One day the Northern wind met
the wind from the South.
And wind from the South asked:
„What makes you so icy?”
And the Northern wind said:
„Icy? Wind, I‘m just trying to be cool.”

John Cheever: Eskimo tales

Egyszer Jüan Meng császár az Igazság Megvilágosodásának csarnokában ült kis összehajtható santungi lakktrónusán. Ott feküdtek előtte egymás mellett a birodalom legrangosabb férfiúi: két napja, két éjszakája folyt az államügyek megbeszélése, a versköltés, a lant- és citerajáték, úgyhogy a császár fáradt volt és – bár, nem feledkezvén meg a méltóságáról, sokkal kevesebbet ivott, mint a többiek –, fájt a feje. Közvetlenül előtte, a tavi nádból kék selyemszálakkal kötözött szőnyegen horkolt, szétvetett kézzel és lábbal Ji Po, a nagy költő. Mellette ült összegémberedve Csen Csao, a híres kurtizán, akinek Repülő Fecske volt a beceneve. Ji Po lelökte a szőnyegről, és Csen Csao fázott. A császár már negyedőrségnyi ideje kíváncsian figyelte őket, arra várva, hogyan végződik a dolog. Végül Csen Csao nem bírta tovább, tiszteletteljesen megérintette Ji Po vállát és így szólt:
   – Isteni Ji! Kérem, bocsássa meg, hogy megzavarom az álmát, de a szőnyegen elnyújtózva teljesen letaszított a lakomaterem hideg kőpadozatára.
   Ji Po, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, ezt dünnyögte:
   – Nézd, milyen gyönyörű a hold a fűz fölött!
   Csen Csao fölemelte a tekintetét, fiatal arcán elragadtatás és felindulás tükröződött, és sokáig mozdulatlanná dermedt a helyén, megfeledkezve Ji Póról és a hideget árasztó kőpadlóról. A császár szemével követte a tekintetét – valóban, a keskeny ablakban látszott egy fűzfa szél által finoman mozgatott csúcsa és a holdkorong fénylő széle.
   Igen – gondolta a császár –, Ji Po églakó, akit erre a bűnös földre száműztek. Micsoda boldogság, hogy itt van köztünk!
   Udvarias köhögést hallott a lábánál, és alábocsátotta tekintetét. Sen Csi térdelt előtte, a fővárosban a fennköltségéről széles körben ismert férfiú.
   – Mit akarsz? – kérdezte a császár.
   – Beszámolót szeretnék tartani arról – mondta Sen Csi –, hogy hogyan teremthetünk békét az Ég Alatti Birodalomban!
   – Beszélj!
   – Minden uralkodó – kezdte két meghajlás után Sen Csi –, bármilyen tökéletes legyen is, már magával a születése tényével eltávolodik az ősi Taótól. A Jinfu Csing című könyvben pedig meg van írva, hogy amikor az uralkodó eltávolodik a Taótól, akkor szakadékba zuhan az állam.
   – Ezt tudom – mondta a császár. – De mit javasolsz?
   – Merhetek-e én bármit is javasolni? – kérdezte, a hasán tiszteletteljesen egymásra téve a kezét, Sen Csi. – Csupán néhány szót szeretnék mondani a sorsról, amely a nemes férfiú osztályrésze a hanyatlás korában.
   – Hé! – mondta a császár –, csak ne nagyon!... Mit nevezel hanyatlásnak?
   – Bármely kor a világ bármely országában a hanyatlás kora, már csak azért is, mert a világ időben és térben ölt formát, a Kuan-csiben pedig meg van írva, hogy...
   – Emlékszem rá, hogy mi van a Kuan-csiben – vágott szavába a császár, aki sértőnek találta, hogy tanulatlanmongol-számba veszik. – De hogy kerül ide a nemes férfiú sorsa?
   – Arról van szó – válaszolta Sen Csi –, hogy a nemes férfiú mindenki másnál jobban látja, hogy az uralkodó milyen szakadékba viszi az államot, és ha hű a Taójához – mégpedig mindig hű, hiszen ettől nemes férfiú –, akkor minden útkereszteződésben hirdetnie kell az igazságot. Csupán az őskáosszal való egybeolvadás segíthet neki, hogy megnyugtassa a szívét és elviselje a tekintete előtt feltáruló feneketlen mélységet.
