hogy Cynevare a vörös lovag miatt utasította vissza őket és kihívták Ithert fegyveres viadalra.
   Összegyűlt Arthusnak egész udvarnépe és sajnálták Ithert, a vörös lovagot, hogy vendégsége első napján már szégyent kell vallania, mert sem Gavant, sem Lancelotot le nem győzte senki bajvívásban. Először Lancelot állott ki, a Tó ura, az asszonyok szeme fénye. A második torna volt Gavané, Lot király fehérpáncélos gyermekéé. Soha annyi szép asszony nem nézett még harcot, soha ilyen harcot nem nézett még szép asszony szeme. Szörnyen egymásnak rontottak a harcok vad kovácsai, lándzsákból, melyeket elpazaroltak, erdő nőhetett volna, lovuk dőltével úgy hullott a kardcsapás, mint sziklák zuhannak a völgybe. Aztán birtokra keltek, gyilkos karokkal összeakaszkodtak, harmadik határban rémülve hitték, hogy megindult a föld.
   Arthus király és minden udvarnépe előtt Lancelotot és Gavant legyőzte Ither lovag.

   Lovagok és hölgyeik ebédre gyülekeztek Arthus király márványpadós nagytermében és leültek a híres-neves kerek asztal mellé, mely azért volt kerek, hogy senki se lehessen mellette ülvén első és senki se utolsó; mégis a legdíszesebb hely azé volt, aki Arthus király és Ginovera királyné között ült, eznap Itheré, a vörös lovagé.
   Apródok körülhordozták a kézmosó edényeket, azután arany és ezüst tálakon bevonult a lakoma. Key, az udvarmester, aznap kitett magáért, több baromfit és vadat öltek le, mint amennyi harcos elhullt Arthus király száz csatáján.
   Mikor a pecsenyéhez értek és kis Ivanet eltűnt, melyet hordozott, a hatalmas tál alatt, fehér ruhában belépett Cynevare, az avaluni leány, és vörös itáliai borral telten Arthus elébe helyezte Merlin csodálatos kincsét, a Földnek Kelyhét. Mindenki a Föld Kelyhét nézte, mely ragyogott, mint szentélyek mélyén örökmécs aranyos edénye a ki nem alvó vörös fény körül, és mindenki Cynevaret nézte, aki mikor mélyen meghajolt Arthus előtt, nem mosolygott, mint illedelmes leányok szoktak.
   Key, az udvarmester, meg nem állhatta gúnyolódás nélkül: – Furcsa népek ezek a mi vendégeink. Taliesinnél a most megevett ponty is beszédesebb cimbora volt és ama bánatos kőszentek a dómban virágosabb kedvűek ennél a leánynál. Cynevare, te vagy Avalunnak legsavanyúbb almája.
   – Ha savanyú alma vagyok is – felelte csendesen Cynevare –, csak azért, mert nem jött még el a megérés ideje.
   Mert tudnotok kell, hogy Cynevare nem csak honi földje után való bánatában hunyta le ajkát a mosoly elől; amikor a Föld Kelyhének kiszemelt őrizője lett, hétszeres fogadalmat kellett tennie oltár előtt, hogy sosem fog mosolyogni mindaddig, amíg el nem érkezik Istennek választott lovagja. Taliesin sem ostobaságból hallgatott, hanem mert ő meg fogadalmat tett, hogy meg nem szólal, míg Cynevare mosolya jelt nem ad. Ha szólt volna, püspök nem sem lett volna bölcsebb beszédű nála.
   Azután mindenki Ither lovag dicséretét mondotta, a bajvívóét, Gavan és Lancelot szégyenkezve hallgattak szemközt ülvén. Sok csodás kalandját tudták mesélni, akik szomszéd országokban jártak: irdatlan griffmadártól hogyan szabadított meg három hercegkisasszonyt, akiket a nagy állat elrejtett égig nyúló sziklán rakott fészkében; halászokat pusztító tengeri szörny-cethallal hogyan vívott meg vízben úszván; Thesszália koromsötét barlangjában háromszáz halottal harcolt, kiket hiába sújtott kardja, vértelenek voltak és elevenen vérét itták. Igaz lovag volt, veszedelemben lévők gyámola, félelem nem-ismerője és hamisság sosem lakott szívében.
