1.

Tekergő Kutya nyugodt arckifejezéssel vette szemügyre a sivatag szélén elterülő települést. Arckifejezése lehetett volna kifejezőbb is. Csodálkozó, ha eddig még soha nem látta volna a falut. Érdeklődő, ha nem látta volna még elégszer, netán gyanakvó, ha tudomása lett volna arról, hogy rosszakarói akadnak a vidéken. Így azonban nem mutatott különösebb érdeklődést a falu iránt, noha - megszabadítva magát a civilizációban szerzett tapasztalatok sugallta biztonságérzettől - barbár ösztöneire hallgatva elrejtőzött a falu közelében meghúzódó sásban, s onnan figyelte a cserepes talajból elszórtan, gombaként kinövő agyagházakat, s a sárból tapasztott, ős összevisszaságban emelkedő apró kunyhókat.
   A település a sivatag lábainál feküdt, közel a folyóhoz, mégis elég távol tőle ahhoz, hogy lakosainak ne kelljen tartania az iszapban tanyát vert, nagy, pikkelyes hüllőktől, melyekre a Tekergő Kutyának elég volt egyetlen pillantást vetnie azon a bizonyos hold nélküli és csillagtalan éjszakán sok-sok évvel ezelőtt a folyó egy felderítetlen mellékágában, hogy megállapítsa: halálosan veszélyesek. Azóta is gondosan kerülte őket, s ha csak tehette, a folyón még csónakkal sem közlekedett.
   Valamivel Tekergő Kutya háta mögött most is messzire, a láthatárig húzódott a sivatag. A folyómelléki lápban azonban nyálkahab és hínár himbálózott lába, dereka és könyökbe hajlított al-, illetve felkarja körül. A harmincas évein alig túl lévő Tekergő most megérezte a kikötők jellegzetes halbűzét, melyet a világ valamennyi halásztelepülése magáénak mondhatott. Beidegződött mozdulattal félrehajtotta a sást, hogy minél jobban lásson, s eközben - érezte - meztelen karjára és lábszárára piócák tapadtak. Ha Agra fölégetné ezt a mocsarat, és kiszárítaná a folyót, ez a falu a rákövetkezendő évben éhen halna. Mosolygott a gondolatra. Talán még az Oaxosznak, ennek a Perhedzst éltető, lüktető óriásfolyamnak is kiszáradna a felső árka, ha az északi vízmosások nem telnének meg vízzel, amint rendesen szoktak.
   Vett egy mély lélegzetet, megragadta sárkányfej-markolatú kardját, és feltápászkodott a felszínen habosan fodrozódó, mégis cuppogósan sűrű, bűzös dágványból. Este volt, és a Névtelen Síkság, ez a végtelen kőrengeteg feketén tündökölt. Furcsa látvány volt, de Rastar nem nézett maga mögé. Már ismerte a látványt. Sohasem gondolta volna, hogy egy ilyen kopár terület ennyire megindító tud lenni. Úgy érezte, ez a föld haláltusáját vívja; s törzsének hite szerint valóban a világ haldoklott ott, ahogy fokozatosan sötétült, hogy a világosság átadja helyét valami másnak, ami több, mint a nappali fény hiánya, s amire Tekergő Kutya csak éji rettenetként tudott gondolni.
   Rastar'aff elnevette magát. Úgy érezte, utoljára jár ezen a helyen, ám nem tudott mit kezdeni az önmaga előtt tisztázatlan hangulattal, mely így nem jelentett se jót, se rosszat. Nem szerette az ehhez hasonló kedélyállapotokat. Sőt, tudatában volt, hogy gyűlöli őket; az egyetlen, amitől eddigi tapasztalatai alapján komolyan tartania kellett, az effajta szorongás volt. A félelem.
   Végül is csak egy gyilkos volt, s a vérontás már hazájában sem ott ért véget, ahol mindkét félnek a legjobb lett volna, s nem is azzal kezdődött, hogy valakinek a vére folyt. A városállamokban sem volt ez másképp. Sem másutt a Rastar által ismert világban. Ezért aztán nem is teketóriázott tovább: baljós előérzeteivel együtt bement a faluba.


2.