   – Az őskáosz alatt nyilván az őspneumát érted? – kérdezte a császár, végleg meggyőzendő Sen Csit, hogy ő is olvasott valamit.
   – Pontosan – válaszolta örvendve Sen Csi. – Pontosan. Hanem hogy lehet egybeolvadni a káosszal? Ehhez a kabócák ciripelését kell hallgatni tavaszi éjszakán! Az eső ferde pászmáit nézni a hegyek közt! Magányos lugasban verset írni az őszi szélről! Bort önteni ki a csészéből, áldozatul a Jangce sárga vize sárkányának! A nemes férfiú olyan, mint a vízáram – nem tud várni, amíg feltűnik előtte a meder. Ha akadály állja útját, képes elönteni az egész Ég Alatti Birodalmat. Ha pedig a bölcs uralkodó emberséget és bőkezűséget gyakorol, a nemes férfiú szíve a sima tótükörhöz válik hasonlóvá.
   A császár kezdte érteni, hogy miről van szó, és ezt mondta:
   – Tehát minden az öntözési munkálatoktól függ. És ha minden rendben, akkor a nemes férfiú nagyon nyugodtan fog ülni, igaz?
   Sen Csi nem válaszolt, csak megismételte a kétszeres meghajlást.
   – És miért ne lehetne – kérdezte –, csak úgy, minden nélkül, levágatni egy ilyen nemes férfiú fejét? Hiszen akkor ő is hallgatni fog, he?
   A felháborodástól még el is sápadt Sen Csi.
   – De hát ha megteszik, akkor fellázadnak a hat égtáj védőszellemei! – kiáltott fel. – Magát a Sarkcsillag Nefrit Fejedelmét fogják ezzel megsérteni! És ha az ember megsérti a Nefrit Fejedelmet, az pontosan olyan, mintha a Föld és az Ég ellen vonulna. A Föld és az Ég ellen vonulni pedig olyan, mintha mozdulatlan maradna az ember, amikor a Föld és az Ég ellene vonul!
   A császár szerette volna megkérdezni, hogy kitől és miért kell védeni a hat égtájat, de megtartóztatta magát. Tapasztalatból tudta, hogy jobb nem kezdeni a nemes férfiakkal, mert minél tovább vitázik velük az ember, annál mélyebbre merül a szavak mocsarába.
   – Akkor mit akarsz? – kérdezte. Sen Csi a köntöse alá nyúlt. Két testőr már-már hozzáugrott, de Jüan Meng tenyere mozdulatával megállította őket. Sen Csi egy köteg apró írásjelekkel teli táblát vett elő, és olvasni kezdett:
   – Öt kő két font porát. Tizenöt füzér Tientaj hegyi égi gombát. Tizenkét csobolyó bort délről...
   A császár behunyta a szemét és háromszor kilencig számolt, hogy kiformálja lelkéből a trigrammát, amely lehetővé teszi, hogy megnyugodjon és ne akadályozza az ég akaratát.
   – Értem – mondta. – Különben hogy láttatnád az emberekkel nemes férfiú voltodat? Menj a kulcsárhoz és mondd, hogy engedélyezem! És ne zaklass apróságok miatt!
   Sen Csi hajlongva kifelé hátrált, megbotlott Ji Po kinyújtott lábában, és majdnem elesett. De a császár már nem nézett rá; a testőrparancsnok hajolt a füléhez.
   – Felség – mondta a parancsnok –, emlékszik a Vej-beli varázsló ügyére?
   A császár nagyon jól emlékezett erre az ügyre. Néhány évvel ezelőtt feltűnt a fővárosban egy Szonhama nevű Vej-beli mágus. Cinóberből és higanyból labdacsokat készített, amelyeket „az örök élet labdacsai”-nak neveztek. Egy pillanat nyugta sem volt az ügyfelektől, gyorsan meggazdagodott, s miután meggazdagodott, elszemtelenedett és elbízta magát. Eleinte az volt a császár parancsa, hogy ne bántsák Szonhamát, mivel a labdacsaitól tömegével pusztultak a hivatalnokok, akik a mértéktelen, súlyos adókkal nyomorba döntötték a népet. A császár még „az örök élet utat mutató tanítómestere” címet is neki adományozta. De Szonhama pimaszsága hamarosan túlment minden határon. A piactéren lázította a népet, azt ordítozva, hogy előző életében császár volt. Közben egy nagy kulcscsomót mutogatott, és valamiért sárkányok kulcsainak nevezte őket. Sőt azt merészelte mondani, hogy Jüan Meng nem a Jüan-dinasztiához való tartozása okán, hanem csak azért lett császár, mert neve a kínai fül számára úgy hangzik, hogy „pénzes pasas”.