   Arthus király emelte serlegét, mondván: – A Földnek Kelyhét először érinti mostan ajkam és üdvözlést iszom Ither lovagra: lenne jól vendégelt vendége kerek asztalunknak, folttalan híre-neve fényeskedjék továbbra is, mint íme a Földnek aranyos Kelyhe, majdan világ végén idegen országokban szívesen gondoljon vissza Arthusnak kerek asztalára.
   – Megállj Arthus király – kiáltott Ither lovag –, nem ihatsz még üdvözlésemre, sérelem ért udvarodnál, mely még megtorlatlanul éget.
   Mindenki felháborodva unszolta, mondaná el.
   – Arthus király, igaz lovagnak ismersz engem?
   – A kerek asztal királya vagyok, még sem láttam tenálad különbet.
   – Hallottatok mindannyian viselt dolgaimról; úgy vélem, nem hívatlan akarás, hogy őrzője kívánok lenni a szent Grálnak. Hosszú évek óta minden harcomnak a Grál volt végső célja, és ha a pajzsok, melyeket a gyengék védelmében bezúztam, volnának a Mont Salvage fala, akkor már színről-színre láthatnám a Grált. Udvarodban van egy gonoszindulatú, irigy és fösvény vén ember, Merlinnek hívják az igaz lovagság eme szívbeli ellenségét, ő őrzi a Grál útját mutató pálcát. Kértem tőle, megtagadta. Visszatér szigeti magányába, és hiába lesz ez ótától kiválasztott lovag, a Grált immár el sosem éri. Kérlek tehát, kényszerítsd Merlint, aki hűbéresed, adja nékem a pálcát.
   Arthus király arca elborult, nagy sokára felelte: – Ha azt mondom, Ither, hogy te vagy a legkülönb lovag, még nem mondottam azt, hogy te vagy az ég lovagja. Mert bár mily gazdag is légy lovagi erényekben, az ég lovagjának legfőbb erénye az alázat. Az ég lovagja olyan alázatos, hogy nem is tudja, hogy ő az ég lovagja, és mikor elindult a Grál felé, nem is tudja, hogy ő a Grált keresi és aki keresi, sohasem találja. Különben is, Merlin a vendégem. Kérésedet, Ither, nem teljesíthetem.
   Ahogy ezt kimondta, rettenetes dolog történt. Ither felugrott, arca is vörös volt, mint páncélja, és ezt kiáltotta:
   – Egy kérésem volt király, azt is megtagadtad, ám lássad. A Földnek Kelyhét vissza nem kapjátok, csak Merlin pálcájáért.
   Ezzel felragadta a kelyhet, a piros bor Ginovera királynő ölébe ömlött és végig drága ruháján, kehellyel a kezében kirohant a teremből.
   A hallatlan sértés oly módon érte a lovagokat, mint mikor bizonyos végzetes órákon valamely állat hirtelen megszólal; bizonnyal Itherből is valamely rejtett állat üvöltött ki, és erre a jelre felborult minden, valamint a sosem ingó kerek asztal. A kirohanó lovagok apródjaikba ütköztek, hiába kiáltoztak fegyver után, mert izgatott apródjaik megbotlottak a felhalmozott kardok tömegében és megvérezték ruháikat. Az éktelen lármára, mely támadt, a kakasok az udvarban íme mind megszólaltak, engedelmes paripák vadultan körül és neki a falnak, sólymok lekaparták sapkájukat és kiáltva kerengtek. Várjobbágyok üvöltő processzióban rohantak az udvarra és döngették a kapukat, melyeket bezárt előlük a siránkozó rémült cselédség. Taliesin megbúsultában és egymaga nem kiálthatván, öklével akkorát csapott a felborult kerek asztalra, hogy annak egy darabja letörött. Merlin is meghallotta a lármát a dóm előtt, kiragadott egy roppant sírkeresztet, azt lóbálva rohant az utcákon keresztül és nyomában mind a koldusok, aggottak, nyugtalan szívűek és akiket esztendőben egyszer ha látni. Szembe került csapatok egymásnak estek, ki sem tudta, hol van barát vagy ellen. Füst szállt fel: a magtárakban hirtelen tűz ütött ki, az udvar díszkútjáról a szobor roppant loccsanással beesett a vízbe, a terem nagy márványoszlopa hosszában megrepedt és a süket toronyőr félreverte a harangokat.
   A vörös lovagnak pedig híre-hamva sem volt.

II.