Új ruhája nem állt másból, mint egy lenvászon kötényből, melyet egyébként is átlátszóbbnak érzett a kelleténél. Így, szinte meztelenségig levetkőzve kényelmetlenül szabadnak érezte magát. Még egy utolsó pillantást vetett a homályos sarokba vetett hasított nadrágra, a laza felsőzekére, a bő selyemingre és a széles, fekete fekvőgallérra, aztán kardjáért nyúlt.
   Rastar félig hajolt teste hirtelen összerezzent. Rádöbbent, hogy rajta kívül még valaki figyelte a kardokat - s a kardokkal együtt a markolatokat, a cizellákat és berakásokat, de nem a pengét.
   Az ajtóban egy pabakkamen szolga állt, fajtájának tipikus képviselője. Tagbaszakadt lény, mindig megfeszülő izomkötegekkel, akinek lapos homlokához tapadó, csapzott, fekete haja szemfüles, kíváncsi szemeibe lóg. Rastar jól látta, hogy ennek az egyébként az emberre megtévesztésig hasonlító lénynek a szemében földöntúli mohóság is villan.
   - Tedd le! - utasította a szolgát, mire az nehézkesen, de nesztelenül odaosont a falhoz, és halkan a padlóra helyezte súlyos terhét. Egy fakeret volt, amelyre a pabakkamen szolga aprólékos munkával háncsfonadékot feszített ki.
   Amíg a pabakkamen az ágy elkészítésével foglalatoskodott, a szoba lakója - ugyanolyan hangtalanul, mint ahogyan a szolga meglepte őt - kardját magához véve felhúzódzkodott a szobán átívelő gerendára. Macskaként végigosont rajta, végül az ajtó felett megállt. A lény dolga végeztével megfordult. Az idegen jól látta a bennszülött arcára kiülő megdöbbenést, majd az azt fölváltó riadalmat és a fokozatosan kialakuló félelmet.
   - Jól van - gondolta magában. - Ezt az eltűnésem váltotta ki belőle.
   A szolgalény az ajtó felé iramodott, ám amint átlépte a küszöböt, sercenő hangot hallott maga mögül, és hideg acél érintését érezte a nyakán.
   - Párnák nincsenek? - hallotta a kísérteties hangot a háta mögül. Lábai megremegtek.
   - De igen, nagyuram.
   - Akkor hozd! És egy másik kötényt is... Gyorsan!
   - Te, uram? - kockáztatta meg a kérdést a pabakkamen, ám még mindig háttal állva támadójának.
   - Mondd! - A hideg érintés visszatért, s a rabszolga megremegett.
   - Te ugye démon vagy?
   - Rosszabb. De most már indulj! - A vendég hüvelyébe dugta kardját, és felnézett. - Hah...- húzódott mosolyra a szája, ahogy a gerendáról függő vásznat szemlélte. - Nemcsak a kardkivonással kell számolni, hanem a ruhákkal is. - Még ugyanennél a gondolatánál fölnyúlt, és kitépte a fából a vásznat, amely a gerendán történt átfordulásakor szakadt le kötényéből.


3.