   A császár megparancsolta, hogy fogják el, és személyesen hallgatta ki.
   Szonhama alacsony, firtató tekintetű, pimasz férfi volt, olyan majomra hasonlított, amelynek nehéz gyermekkora volt. Jüan Meng láttán a tisztelet vagy félelem legkisebb jelét sem adta.
   – Hogy merészeled azt állítani, hogy császár voltál? – kérdezte Jüan Meng.
   – Kínoztass meg! – mondta Szonhama – kivicsorítva néhány sárga fogát. – Nálad sokkal jobban ismerem ennek a palotának az összes szobáját.
   A császár megparancsolta, hogy hozzák oda a palota alaprajzát. Legnagyobb csodálkozására, csak rá kellett mutatni az alaprajzon valamelyik szobára, és Szonhama hibátlanul leírta annak bútorzatát és berendezését. De a leírásaiban volt egy furcsaság: a legapróbb részletekig emlékezett a padló mintáira, azt viszont csak megközelítően írta le, ami a falakon volt. A mennyezet festéséről pedig semmit sem tudott mondani. Ekkor néhány nemes férfiú teknőspáncél-jóslást tartott. Sokáig vitatkoztak a repedések jelentéséről, és végül kinyilvánították, hogy Szonhama előző életében valóban a palotában élt.
   – Na tessék – mondta Szonhama. – Most pedig, Jüan Meng, ha nem félsz, együnk együtt égi gombát, hogy ki eszik többet?! És lássa mindenki körülöttünk, hogy kinek a lelke a magasabb rendű!
   A császár nem tudta elviselni ezt a pimaszságot, és megparancsolta, etessenek annyi égi gombát Szonhamával, hogy az orrán és a fülén jöjjön ki. Szonhama kapálódzott és kiabált, de legalább öt füzér gombát megetettek vele. Aztán a földre zuhant, rángatózott a lába, majd elcsendesedett. A császár megijedt, hogy meghalt, és jéghideg vizet öntetett rá. Már-már úgy látszott, hogy Szonhamát semmi sem hozza vissza az életbe, ám hirtelen fölemelte a fejét a földről és ugatni kezdett.
   A következő néhány perc igazi lidércnyomás volt.
   Szonhama, az ugatástól fuldokolva, négykézláb rohangált a kihallgatási teremben, és meg tudta harapni az őrök felét, mielőtt földre döntötték és megkötözték. Ekkor előlépett Sen Csi, a nemes férfiú és ezt mondta:
   – Hallottam, hogy egyszer az oroszlán és a majom életerejének keveredéséből létrejött egy kutya. A neve: pekingi palotakutya. Az ősidőktől élnek ezek a kutyák a császári palotában. Erre a fajtára jellemző, hogy elűzi a gonosz szellemeket. Továbbá azt is gondolják az emberek, hogy amikor Lao Ce Nyugatra távozott és Buddhává vált, egy pekingi palotakutyára bízta a tanítását. Szonhama mágus természetesen nem volt császár az előző életében. Minden látszat szerint palotakutya volt. Ezért rendelkezik mágikus erővel, és ezért emlékszik a padló mintázatára, a falak díszítéséről pedig nem tud semmit mondani.
   A császár sokáig nevetett és megjutalmazta Sen Csit az éleselméjűségéért. Elhatározta, megbocsát Szonhamának azért, mert úgy állította be, hogy császár volt előző életében, mivel ez a tette a neveletlenségével magyarázható. Úgyszintén megbocsátotta a Jüan Meng név jelentéséről elhangzott gyalázatos szavait. (Hiszen írva vagyon – gondolta az uralkodó –, hogy a tiszta jáspis is zavarosnak látszik.) Hanem azért, mert valamiféle hombárkulcsokat sárkányok kulcsának merészelt nevezni, elrendelte, hogy negyven botütést mérjenek a talpára.