   Nagyon sokáig tartott, míg újra csend lett a várban. Mégis, a tüzet eloltották, a kiszabadult állatokat visszavezették, az összefutottak hazatértek. A lovagok lassan újra együtt ültek a megcsorbult asztal körül, fáradtan, sebzetten és hiába, torkuk száraz volt a sok kiáltozástól, de száraz íze volt most a bornak, a bátrak italának. Merlin pedig tehetetlen dühvel feküdt a földön, az arany madarakat ruhájáról már mind letépte, egyre tompulóbb hangon, valamely ősi nyelven, melyet senki sem értett, szörnyű igéket dobált, súlyosan feküdtek a még reszkető levegőre, mint elvonuló vihar végső legsötétebb fellege.
   Akkor a várnak újra megnyitott és nyitva is felejtett kapuján aggastyán gebe döcögött által, fejét vigasztalan földön hordva, csontjai dárdaként szúrtak ki megkopott bőréből.
   A gebén pedig egy fiú ült, félig még gyermek, furcsa és nevetséges öltözetben: ruhája egyetlen zsákból és fehér térdéig alig ért, fején olyas sapka volt, mint amilyent a bolondok viselnek, nyers borjúbőrből kivágott cipőben, kezében gerely, amilyennel gyermekek vadásznak madarakra. Csúf és durva ruháján úgy csillogott által csodálatos szépsége, mint mikor csatákon valakinek hirtelen eszébe jut akiért harcol, távol szerelmese és pajzsa vér környezte közepén a klenódium egyszer csak megragyog.
   Az őrök a kapu alatt csak akkor vették a fiút észre, mikor már átbaktatott; nevettek és kiáltoztak utána, hogy vajjon rohammal akarja-é megvívni a várat – de a fiú nem hallotta, megnyílt piros szája, amint bámulta az udvart, sürgölődő csatlósokat, márványkutat, karcsú ablakokat és a tornyokat legkivált és azt gondolta, hogy náluk odahaza talán kevés eső esett, hogy a fák nem nőttek ilyen magasra.
   Szemének tiszta tekintetében oly mód fürdött az udvar, mint keresztelő kút vizén az újszülött, aki még magában rejti a titkokat, melyeket színről-színre látott megszületése előtt: a fiú kék szemének tekintetében tisztán és értetlenül fürdött az udvar.
   A várjobbágyok gyermekei összecsődültek nyomában, gúnyolódtak és kövekkel hajigálták; a fiú összeráncolta homlokát és felemelte gerelyét, de ismét leengedte, érezvén, hogy ezek nem méltó ellenfelei.
   Key, az udvarmester éppen akkor ment át az udvaron, meglátta a csődületet, odasietett pálcájával, ráripakodott a fiúra, hogy bolondból bizony túlon sok is akad itt, koldusoknak pedig templom előtt a helyük és takarodjék az udvarról. De a fiú tiszta tekintetével elnézett Key fölött, valamint a madár könnyeden elszáll fák akaszkodó ágai fölött, baktatott tovább, hátrahagyván a meglepetésében szitkozódni is elfelejtett Keyt.
   Mindebben még semmi csodálatos nincsen; most történt az első csodálatos dolog. Szemközt jött Ivanet, a kis apród, szomorú oroszlánját sétáltatva. Mikor a kis oroszlán a fiút meglátta, kitépte pórázát Ivanet kezéből, odaszaladt a fiúhoz, szűkölve és sírva örömében, lelapult, ugrált és dorombolt és nem találta helyét. A fiú pedig leszállt a gebéről, becézte az oroszlánt és játszadozott vele.
   Ivanet könnyű lábán a fiúhoz futott és üdvözölte komolysággal, mondván: – Nem tudom, ki vagy, de nem lehetsz akárki fia, mert íme csodálatos módon oroszlánom, aki mindeddig szomorú volt, most hozzád sietett és örül veled. Én, Ivanet, Arthus király apródja, kezem nyújtom neked – most még kicsiny és pajzsot hordozni gyönge, de várj, és messze földön félt kéz válik majd belőle. Hogy hívnak téged és ne vedd zokon, hogy neved kérdem, mint legyőzöttektől szokás, de íme én már megmondtam az enyémet.
   – A jó Isten védelmezzen (anyám tanított, hogy ezt mondjam). A nevem? engem édes fiamnak, szép egyetlen fiamnak szólított mindég az édesanyám. Örülök, hogy Arthus király apródja vagy, mert éppen őt keresem, azért hagytam el édesanyámat, aki már tán aggódik is azóta utánam, és a kutyád is nagyon kedves, akit oroszlánnak hívnak.