Szobája most már majdnem teljes kényelemmel szolgált. Nincs még egy ilyen hely a faluban - gondolta kesernyés gúnnyal Rastar -, hiszen a falvak szegények. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy bármit, bármit képesek előkeríteni, ha fizetővendégről van szó. Egy déli vagy egy nyugati kalandor ritkaság errefelé. Szekrényei természetesen így sem voltak, de ládája igen, és ez nagyszerűen megfelelt a nyugatinak, aki megszokta, hogy tengerészmódra csomagoljon. A ládán már rajta volt a vendégpecsét, és nála a pergamenes párja.
   A hűvös levegő felfrissítette, szobájának keményre döngölt iszappadlója is kielégítette, a szoba egyetlen bútordarabját, a rozoga nádszárszéket azonban kevesellte; házigazdái már intézkedtek az ágyáról. Miközben „beköltözött", szemügyre vette a házat. Fala vályogtégla volt, a ház vázszerkezetét gerendázat alkotta.
   Kisebb alátéteken álló, nehéz kőlap szolgált asztalként. Rajta lepénykenyerekkel, sült hallal és maréknyi datolyával megrakott agyagedények sorakoztak, na és az elmaradhatatlan bor egy kancsóval - érintetlenül. A bor jófajta volt, s Rastar szájában összefutott a nyál, amikor beleszagolt a kancsóba, illetve a gondolatra, hogy belekortyol.
   A kenyér és a bor is érintetlen maradt. A férfi csak feküdt a kényelmes gyékényágyon, és nézte, ahogy a halovány fénnyel égő mécsesek táncoltatták terítéke árnyait.
   A falak tövében horpadt, kiszolgált faszénserpenyők szították a tüzet, csak nehezen szorítva ki a sivatagi éjszaka hidegét a helységből.
   Rastar kifacsart jellem volt. Megtűrte a kényelmet, de a luxust nem szenvedhette. Zordon fiú volt. Most úgy érezte, hosszú útja után ez a pihenés jár neki. Hallgatta a halk, melankolikus sípszót, melyről nem tudta eldönteni, honnan szól. Végtére is felállt, és a teveszőrpokróccal eltakart, szűk, de rácsozott ablaknyíláshoz lépett. A teveszőrből alkonyatig kellett volna elpárolognia a rálocsolt víznek, mivel azonban ez nem történt meg, most loncsos volt a rátelepedett portól és a beleposhadt nedvességtől.
   Rastar félretolta, de az ablak magasan volt, így meg kellett ragadnia a bambuszrácsokat, hogy fölhúzódzkodva kiláthasson a falu más házaira. A bambusz nyirkos volt, a teveszőr szúrta a hátát, s tudta, hogy össze is sarazta. Ez felingerelte. Dühösen vetette le magát az ablakból, és visszaheveredett a helyére, párnái közé.
   Megpróbált a küldetésére gondolni. Ma húsz napja, hogy felkereste a pap. Az a pap, aki már megbízta egyszer egy hasonló jellegű feladattal. Perhedzsi papokat gyakran látni Varaia útjain, s leborotvált, olajokkal fényesre kent fejükről már messziről meg lehet ismerni őket. De az ő papja más volt. Vállán átvetve csillagokkal ékesített párducbőrt hordott...
 &Rastar megdermedt. Abban a pillanatban vált mozdulatlanná, amikor a síp elhallgatott. De nem a síp miatt, hanem mert tudta, hogy valaki van még rajta kívül a szobában
   A mécses már kialudt, és a serpenyők is csak halovány fényt adtak a sötétséghez. Kardjáért nyúlt, ám ekkor a faszén felizzott... - újjáélesztője kívül maradt fénykörén.
   Rastar feszült idegekkel várakozott. Csapdát sejtett. A sötétség most oly eleven volt számára, mint az emelkedő, süllyedő tenger, s minden idegszálával igyekezett ráhangolódni. Gyakorlott, felfokozott érzékei előtt gyorsan körvonalazódott a szobában tartózkodó test, de a sziluett nem segített, a forma alaktalan maradt.
   Azon volt, hogy odaugrik, lerántja, és ha kell, les zúrja a betolakodót, ám ekkor a tömeg kart növesztett, és a kar finom ujjai leveleket szórtak a serpenyőbe. A mozdulat mellé egy szénfekete hajtincs is a fény körébe hullott. Egy pabakkamen! - hasított Rastarba a felismerés, és kivonta kardját. De ha meg akarja lepni - az istenekre -, miért éleszti a tüzet? Az alaktalan valami ekkor kiegyenesedett, és belépett az éledő tűz fénykörébe. Egy lány volt az!
   A nyugati kifújta a levegőt, és ülőhelyzetbe lendült. Nézte a lányt, s tekintete úgy tapadt a női testre, hogy azt a délutáni piócák is megirigyelhették volna. Megcsodálta a mahagóni bőrt, a váll, az áll, az arccsont finom ívét, s gyorsan megállapította magában a leány piaci árát. Bámulta az íveket, a csípőt, a melleket, és hagyta, hogy ez a külön kis világ, a mozgásuk, az apró rezdülések, moccanások, rándulások, ringások, húzódások és rugózások magukkal ragadják.
   A neretek bőre mindig is izgatta, a lányé viszont valahogy halovány volt. Ezt a különlegesen ritka krémszínt kereste az elmúlt hetekben, és tessék, most hullik az ölébe. Most megtudja a titkát. S Rastar hirtelen nagyon éber lett.
   A lány bokáig érő, szűk, vékony és áttetsző anyagból készült fehér ruhát viselt, és ez még jobban kiemelte bőrének színét ott, ahol látni engedte. Ahol elfedte a lángok fényében különösen energikusnak tűnő fiatal testet, ott domborulatait hangsúlyozta ki. Egyszerre vadító és izgató. Egy ilyen nő őrjítő - állapította meg a férfi, de mégis inkább az árnyékok és a lángok fényeinek játékát, kavargását figyelte a nő testén és ruháján. A lány csintalan pajkossággal és vidámsággal bújt mellé, aztán hirtelen macskaként dorombolva a férfira fonódott, és mozogni kezdett.
   Rastar ellenállhatatlan bájt, leküzdhetetlen kéjsóvárságot és olthatatlan gyönyörszomjat érzett a lány minden mozdulatában, de a férfi elég perverz volt ahhoz, hogy gondolatai uralják vágyait, úgyhogy csak látszólag engedte el magát. A nő enyhe cinizmussal az ajkain vette ezt tudomásul, s Rastar úgy vélte, mosolya egyáltalán nem illik a korához.
   Nem volt szüksége motozásra, hogy megtudja: új szobatársánál nincs fegyver. A barbár végre ellazult, és elengedte kardját.
   A lány teste megfeszült, amikor ujjaival a zabolátlan hajhullámokba túrt. Szája a nedves, de feszes bőrre tapadt. A lány húsa lágy volt és ruganyos, úgyhogy mire az ajkakhoz ért, úgy látta: nem a lány szemei ragyognak, hanem a drágakövek kékjének mélyén rejtőző csillagok.