   Ezután elfelejtették Szonhamát. Hanem nemrég feltűnt a hun pusztában és roppantmód beférkőzött Arnold kán bizalmába, mert a Ég Alatti Birodalom fölötti hatalmat és halhatatlanságot ígért neki.
   – Jelentették nekem, hogy a kán már elkezdte szedni az örök élet labdacsait – suttogta az őrségparancsnok.
   – Tehát – suttogta válaszképpen az uralkodó – legföljebb három hónapig fog bennünket nyugtalanítani.
   – Igen – suttogta az őrségparancsnok –, de nem tudunk három hónapot várni. Arról van szó, hogy Szonhama meg merészelte bontani az ősi harmóniát, amelyet a Dalok könyve hagyományozott az emberekre. Megteremtette a pusztítás és a bomlás zenéjét. Felfordított, felfüggesztett bárányfőző kondérokon szólaltatja meg őket, a kondérok mintha különféle méretű bronzharangok lennének. Nagyon sok van belőlük a hunoknak. Ő pedig valami szellem vasidoljával üti a kondérokat.
   – Az meg micsoda, a bomlás zenéje? – kérdezte egészen halkan a császár.
   – Senki sem tudja megmondani, hogy mi az – válaszolta az őrség parancsnoka. – Csak azt tudom, hogy az egész térben, ahol hallatszanak a hangjai, az emberek megszűnnek érteni, hol van a fönt és hol a lent. Iszony és bánat telepszik a szívükbe. Elhagyják házaikat és zöldségeskertjeiket, kimennek az útra és lehajtott fejjel, megadóan várják a sorsukat.
   – És a hadsereg? – kérdezte a császár.
   – Azzal ugyanaz történik. Szonhama egy hatalmas szekéren megy a hun hadoszlopok előtt, amelybe háromszor hat ökröt fogtak be, és veri a kondérjait. A hunok pedig olajos kóccal betömött füllel követik apró, bozontos lovaikon, és pusztítás és halál jár a nyomukban.
   – De a mi katonáink miért nem tudják kóccal betömni a fülüket?
   – Ez nem segít. A zene úgy is hallatszik. De a barbárokra nem hat, mert Szonhama nem pusztította el a hun harmóniákat, mivel egyszerűen nem is volt zenéjük. Az Ég Alatti Birodalom zenéjét semmisítette meg. A hun harcosok azért tömik be a fülüket, hogy ne hallják ezt a förtelmes csörömpölést.
   – Nem lehet őket nyíllal lőni nagy távolságról? – kérdezte a császár.
   – Nem. Szonhama zenéje nagyon messzire elhallatszik, és egy pillanat alatt hat.
   A császár körülnézett a lakomateremben. Mindenki az előbbi pozitúrában feküdt, csak a hideg kőlapokon való gémbergést megelégelve állt fel Csen Csao, a kurtizán, és most Sen Csivel, a nemes férfiúval beszélgetett – az megállt az asztalnál, hogy egy tál borban főtt kakastaréjt gyömöszöljön a zsákjába.
   Az arcukról ítélve vidám tréfák és illetlen szavak hangzottak el. De egy pillanatig úgy rémlett a császárnak, hogy vérrel van elöntve a terem és kövét összekaszabolt halottak borítják.
   – Sen Csi! – szólította a császár a nemes férfiút. – A tanácsodra van szükségünk.
   Sen Csi a meglepetéstől a földre ejtette az ételt.
   – Egyszer már segítettél nekünk, hogy megfékezzük Szonhamát, az őrült varázslót. De most újra fenyegeti az Ég Alatti Birodalmat. Azt mondják, feltalálta a pusztulás és halál zenéjét, és a hun hadak élén a főváros ellen vonul. Éppen csak most mondtad, hogy tudod, hogyan lehet békét teremteni az Ég Alatti Birodalomban. Akkor adj nekünk tanácsot!
   Sen Csi arca elsötétült, ritka szakállát babrálva egy ideig gondolkozott.