   Ivanet gondolt egyet, fekete köves övével együtt lecsatolta kis tőrjét és a fiúnak nyújtotta – Akarsz-é fegyvertársam lenni?
   – Hogyne akarnék – felelte a fiú, magára csatolva a tőrt –, nem tudok itt sehogy sem magamban eligazodni és olyan vagyok, mint erdőben, ahol még sosem jártam és másfajták az állatok. Annyi mindent kellene megkérdeznem tőled, aki olyan bölcsnek látszol, azt sem tudom egészen, mi az, hogy fegyvertárs és nem tudom hasznát a sokféle fegyverszerszámnak, amit itt látok; meg kellene kérdeznem, mitől nőnek olyan magasra azok a dolgok a házak fölött és milyen búcsújárásra fut itten össze ekkora sokadalom és miért kiabálnak utánam, aki mit se tettem, csak itt vagyok? és hogy mi volt az a csodálatos dolog a briziljani erdőben: asszonyt láttam, aki sírt egy férfi fölé borultan, a férfi testéből folyt a vér, akárcsak valami vadból, akit ledöf gerelyem és azt jajgatta az asszony, hogy meghalt a szerelmese, Ither lovag ölte meg. Mért sírt az asszony? mi az, hogy szerelmes? kicsoda az, aki férfiakra vadászik és hogy lehet az, hogy egy ember meghal? egészen meghal-e vajjon, mint egy vad és húsát lerágják a hangyák? De most nincs érkezésem, hogy mindezt megkérdezzem tőled. Vezess azonnal Arthus királyhoz, fegyvertársam.
   A két fiú karöltve sietett át az udvaron Arthus terme felé. Arthus király már csak néhányad magával ült ott, mind elcsodálkoztak a fiú szépségén, az pedig így szólt:
   – Védelmezzen az Isten, Arthus király, elsőbben is üzenetet hozok néked. A város előtt az erdő szélén vörös lovag áll, kezében aranyserleggel, ő üzeni: ha van köztetek bátor és lovag, ám jöjjön ki és vívjon meg a kehelyért életre-halára, mert ha ő győz, bizony nem lesz kegyelmes; vagy ha nincs, hódolatos menetben küldjetek ki néki egy pálcát, nem tudom, az mifajta.
   A rossz hírre sápadtan néztek össze a lovagok. Gavan és Lancelot legyőzöttek voltak és nem vívhattak másodszor; és a többi egy sem bízott a győzelemben, ha egyszer az a kettő vereséget szenvedett. Hallgatva néztek Arthus királyra.
   De Arthus szeme öbölbe ért hullámként pihent az idegen fiún, kinek arca távoli dolgokat igézett fel, mint kórosokat a hold: csak nézte Arthus és íme erdei tündérek meglesett körtánca újra táncolt, fehér szarvas ágas-bogas agancsai között újra dalolt a déli szél, éjszakai patak kék vize ringott a holdnak fényén, mint egykor, a gyermekkor elfelejtett kertjében.
   Sokáig nézte Arthus, aztán így szólt:
   – Ó milyen tiszta lehetett az asszony, aki tégedet világra hozott! Ki vagy te és anyád ki és mit akarsz voltaképp éntőlem, mert nem ok nélkül való jöveteled.
   – Királyné az édesanyám, világszép asszony és Szív Fájdalmának hívják; briziljani erdőben a szomorú asszony mondotta, hogy Parzival az én nevem. Azért jöttem hozzád, hogy lovaggá üss engem, most mindjárt.
   Nevettek a lovagok nagyon, Key pedig azt mondta: – Ha egy óra alatt megnő a szakállad, még lovag is lehetsz, ha pedig nem – elszegődsz-e kuktának?
   A lovagok kacagtak, Key pedig folytatta: – Talán megengedi lovagságod, hogy lecsatoljam ékes páncélját és fegyverét, félretegyem amint illik, amikor terembe lépünk; lovagságod elfelejtette.
   De amikor közeledett feléje, a fiú dobbantott lábával és Key visszahőkölt, mert íme megrendült az egész palota fundámentumában, a fegyverek a falon harcias zajjal összeütődtek és fenyegetve.