   Még mindig éjszaka volt. A teveszőrpokróc félre volt húzva, akárcsak a gyékényfüggöny az ajtón. Utat engedtek a friss sivatagi fuvallatoknak, melyek körbejárták a szobát. A lány már nem volt vele. Ha valaki rajtakapja őket, a lánynak valószínűleg meg kell halnia. A perhedzsi törvények szigorúan járnak el házasságtörés esetén, különösen, ha egy neret szolgálólányról van szó. Legendák szóltak a neret asszonyok bőréről és bűneiről, s a varaiai provizórikus háremekben mindig királynő lehetett a neret nő, ha elég okos is volt hozzá. Rastar csodálkozott, hogy tudtak a horhebitek egy olyan intelligens s a tudásra oly fogékony népet, mint amilyen a neret, ilyen brutális módon leigázni. A nereteknek megvan a magukhoz való eszük - gondolta Rastar. Bátrak és tettrekészek. Kuncogott arra a gondolatra, mire nem lehet képes egy ilyen leányzó, csak hogy apja vagy férje ne tudhassa meg, kivel töltött egy-egy éjszakát. A neret nők majdnem minden tekintetben egyenjogúságot élveznek a férfiakkal, de a házastársi hűség, hát az követelmény.
   A lány természetesen tudta, hogy mit csinál. Most ne gondolj rá! És Rastar a másnapi teendőire gondolt. Visszapergette magában az eseményeket, és megpróbált pihenni, bár furcsamód nem volt fáradt. A serpenyőkbe szórt levelek tömjénszerű illata megtöltötte a szobát, s úgy érezte, a lány erőt öntött belé. Ha most elalszik, holnap álmosan ébred és - elvigyorodott - az alvás különben is csak időpocsékolás. Most is lemaradt volna az éjkék szemekről... Felnevetett magában: Perhedzs ódonsága, misztikuma, hah, csak kősivatag! És persze: egy bájos szolgálólány.


4.