   – Úgy hallottam, hogy a messzi régmúltban adatott át az embernek a zene. A Dalok könyvének harmóniáit a Sarkcsillag Szelleme ajándékozta az embereknek – mondta végül. – A természetük szerint elpusztíthatatlanok ezek a harmóniák, mert lényegében nincs mit elpusztítani bennük. Alaktalanok és nem hallhatók, de az emberek durva világában a hangok felelnek meg nekik. Ezt a megfelelést el lehet veszíteni, ha az ország letér a Tao útjáról. Amikor a régmúlt időkben felmerült a zene szabályozásának a szüksége, a császár személyesen ment el a Sarkcsillag Szelleméhez, hogy megújítsa a sérült melódiákat.
   – És hogy tud eljutni a császár a Sarkcsillag Szelleméhez?
   – Ez éppenséggel egyszerű – mondta Sen Csi. – Én magam el tudom készíteni a varázskocsit.
   A császár összenézett a testőrség parancsnokával, és az, kimeresztett szemmel, bólintott. Úgy látszik, valóban nagyon komoly a helyzet – gondolta a császár, és kinyilvánította:
   – Megparancsolom neked, Sen Csi, hogy haladéktalanul készítsd el számomra a kocsit a Sarkcsillaghoz való útra! Mindennel ellátnak, amire szükséged van.
   Két- vagy háromőrségnyi idő múlva Sen Csi azt üzente, hogy kész a kocsi. A császár fölállt és elindult a kijárat felé, de megállította a testőrség parancsnoka:
   – Sen Csi azt mondja, nem szükséges elhagyni a termeket. A varázskocsit itt is lehet használni.
   – Aha – mondta a császár –, biztos valami kosárféle, amelybe egy pár mennyei főnix van befogva?
   – Nem – mondta a testőrség parancsnoka. – Őszintén szólva, megint kedvem támadt, hogy levágjam Sen Csi fejét, amikor megláttam, mit készített. De rászánhattam-e magam legfelsőbb parancs nélkül?
   Az őrségparancsnok tapsolt egyet, és a terembe katonák kíséretében bejött Sen Csi, a nemes férfiú. Kissé támolygott és kitágult szeme furcsán kancsalított: látszott, hogy megszállta az ihlet. Mögötte lapos tálat hoztak, amelyen egy kicsiny, egy cunnál nem hosszabb kocsi állt, mellette pedig gombolyagba tekert zsinór feküdt. A császár odament a tálhoz. A kocsi tengelyei és kerekei helyén égi gombák szárai és kalapjai voltak, és a parányi bak fölötti fehérpöttyös vörös baldachin szintén egy nagy égi gombából készült. A baldachin alatt a császár kis ülő alakja látszott, a térdén pedig aprócska ketrec egy kis kutyával. Az alakok és a kocsi is – öt kő porával és mézzel összekevert – tört gombából készült: erre a kocsi jellegzetes szaga alapján jött rá a császár. A kocsiba pedig két sötétzöld sárkány volt befogva, amelyeket nagy művészi hozzáértéssel gyúrt lenolajsűrítményből Sen Csi.
   – És hogyan utazom rajta a Sarkcsillag Szelleméhez? – kérdezte a császár.
   – Felség – mondta Sen Csi –, őseink északról jöttek az Ég Alatti Birodalomba. A Jangce folyóhoz érve megalapították Csu, Jüe és Vu királyságokat. A Sarkcsillag Szelleme régtől fogva a védnökük volt. Ezért északon kell keresni. Ám Csuang Ce azt mondta, hogy a mindenséget anélkül be lehet járni röpülve, hogy az ember elhagyná a szobáját. A világ, amelyben a Sarkcsillag Szelleme lakozik, egyáltalán nem a fölöttünk lévő égben van...
   A császár azonnal megértett mindent, és ezt mondta:
   – Azaz, azt akarod mondani...
   – Pontosan. Ahhoz, hogy utazásra indulj ezen a kocsin, elég megenni.
   – De én sohasem ettem ötnél több égi gombát egyszerre – mondta a császár. – Itt pedig legalább húsz van. Meg még a por is... Meg még a... Mondd, Sen Csi, nem akarsz te elpusztítani?
   – Ostobaság. Harminc egész gombát ettem meg, mielőtt elkészítettem ezt a kocsit.