   És most már a lovagok is védelmükbe vették a fiút, mert olyan hatalma volt szépségének, hogy akárki látta, férfi vagy asszony, azon mód megszerette.
   Arthus így szólt: – Tudod-e Parzival gyermek, hogy aki lovag akar lenni, annak előbb mint nehéz fegyvert hordozó apródnak kell megérdemelnie ura becsülését, dalban gazdag és bátor szerelmével úrnője szívét kell megvívnia és gyámoltalanoknak magát felejtő gyámolításával méltóvá válnia a Legfőbb Úr előtt a Legmagasabb Szerelemre? Csak aki hű szolgája volt a hármas szolgálatban urának, hölgyének és Megváltójának, az vétetik úrnak fel a lovagok sorába.
   – De én, Arthus király, idő előtt mégis lovagommá ütlek, lovagok, hölgyek és Isten színe előtt, királyi felkent jogomnál fogva, mert nem lehet, hogy tévedjek benned. Mivel pedig a kerek asztal lovagjának méltó fegyverzetet kell viselnie, tulajdon kincstáramból foglak megajándékozni – és már küldötte is a csodálkozó Keyt.
   De a fiú nem akarta elfogadni Arthus ajándékát; együgyűségében azt mondta, hogy ő csak abban a fegyverzetben harcol, melyet maga szerzett magának; és ha más senki sem akar a vörös lovaggal megvívni, hát akkor engedtessék neki meg a harc és ő megszerzi magának a vörös fegyverzetet.
   Erre megint nagyon kacagott mindenki, Key, a gúnyolódó azt mondta: – Ne kacagjatok, engedjétek meg a játékot: Parzival az ostor, Ither meg a csiga; rajta, hátha meg tudja pörgetni. Igen gyakorolt lehet a csigapörgetésben.
   De Arthus király nem kacagott, mindenki elhallgatott, mikor ő felállt mondván: – Parzival, királyi jogomnál fogva hatalmat adok neked, hogy megvívj Itherrel és ha győzöl, tiéd legyen minden, ami birtoka; és akkor lovaggá ütlek, rangban legelsővé a kerek asztal lovagjai között.
   Senki sem mert szólni és néhányan könnyezve nézték a büszkén-boldogan indulót félelmes sorsa elé; de Arthus királyi szemei tűzben égtek, mert azok látták, amit még senki sem.
   Amint Parzival átment az udvaron, összegyűlt Arthusnak népe és bámulták az idegen fiút, nem tudták, milyen veszedelemnek megy elébe és nevettek; nevettek bolondos ruháján és nevettek, mert oly szép volt, hogy mosolyognia kellett annak is, kinek hosszú sírástól már görcsöket kapott a szája.
   És ekkor történt a második csodálatos dolog. Ott állott az udvaron Cynevare is, az avaluni leány; aki mikor meglátta Parzivalt, elfelejtette héteskűs fogadalmát, piros ajkán kicsordúlt a mosoly, a boldogok almájának édessége és Cynevare kacagott, oly szépen, ahogyan csak szűz leányok tudnak.
   Amint ezt Key meglátta, nem fösvénykedett a gúnyolódásokkal: – Íme az okos szűz, mondotta, aki valaki választott számára tartja mosolya klenódiumát, lám-lám, ha bolondot lát, kacag és tombol mint akárki oktalan fehérnép. – A körülállók nevettek szavain, de egyszer csak meghalt a mosoly, mert valahonnan ott állott Merlin, óriás magasan, ingó szikla lezuhanás előtt. Rettenetesen megbúsult, hogy Cynevare megszegte fogadalmát és ily mód a kehely után, úgy tűnik őrizőjét is elveszítette. Nem volt iszonyúbb semmi a varázsló Merlin haragjánál, ő volt az, aki tenger fölött áthajította Írhonból Wallisba az óriások nyakláncát; mostan meglóbálta a sírkeresztet, melyet magával hordozott és lesújtott vele szegény avaluni leányra, aki sírván összerogyott előtte.
   És ekkor történt a harmadik csodálatos dolog. Taliesin, aki mindeddig mit se szólt, de gondolatban sem ellenkedett sohasem Merlinnel, mostan fennhangon így kiáltott: – Merlin, ezt rosszul tetted. – Iszonyú volt a varázsló Merlin haragja, lesújtott a sírkereszttel tanítványára, aki azon mód elterült a földön.
   A körülállók borzadva nézték Merlin művét, de szólni senki sem merészelt.