Virradt. A nap hirtelen bukkant elő, egyszer csak világos lett, de ő még ágyban volt. Arra gondolt, megvárja, míg a háznép távozik, ő csak aztán mutatkozik. Jobb, ha minél kevesebben látják. Igen, ő egy gyilkolni készülő ember, ezt jó, ha maga is észben tartja. Dolga van itt, és éppen azt indul elvégezni. Ki tudja, miért, hirtelen eszébe jutottak a lány szemei. Két mélyebbnél is mélyebb, de tiszta tó, amelyben ott kergetőznek a türkiz fényei. Furcsállta, hogy eszébe jutott, mint ahogy az éjszaka folyamán többször is, de most valahogy álomszerűnek tűnt az egész. Mintha meg sem történt volna.
   Gondolataiban a pabakkamen szolga zavarta meg. Az nem lepődött meg, hogy az idegen nem alszik. Egy démonnak nincs szüksége alvásra. És evésre sem - állapította meg magában a pabakkamen, ahogy az asztalra esett a tekintete.
   - Jó reggelt, uram! - köszönt hangosan és mélyen meghajolva, amennyire cölöp testétől tellett. Majd választ nem kapván kimért mozdulattal elvett az asztalról egy darab kenyeret, és harapdálni kezdte. A vendég erre felé fordult. A pabakkamennek torkán akadt a falat, de még így is ügyelt, hogy véletlenül se nézzen a fegyverek, főleg a kardmarkolat felé.
   A démon felemelte ékköves kardját, és a pabakkamen ereiben megfagyott a vér. Üvegesen merev szemekkel bámulta az idegent, aki egy szál acélba öltözködve felé mozdult. Iszonyú érzés volt. A démonlény vállát verdeső vörösesszőke haja (mely nem festett, ezt a félelemtől didergő szolga jól látta alul), enyhén mandula ívű, valószínűtlenül zöld szeme és forradásos, maradéktalanul összeszabdalt fiatal teste a gonosz elementáris megnyilvánulásaként közeledett hozzá. A démon szája ebben a pillanatban szóra nyílt, és a szolga biztos volt benne, hogy a másvilágra küldi Hogerebszebethhez, ősatyjához, a Krokodilok Nemzőjéhez. De a keskeny ajkakat elhagyó szavak nem a halálát hordozták.
   - Reggelizem - mondta a démon, és a rabszolga számára szörnyű bizonyossággá vált a reá váró kegyetlen sors.
   - Na mi lesz már? - förmedt rá az idegen. - Hozz húst! - és nevetett. A szolga most már végképp nem értett semmit. Még abban sem volt biztos, hogy él. Lassan-lassan elhatolt a tudatáig, hogy megmenekült. Ment húsért.


   Rastar kilépett szobája ajtaján, és végighaladt a szűk folyosón, aztán a keskeny, elreteszeletlen ajtón át kilépett a szabadba.
   Tágas udvar tárult a szeme elé. Beteg állatok lézengtek pányvájukon a félig levert karók körül, kutyák fetrengtek a porban, s veszett ugatásuk összekeveredett a birkák gyötrődő bégetésével. Egy kút és egy nő is volt az udvaron. A nő a csűr mellett ült, és kézi hajtású kőmalmán gabonát őrölt. Mahagóni bőr, sudár termet, tehát neret.
   Talán éppen Ő - vette tudomásul, és figyelme a kapun becsorgó hordárokra terelődött. pabakkamen szolgák: nyolc hordár és két hordszék. Egy vékony, varaiai keselyűre emlékeztető horhebit vezető. Rastar figyelte: ahogy hosszú karjai utasításokat osztogattak, úgy verdestek, mint annak a bizonyos dögmadárnak a szárnyai.
   - Ez lenne a pabakkamen nyelv? - kiáltotta oda Rastar. A horhebit most vette először észre a háza árnyékában álló idegen férfit. Hozzálépett. És megadta a megbeszélt jelet.
   - pabakkamen? Ugyan! - szólt tört varaiaisággal. - Ez ízes horhebit nyelv. - Ezt már a dél-perhedzsi közös nyelven mondta. - Ezek rabszolgák. Azt hittem, érted a nyelvünket.


A szolgák gyorsan pakoltak. Mire a horhebit megreggelizett, már útra készen álltak. A jelszó után nem sokat beszéltek, a horhebit inkább a falu elöljárójával tárgyalt, de Rastarnak amúgy sem volt nagy kedve a társalgáshoz. Nézelődött.
   Mialatt vendéglátója evett, a nőt figyelte, aki a horhebitet kiszolgálta.
   - Igen - gondolta -, ez kétségkívül egy érett neret nő. Nem az a lány, akivel az éjszakát töltötte. Furcsamód ez a megállapítása nem egyezett érzéseivel. És a vörösesszőke Rastar hallgatott a megérzéseire - bérgyilkos volt.
   Kezét kardjának egymásba fonódó sárkányain nyugtatta, s a horhebit figyelmét ez nem is kerülte el. De nem izgatta.
   A ház nagy helységébe most új szolgáló lépett. Termetre akár az, aki egy fatálban éppen lépesmézet helyezett az asztalra. A vöröshajú magában mosolyogva kékszőlőért nyúlt. Amikor kiegyenesedett, házigazdája szemébe kellett néznie. Állta a tekintetét. S a horhebit kutató, dióbarna szemei nem fedezhették fel az idegen udvarias tekintetében sűrűsödő gúnyt, mely fokozatosan átplántálódott a lány szívébe. A perhedzsi férfi szeme nem villant a lányra, úgyhogy a szolgáló megfordult. Rastar mostanra már biztos lehetett benne, hogy tudja, hol vannak eldugva az Óbirodalom legszebb gyöngyei.