   A császár végignézett bizalmasain. A szemük félelemmel és reménnyel volt tele. Egy pillanatra nagy csend állt be a teremben, és a császárnak úgy tűnt, hogy valahonnan messziről összeütődő fémtárgyak egészen halk csengése hallataszik.
   – Jól van, Sen Csi. És hogyan találom meg a Sarkcsillag Szellemét, ha útnak indulok a kocsidon?
   – Azt hallottam, hogy a havas sztyeppen lévő kúton át vezet az út a Sarkcsillag Szelleméhez. Le kell ereszkedni ebbe a kútba, de hogy mi lesz azután, azt nem tudja senki. Ezért erős selyemzsinórt kell magaddal vinni.
   – És mit mondjak a Sarkcsillag Szellemének?
   – Ezt csak maga a császár tudhatja – hajolt meg Sen Csi. – Csak egyvalami biztos. Ha a jó harmónia megtaláltatik, Szonhama mágus felölti előző alakját és újra pekingi palotakutya lesz. Már elkészítettem számára a ketrecet.
   A császár nem akarta az időt vesztegetni, ezért megparancsolta, hogy hozzák oda a cobolybundát, amelyet még régen a hun kán ajándékozott neki, a vállára vetette, arra gondolva, hogy északon biztos hideg van. Aztán határozottan megfogta a varázskocsit, és nagyot harapott belőle. Egészen kevés idő telt el, és a kocsiból csak morzsák maradtak a tálon.
   – Felséged már majdnem úton van – mondta a szétfolyó és színét változtató Sen Csi. – Valamit elfelejtettem mondani. Feltétlenül emlékezni kell két dologra! Mielőtt leereszkedne a kútba...
   De többet nem hallott a császár. Sen Csi hirtelen eltűnt, és Jüan Meng szeme előtt fehér fodrozódás villant fel. Az asztalra akart támaszkodni, de a keze keresztülsiklott rajta, és ő a padlóra zuhant, amely egyenetlennek és hidegnek bizonyult. A szolgáit hívta, adjanak vizet, hogy megmossa a szemét, de hirtelen megértette: ez nem fodrozódás, hanem egyszerűen hó, és nincsenek mellette semmiféle szolgák.
   Körben, ameddig ellátott a szem, hólepte sztyepp terült el, közvetlenül Jüan Meng előtt pedig fekete kőből rakott kút volt. Leeresztette a selyemzsinórt a kútba, és mászni kezdett lefelé. Nagyon sokáig ereszkedett. Először semmit sem látott maga körül, de aztán feloszlott a köd, és Jüan Meng körülnézett. A zsinór egyenesen a felhőkbe vezetett, lent pedig sötét volt. És hirtelen minden irányból fehér denevérek röpültek neki. Jüan Meng csapkodva védekezett a kezével, elengedte a kötelet, és zuhant, csak azért, mert Sen Csinek, a nemes férfiúnak nem volt rá érkezése, hogy elmagyarázza a legfontosabbat: háromszor át kellett volna bucskáznia a bal vállán, mielőtt elkezdett lefelé mászni.
   Nem tudni, mennyi idő telt el, amíg Jüan Meng erős hal- és füstszagra ocsúdott fel. Valami gúla alakú furcsa szobában feküdt, amelynek a falai bőrből készültek (az első pillanatban úgy tűnt neki, hogy egy hatalmas gomba kalapja borítja). Üres üvegpalackok hevertek szanaszét, a szoba közepén tűz égett, amely mellett egy nagyon furcsa külsejű, borostás öregember ült. Fényes fekete anyagból készült, prémcsuklyás elnyűtt zubbonyt viselt. A zubbony ujján a némileg a hun írásjelekre hasonlító USAF jelek látszottak. Az öregember előtt pedig vasdoboz állt, amelynek egyik lapján különböző színű fények világítottak.
   Jüan Meng felkönyökölt és meg akart szólalni, de az öreg egy kézmozdulattal csendre intette. És Jüan Meng zenét hallott, amely a dobozból jött. Női hang ismeretlen nyelven dalolt, de Jüan Meng teljesen értette, bár pontosan csak két sort vett ki: „What if God was one of us” és: „just like a stranger on a bus trying make his way home”. Valamiért szomorúság fogta el a császárt, és hirtelen elfelejtett mindent, amit mondani akart. Az öreg végighallgatta a dalt, majd Jüan Meng felé fordult, letörölte a könnyeit és ezt mondta:
   – Joanna Osborne. Igen... Mintha tegnap lett volna minden.