   Parzival mindent látott és értett, hogy itten miatta sújtott két embert gyalázat és szenvedés. De ő sem szólt, csak megjegyezte jól, gondolván, hogy egyszer majd még megfizet érte. És gebéjét sehol sem találván, gyalogszerrel kisietett a várkapun.
   Senki se tudta hová tart, senki se követte, csak Ivanet, a kis apród, nagy távolról és sírván. Így érkezett Parzival a briziljani erdő szélére; íme még ott állott lován egy helyben Ither, a vörös lovag és a Földnek Kelyhében gyönyörködött immáron sajátjában és azon gondolkodott, hogyan lehetne a Föld Kelyhe mellé az égnek kelyhét is megszerezni, anélkül, hogy amarról le kellene mondania.
   Parzival közelített hozzá és csendesen így szólt: – Isten védelmezzen, vörös lovag. Arthus király nekem ajándékozta minden birtokodat, add hát ide lovad, a páncélt meg a kelyhet.
   Ither nagyot nevetett: – Úgy vélem, Arthusnak szégyenén való fájdalma elvette maradék eszét is; nem baj – te azért tetszel nekem, fiú, akarsz-e a kengyelfutóm lenni?
   – Igen kérlek – felelte Parzival –, add ide amit kértem, mert nagyon nagy baj lesz, hogyha megharagszom.
   Erre Ither fölötte felbőszült, káromkodott és lándzsája tompa felével teljes erejéből megütötte Parzivalt, mint parasztokat szokás, lándzsát nem hordozókat. Parzival hátratántorodott a virágok közé.
   Másnak elég lett volna ez az ütés, hogy jajgató népe ápolgassa, de Parzival azon mód talpra ugrott, kipirultan élete első haragjában és eszébe jutott az erdei szomorú asszony, akiért bosszút kell állania; retteneteset kiáltott, kitépett gyökerestől egy növendék csomós fát és azzal rásújtott Ither sisakos fejére. Betörött a kemény vas, betörött alatta a koponya még keményebb csontja, Ither lovag lefordult lováról. Gőgös lelke hangtalan röppent el a kiömlő vérből, harcolt felette angyal és a gonosz, nem a mi dolgunk kérdezni, kié lett.
   Parzival nyomban neki látott, hogy levegye a tetemről vörös fegyverzetét. De finom és tudatlan kezei oly mód hibáztak a páncélon, mint Nagy Sándor kutyái az óriás teknősbéka hátán. Akárhol is próbálta, seholsem lelte nyitját vagy tágultát.
   Ekkorra ért oda Ivanet, a hűséget szívű. Megdörzsölte szemét, nem álmodik-e szomorú ébredés elébe, azután még mindig sírva csókolta barátját, ahol érte.
   Mikor kissé alábbhagyott öröme, apródi ügyességével könnyeden lefejtette a páncélt a halottról és ráadta a türelmetlenkedő Parzivalra. Azután összecsapta kezét, megint sírt és megint csókokkal illette barátját: ó milyen szép és daliás volt Parzival a szalamander kovácsolta páncélban!
   Parzival a fegyvertelen, vérében vörös halottra nézett, akinek lelohadt gőgje és fölötte nem sírt senki szomorú asszony; azon egy pillantás alatt szerelemről és enyészetről nagy titkokat tudott meg, mint mikor léket kapott hajóba hirtelen betódul a tenger és a hajó nagyon nehéz lesz; Parzival szeméből kicsordultak, nem a megbánás, hanem az emberen szánakozás könnyei. Összetörte a fát, mely fegyveréül szolgált, földbe szúrta gyermeki gerelyét és ráerősítette a fa egy darabját a szent kereszt alakjában, ily módon jelölvén a helyet, ahol ember vére omlott.
   Aztán Parzival teljes fegyverzetben egy-ugrással felpattant Ither paripájára, kezében tartotta a Földnek Kelyhét, maga mögé vette Ivanetet és vágtatott vissza Arthusnak várába.
   A tornyok őrszemei messziről meglátták közeledni Parzivalt Ither páncéljában, megjelentették Arthus királynak és így történt, hogy mikor a két gyermek belovagolt az udvarra, a lovagok sora zászlóval, fegyverrel ékesen lóháton várt már; Key kürtjét fújta, asszonyok az erkélyekről integettek és tépetlen zászlók, töretlen lándzsák földig hajoltak Parzival előtt.