5.

Szembogarak. Csillagok. Szóval a lány a lánya, a nő a felesége. Gondolkodott. Vajon az asztalnál a párducszerű asszony izgatta fel jobban, vagy a macskatestű leányzó? A horhebitek tenyészthetik ezeket a némbereket, hogy egy ilyen koszfészekbe is jut egy-két jó áru. Rastar gyűlölte a horhebiteket, és - bár félt volna bevallani magának - félt egész Észak-Perhedzstől. Mindig oda akart eljutni, de csak egyszer járt ott, és dolga végeztével szinte menekült onnan.
   Otrombának tartotta a szokásokat, iszonytatónak a légkört és borzalmasnak az emberi teljesítményeket.
   Rastartól nem állt távol az emberek kínzása, de az az élvezet nélküli precízség, amellyel a horhebit papok megvetették hatalmuk alapjait, ahogy elérték, hogy egyszerre dobbanjon az emberek szíve, a karok pedig egyszerre mozduljanak, ha irdatlan kőkoloncokat kell keresztülvonni a sivatagon, csak azért, hogy másutt a homokban hegynyi magas síremlékek épüljenek, ez a fajta hatalom elborzasztotta. Yksat lehelete reszkettesse meg a csontjaikat! Csak az álmodók a tudói, miféle ördögi hatalommal tudná térdre kényszeríteni ezt a birodalmat, ahol annyi kívánatos nő van és annyi ocsmány félnivaló.
   Ránézett vezetőjére. Látszólag gondtalanul heverészett egyszemélyes gyaloghintójában. A sivatag szűk festményként tárult föl mögötte, a kibővített kép keretét a faragott váz adta. A horhebitnek sárga bőre volt, és sárga fogai. Olajjal bekent, simára borotvált feje kávébarnára barnult, tarkója ráncosodott. Rastar megérezte, hogy ez férfi hasonlít rá. Ragadozó típus. Mégis, szálkás izomzatú,...
   Magas, mint minden horhebit. Az orra karvalyszerű - szívós dög. A fáraó vére. És az izmok? Talán birkózó? A falu lakói szerint írnok. Hogy nem pap, az biztos. De nincs nála fegyver. Persze a hintó rúdját bármikor azzá teheti. A hordárok övéről viszont szablya lóg. De hiszen ezek pabakkamen rabszolgák! Rabszolgák, az igaz, de nem telivérek. Hajlékonyak, majdhogynem kecsesek. Fürgék, és úgy néz ki, mozgékonyak. Szaladnak a sivatagban! Elképesztő! Na persze, most már világos: ezek félvérek. Mi több: szakképzett gyilkosok. Akár a vezetőjük, aki ott tesped köztük a párnáin. A nyaklánckarikái. Ki mondja, hogy nem húzhat ki belőlük egy fojtóhurkot? Bizony barátom, most megfogtalak. Szevasz, testvér! Ne mosolyogj!