   – Jüan Meng – mutatkozott be Jüan Meng. – Mondd, Joanna Osborne!...
   – Én nem Joanna Osborne vagyok – mondta az öreg. – Nem mondhatom meg a nevem. Aláírtam róla egy papírt.
   – Rendben. Tudom, hogy a szellemeknek nincs nevük, nevet az emberek adnak nekik. Biztos a Sarkcsillag Szelleme vagy!
   – Nem szabad ennyit inni, te csukcs! – mondta mérgesen az öreg. – Különben, hívhatsz, ahogy akarsz.
   – Joanna Osborne-nak foglak hívni. Hogy kerültem ide?
   – Nem is emlékszel rá!? Most van nálatok a Tiszta Sátor ünnepe. És lám, leittátok magatokat. Jövök haza – nézem, hát egy részeg csukcs hever az út mellett. Na és elhoztalak, nehogy megfagyj. Különben jó bundád van.
   – És te ki vagy?
   – Pilóta – mondta az öreg. – SR-71-es, Blackbirdön repültem, de aztán lelőttek. Már húsz éve élek itt.
   – És miért nem akarsz hazatérni a hazádba?
   – Á, te csak egy csukcs vagy, úgysem értenéd.
   – Azért csak próbáld megmagyarázni – mondta sértődötten Jüan Meng. – Mi van, ha megértem? Nem a felső világ lakója vagy? Talán tudod, hogyan lehet megtalálni a Sarkcsillag Szellemét?
   – A francba. Hát hogy is magyarázzam, hogy megértsd. Én is tundráról jöttem. Ha sokáig megyünk kutyafogaton északra, elérünk a sarkig, és ha aztán ugyanannyit megyünk tovább, akkor egy másik tundrára érünk, ahonnan fekete madarak – felderítőgépek – repülnek ide. Én is egy ilyen fekete madáron repültem, amíg le nem lőttek.
   Elgondolkozott Jüan Meng, aztán megkérdezte:
   – És mit akarnak felderíteni, ha náluk is ugyanolyan tundra van, mint itt?
   – Most már én magam sem igen értem – mondta az öreg. – Megpróbálom elmagyarázni neked, a te vad fogalmaiddal. A mi helyeinken régtől fogva a Kis Medve szelleme uralkodott, nálatok pedig a Nagy Medvéé. És ellenséges viszonyban álltak. A Kis Medve szellemének sok olyan szolgája volt, mint én. Azt hittük, hogy harcolni fogunk. De aztán hirtelen kiderült, hogy az összes sámánotok régóta titokban maga is a Kis Medvét imádja. Beköszöntött a hideg béke, azért nevezték így, mert a ti és a mi tundránkon is nagyon fáznak az emberek. A sámánjaitok engedelmeskedtek a mieinknek, az olyan harcosok pedig, mint én, fölöslegesnek bizonyultak. Az adóm elromlott, csak zenét tudok fogni a rádión, és azzal kész. Húsz évig vártam, hogy kivigyenek innen. Akár kutyákkal is mehetnék a sarkon keresztül.
   Az öreg nagyot sóhajtott, Jüan Meng keveset értett a beszédéből – csak az volt világos számára, hogy a Sarkcsillag világa helyett talán a Nagy Medve, talán a Kis Medve szelleméhez került. „Na megállj, Sen Csi!” – gondolta, majd megkérdezte:
   – És mit tudsz a zenéről?
   – A zenéről? Mindent tudok. Időm sok van, gyakran hallgatom a rádiót. Ha rövid akarok lenni, akkor nyolcvan után semmi jó nem született. Tudod, most zene nincs, csak zenebiznisz van. És ha nekem nem fizetnek érte, miért hallgassam azt a zenét, amivel más csinál pénzt?
   – Emelkedett szavak – mondta Jüan Meng. – És azt tudod, hogyan lehet helyreállítani a régi harmóniát, amely azelőtt uralkodott, hogy a dallamok hanyatlásnak indultak volna?