   Arthus királyi szeme tűzben égett, megölelte Parizvalt és azon mód lovaggá akarta ütni.
   – Nem lehetek lovaggá – mondotta Parzival –, két embert miattam ért gyalázat és szenvedés, őket meg kell torolnom. Hol van a gúnyolódó?
   Ezzel odaugratott Keyhez (Ivanet már leugrott volt lováról), kiemelte nyergéből és körülhordozta az udvaron; eresz alatt megtalálta a kosár avaluni almát, melyre Key olyan büszke volt, meglóbálta az udvarmestert és behajította a kosárba. A drága almák mind szétlapúltak, Key ékes ruhája csupa mocsok lett, mindenki kacagott a vár udvarán.
   Azután körülnézett Parzival és a beomlott kút mellett, a többitől egészen egyedül, meglátta Merlint. Nagyot kiáltott és feléje tartott.
   Merlin volt az egyetlen, aki nem lelte gyönyörűségét a fiúban. Komor öregsége nem látott egyebet benne, mint bolond és szerencsés sihedert, aki miatt esküt szegtek hívségesei és aki a Földnek Kelyhét bitorolja. Amint most meggondolatlan vágtatott feléje, könnyű szerrel végezhetett volna Parzivallal iszonyú varázsló haragjában, de ő szörnyűbb véget szánt neki. Ezért hát nem várta be a fiú rohamát, fekete lovára ugrott és kilovagolt a várkapun; tudta, hogy Parzival utána fog eredni. Így is történt; Parzival búcsút se véve, kezében még a Földnek Kelyhével üldözőbe vette Merlint.
   Bárhogy is hajszolta azonban új paripáját, a távolság mindegyre ugyanaz maradt és vágtatván, csakhamar elérték Briziljan veszélyes erdejét. Össze-vissza kószálta, űzte Parzival az irdatlan rengeteget, hol elveszítette Merlin nyomát és tiltóan útját állták óriási fák, folyondár, iszalag; sziklás taréjú patakokon ugratott keresztül, meredek lejtőkön csuszamolva hajtatott felfelé – és mindég, mikor már vissza akart fordulni, valahol a fák között feltűnt Merlin óriási feje és óriási szakálla, mint valami kóválygó erdei köd. Végül is sem lova, sem ő nem bírták tovább az iszonyú hajszát, egy mély vágásban, hová sosem sütött a nap, összehajló fák boltja alá, leugrott lováról, lefeküdt és azon nyomban elaludt a fáradtságtól.
   Abban a percben Merlinnek varázsszavára mindenfelől elindultak a rettenetes erdő kígyói, a karvastagságú fekete fojtogatók és az apró mérgezett fogúak, amelyek harapásától felduzzad kékesen a test és megbomlik és amelyek marásától kitódul a vér a megnyílt pórusokon s az unikornis szarvából zúgott por sem segíthet; lassan és rémesen közeledtek a gyanútlan alvó felé, ki nem hallotta lova ijedt nyerítését, feküdt elterülten gyermeki álmának halálra ítélt szépségében, közelebb-közelebb jöttek a kígyók.
   Idő múltán Merlin odalovagolt a vágáshoz, hogy a halott fiú kezéből visszavegye a Földnek Kelyhét. De odaérve, mindennél csodálatosabb dolgot látott: felül az ágak boltja megtöredezve szétvált, mintha roppant madár csapott volna le, a nyíláson besütött az arany nap. De Parzival mégis árnyékban aludt édesen, mert feje fölött árnyékot adóan ott állott az óriás páncélos angyal, zordon és egyben szeretettel teljes arculattal, hatalmas pallosára támaszkodva, mely még fekete volt az Ellenség vérétől, akit legyőzött az idők kezdetén. A magasztos alatt elől köröskörül sziszegve menekültek gyötrött vonalakban az ártalmas kígyók, Parzival sértetlen aludt gyermeki álma győzelmes szépségében.
   Merlin pedig letérdelt és bocsánatért könyörgött. Bűnbánó könnyek közt most már ő is tudta, hogy Parzival a diadalmas balgatag, Istennek választott lovagja, kin titokzatos kegyelme nyugszik, mint tömjén füstje a dómnak Szent György szobra körül.
   Aztán lassan és görnyedt alázattal közeledett az alvóhoz, ruhája ráncaiból kivette az útmutató pálcát, melyért meghalt Ither lovag és belé helyezte Parzival pajzsába, arra a helyre, ahol hölgyeik klenódiumát tartják a lovagok.