   Rastar lenézett vértől iszamos kezére. Na igen - futott végig az agyán -, amit itt művelt, az nem mindennapi teljesítmény. Kardját a horhebit lenvászon kötényébe törölte. Még hezitált, mit csináljon a markolattal. Irtózott a gondolattól, hogy véres, ám amúgy ápolt kezét egy ágyelőbe törölje. Végtére is úgy döntött, a vér majd csak megszárad a kezén, és akkor magától is lepereg. Ami meg nem, azt majd ledörzsöli Perhedzs forró finom homokjával.
   Kivételesen jó napja van - gondolta Rastar. - Még egy olyan gyilkosnak is lehet néha szerencséje, mint amilyen ő. Ma éber démon volt.
   Nem lepte meg, amikor vezetője megálljt intett, és a pabakkamenek se szó, se beszéd körbeállták: amikor a sárgabőrű elhatározta magát, az ő türkizes kardja már kint volt a hüvelyéből.
   - Nem sajnállak, idegen - mondta a horhebit -, de a lelkednek tudnia kell, hogy nem haragudtam rád, amikor megölettelek.
   Rastart mulattatta ez a szertartás.
   - Én vagyok az élő lélek, Taleb - vetette oda a megdöbbent férfinak a nyugati.
   Az történt, amire Rastar számított: a perhedzsit meglepte az érvelés, amelyet a nyugati említett, logikája számára gyakorlatilag felfoghatatlan volt, miről beszél az idegen. Nevének hallatán viszont úgy megdöbbent, hogy még kiáltani is elfelejtett, amikor a férfi kardja a mellkasába hatolt. Szó nélkül hanyatlott a perzselő homokra.
   A pabakkamenek már gyorsabbak voltak, de Rastar magát is meglepte, milyen fürgén tér ki csapásaik elől. A küzdelem szinte gyermeki örömmel töltötte el. Fiatal kancája nyergében érzett utoljára ilyet, amikor lélekben egyesült vele. A ló nyerített úgy az örömtől, amikor megérezte a szabadjára engedett kantár jelezte teret, mint ahogyan kardja, Varaia Csillaga szelte a levegőt. Csontot metszett, húst szabdalt... Rastar örömtől zihálva hagyta abba a mészárlást, amikor már csak két ellenfele maradt. Kaotikus nagylelkűség hatalmasodott el rajta.
   - Menjetek! - intett kardjával dél felé a szolgáknak, de azok le sem eresztették szablyáikat, amikor időt adott nekik, úgy rontottak rá. Rastar elhajolt az egyik csapás elől, kitért a másik elől, és új pozícióba helyezkedett. Világos volt számára, hogy ellenfelei mit akarnak elérni. Ha egy fölülről jövő csapással szemben hárításra emeli kardját, védtelen marad az altestén, s a támadó pabakkamenek végignézhetik, hogyan fullad bele a saját vérébe, vagy hogyan próbálja meg visszatömködni fölmetszett hasába kiömlött beleit.
   Homokot rúgott egyik ellenfele arcába, és megragadta annak hasításra emelt karját. Másik ellenfele azonban nem dőlt be a cselnek, nem támadott. Rastarnak így fogvatartott ellenfele ökölcsapásait kellett elviselnie, melyek csak úgy záporoztak az arcába. Más körülmények között talán már az első is elkábította volna annyira, hogy az végzetes következményekkel járjon, de most nem ez történt. A pabakkamen ajkain előbb vér csordult ki, majd miközben hangosan hörgött, nyelve is kibuggyant száján. Társa nem tétovázott, feje fölé emelt szablyával futott neki Rastarnak, a vörösesszőke férfi viszont egy vadember erejének nyerseségével penderítette maga elé haldokló támadóját. Rastar mosolygott; barbár volt. Izomkötegek hullámzottak fehér bőre alatt, és felfogta a másik pabakkamen rohamát. Az Rastar kardjába rohant. A barbár egy erőteljes mozdulattal kirántotta türkizmarkolatú kardját az áldozatok testéből, és kifújta a benntartott levegőt. Lenézett. Kardja tompán fénylett a napfényben, eréből sebesen futott alá a pabakkamennel összekeveredett horhebit vér. A pengén lassan nagyobb tócsák is keletkeztek, és Rastar értőn rázta le őket, végül a pengét a horhebit ágyelőjébe törölte.
   - Hát így.


6.

A munkáját természetesen így is elvégzi - gondolkodott, miközben átkutatta a horhebit hímzett iszákjait. Az irányt nagyjából sejti, a feladatát tudja, az emberét ismeri. Amott, az utolsó homokdűne után egyébként is könnyebb, cserepes kőterep következik. Egy pergamen akadt a kezébe, egy perhedzsi levél. A pecsétről látta, hogy Talebnek címezték - fel is volt törve. A hintóba dobta, mindjárt elolvassa, előbb még elvégez valamit. A bérgyilkos fellélegzett és nekiállt inget készíteni a hordszékek baldachinjaiból. A bőre érzékeny, nem olyan ében, mint azé a neret lányé, aki a faluban oly forrón adta oda magát neki. Még a végén leég, s akkor aztán kenegetheti a bőrét olajjal, mint a horhebit papok, vagy fürödhet tejbe, mint a francos fáraónék, hogy Lensik rohassza el a beleiket! Kacagott. Felemelte a levelet. Ez állt benne: Sharan Khareb, a Vörös Démon az, aki sokat tud rólunk, akinek a kezében volt a fáraó élete, aki újra be fog merészkedni Perhedzs földjére, és akinek pusztulnia kell... Nem olvasta tovább. A homokba hajította a levelet, melybe a szél rögtön belekapaszkodott, s arrébb is libbentette. A pergamen lassan betemetődött a sivatag finom, forró homokszemcséivel. Ladors, a kalandozó bérenc újra felnevetett, és nevetését ezúttal is messzire sodorta a szél.