   Mire Parzival felébredt, az angyal már eltűnt feje mögül. Parzival megdörzsölte szemét és így szólt: – Te vagy az, Merlin, én álmot láttam... soha ilyen álmot... ne haragudj rám amiért hogy üldözőbe vettelek és ha mivel megszomorítottalak, bocsásd meg; íme neked adom a Földnek Kelyhét.
   Merlin megcsókolta Parzival lábát és boldogan átvette tőle a Földnek Kelyhét. Tudta, nem kell az már a választott lovagnak, akit az útmutató pálca anélkül, hogy ő maga tudná, ellenállhatatlan erővel von az Ég Kelyhe felé, amely mellett a Föld Kelyhének fénye csak kölcsön- és tükörfény.
   És békességben visszatértek Arthus udvarába.
   Most már semmi akadálya sem volt, hogy Parzival lovaggá üttessék; ami azon mód meg is történt olyan pompával, melyet csak Arthus király vára ismert. Amikor Arthus kardja Parzival vállát érte, végéből kékes láng csapott ki, mint olykor viharban tornyok keresztjén látható és árbocoknak ormán és az ilyen hajó nem pusztúl el. Az udvarnép letérdelt és imádkozott; Arthus a kardot sosem használta többé vérontásra: ott függött a dómban ez ótától a Boldogasszony lábai előtt.
   És most, hogy már lovaggá lett Parzival, itt a történet vége. Alkonyodott és amint megmondotta, Merlin felült fekete lovára és indult vissza ős Avalun csodaszigetére. De nem ment megtörten és magányosan, diadalmenetben vonult mögötte a Földnek Kelyhe, melyet nem más hozott, mint Taliesin és Cynevare. Mert tudnotok kell, hogy amint Merlin haragja megszűnt, menten begyógyultak a sebek, melyeket haragjában ütött; ilyen volt Merlinnek varázshatalma.
   Merlin lovagolt elől és mivel ő varázsló volt és dalnok, mint ama nápolyi Virgilius, nagy örömében ily mód énekelt:

      Minden teremtmény az Urat dícséri
      és hatalmas ő alkotásaiban.

      Szemének fényén hízik a szép arany,
      mit a föld koboldja rejteget,
      de drágább kincs a gyermek tiszta arca,
      a víz sellői vére ütemére
      úsznak a habokon fel és alá,
      vizek felett lehellete pihen,
      mint kegyelme a választott felett.

      Szalamanderek a győzhetlen tűzben
      kovácsolják rettentő haragját
      és diadalmas az Ő harcosa,

      a viharok koronás madara
      az ő szárnyával tanult meg repülni,
      de messzebbre száll kit elhívott az ország.

   Akkor Taliesin vette át a dalt és énekelte, hogy a sziklák mind vele énekelték:

      A szűz leányok tiszta mosolya,
      a lovagok töretlen fegyvere,
      a varázslóknak varázs-ereje
      mind-mind őt dícsérik:
      az Úr-Atyát kinek roppant kezében élünk,
      az Igét ki szent tüzével járta át a vérünk
      és a Kegyelemnek titokzatos Lelkét,
      ki fölénk feszíti fehér szárnyait. –

      Mellette lovagolt Cynevare, az avaluni leány, mosolyogva, de immár bánatosan és vissza-vissza nézve a vár felé, ahol utoljára látta Parzivalt. Férfi sosem ölelte őt, szűzen őrizte a Kelyhet és fiatalon érte halála.
      Parzival még ugyanaznap este szintén útnak indult. Nem volt nyugodalma, vissza nem tarthatta őt fényes udvar igaz vendégszeretete, fegyvertársak, hódoló országok hatalma, sem pedig szép hölgyek hű szerelme; mert hol más lovag hölgye klenódiumát mutogatta, az ő pajzsában azon helyt volt az ősi jelekkel rótt pálca és vonta őt, anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, pihenést nem tűrve a cél felé; így teljesült, amit mondtak az Ég Lovagjáról.
      Ő lovagolt az alkonyodó mezőkön által, Briziljan vad erdején keresztül, hátra nem nézve, fegyverkező veszedelmek elébe, nem kérdezve miért és hová; de valahol a legtávolabb határban ragyogtak már a leszálló napban a Grál várának színes üvegablakai.