7.

Messze, a neret faluban feltámadt a szél. A beteg állatok között az udvaron a neret boszorkányok felemelték fejüket, és a szél szavát figyelték. De suttogása rejtve maradt előttük. Az éjkék karbunkulusszemű összefogta kötényét, és átsietett a poros udvaron. A baromfiak fellibbentek a falak mellől, mikor felrántotta a ház elreteszelhetetlen ajtaját. Égő szemekkel fordult be a konyhára, és tenyere reszketett, amikor jóscsontjait a kezébe vette. Megrázta apró ökleit, és elgurította a csontokat. A lány összeráncolta szemöldökét. Duzzadt ajkai szétnyíltak, s gyöngysor fogai között csak ennyit szűrt:
   - Hát így.
   A mögötte felsorakozó érettebb neret nők nem tudták, társnőjük mit ért ezen. Anyja a lány vállára helyezte kezét.
   Az válaszul az értetlenkedő arcokba nézett, és úgy, ültében megfordulva mondta:
   - Már szabadok vagyunk.
   Anyjára nézett. Na igen, nem rázta meg túlzottan férje halála. Perhedzs tartományi törvényeinek értelmében ott, ahol nincsenek egyházi birtokok, s nincs kiépült papi bürokratikus apparátus, a neret nők megőrizhetik függetlenségüket abban az esetben, ha megözvegyülnek. Férjeik szabadsága és tulajdona is rájuk száll. A lány végignézett mindannyiukon: ezek a nők most szabadok voltak, csak anyja keze volt még mindig a vállán. Eh! - dühösen lerázta magáról, és újból a kockái után nyúlt. Szeme megakadt a fonott kosáron, amelyből tegnap este a nyugati szobájában a szénserpenyőkbe szórt. Érezte tömjénillatát. Szárított lokarnia-levéllel volt teli. Ez a növény felfokozta a koncentrációs készséget, és álmatlanságban szenvedtette mindazokat, akik huzamosabb ideig szívták magukba füstjét. Egyeseknél felkorbácsolta az érzelmeket, másoknál a hallást, a szaglást élesítette ki a bódultság idejére.
   A neret lány jól ismerte mindezen hatásait. Levette tekintetét a kosárról, és megpróbált a szél süvítésére összpontosítani. Kiparancsolta a cselédeket, csak anyját hagyta, ha akar, csak hadd maradjon a háta mögött.
   Tudta, a nyugati ilyenkor érhet a sziklás vidékre, ahol a sivatagi ghoulok a sziklák alatt tanyáznak. Éjjel majd előjönnek és széttépik a férfit, aki kába lesz a fáradtságtól, mert a lokarnia, bár kiváló, sőt kimondottan veszélyes ajzószer, néhány óra lebegtetés után a fáradtság ölére hullajtja használóját. Szegény vörösesszőke ficsúr! Bizonyára már úgy érzi magát, mintha soha nem is pihent volna. Agyán gyötrelmes zsibbadás ül. A neret lány sóhajtott. Karbunkulus szemei mélyén megcsillant valami, és kecses ujjai közül egyenként ejtette ki a jóscsontokat. Kisvártatva föléjük hajolt, egy pillanatig úgy maradt, hogy nyaklánca az asztalát seperte, aztán hátradőlt karmoslábú nádszárszékében. Gondolatai a férfi körül jártak, aki megosztotta vele ágyát, s akinek olyan furcsa, kiismerhetetlen-zöld szemei voltak, melyek a folyami iszap zöldjére és a partmenti sásra emlékeztették.

1993