   – Ha a ti csukcs zenétekről beszélsz – mondta az öreg –, akkor ne hozzám gyere! Itt él a közelben egy öregember, az is csukcs. Igazi sámán. Azelőtt dorombokat készített a repülőm roncsaiból, és a geológusokkal vodkára cserélte. Az mindent megmond neked.
   – És mi az a doromb?
   Az öreg a piszkos bőrök közt kotorászott és egy kis fénylő tárgyat nyújtott Jüan Mengnek. Egy fém félkör volt, amelyből két pecek nyúlt ki, amelyek közt egy vékony fémnyelv helyezkedett el. Valami nagyon ismerős dologra emlékeztette Jüan Menget, de nem jött rá, hogy pontosan mire.
   – Tedd el emlékbe! – mondta az öreg. – Van néhány darabom belőle. A teste titánból készült, a nyelve pedig magas széntartalmú acélból.
   – Hol él ez a csukcs sámán?
   – Ha kimész a sátramból, menj egyenesen. Olyan háromszáz méter után, rögtön a klub után lesz egy másik sátor. Hát ott él.
   Jüan Meng gyorsan elbúcsúzott, kilépett a sátorból és elindult a hóvihar kavargásán keresztül. Hamarosan meglátta a klubot egy hatalmas, halott, kitört ablakú épületet, amely előtt a helyi védőszellem kinyújtott karú idolja állt. Valóban ott volt a sátor, rögtön a klub után.
   Belépett a sátorba és egy öregembert látott, aki némileg a nagy költőre, Ji Póra hasonlított, csak egy nagyon öreg Ji Póra. Az öreg rozsdás reszelővel egy térdén fekvő fémdarabot reszelt. Üveg és egy pohár állt előtte.
   – Üdvözöllek, nagy sámán – mondta Jüan Meng. – Joanna Osborne-tól jöttem, hogy megkérdezzelek, hogyan lehet helyreállítani a Dalok könyve harmóniáinak hegemóniáját, és legyőzni a pusztulás zenéjét, amelyet Szonhama varázslómester hozott létre.
   Szavai hallatán az öreg kimeresztette a szemét, töltött magának egy pohárral, megitta és néhány percig tanácstalanul nézett Jüan Mengre.
   – Jó bundád van – mondta végül. – Tényleg sámán vagyok, de nem olyan igazi. Csak úgy, egy folklóregyüttes szintjén. Ülj le, igyál, nyugodj meg! Hisz teljesen átfagytál.
   Jüan Meng ivott és sokáig hallgatott. Hallgatott az öreg is.
   – Nem tudom, hogy mi az a folklóregyüttes – mondta végül Jüan Meng –, de feltételezem, hogy valamit tudsz a zenéről.
   – A zenéről? Semmit sem tudok róla. Csak azt tudom, hogyan kell dorombot készíteni. Ha meg akarsz valamit tudni a zenéről, akkor egy távoli helyre kell menned.
   – Hová? Beszélj szaporábban, öreg!
   Az öreg csukcs a gondolataiba mélyedt.
   – Tudod – mondta –, az öregek nálunk a folklóregyüttesben a következőket mondják. Ha sítalpat kötsz a lábadra és nagyon sokáig mész nyugat felé a tundrán, meglátod Mejerhold emlékművét. Azután következik egy fagyott vérpatak. Azon túl, hét rozmáragyar kapu mögött terül el Moszkva városa. Moszkvában pedig ott van a Konzervatórium – hát ott majd beszélnek neked a zenéről.
   – Rendben – mondta Jüan Meng és fölpattant –, mennem kell!
   – No, ha annyira sietsz, menj! Csak jegyezd meg, hogy Moszkva városából képtelenség kijutni. Az öregek azt beszélik, hogy bárhogy is próbálja az ember, mindig vagy a Kremlnél, vagy a Kurszki pályaudvarnál köt ki. Ezért fogj egy búvármadarat, amelynek fekete toll van a farkában, dobd fel a levegőbe, és fuss oda, ahová röpül. Akkor kiszabadulsz Moszkvából.
   – Köszönöm, öreg – mondta Jüan Meng.
   – És még valami – kiáltott utána az öreg –, sohase egyél kábítószernek annyi légyölő galócát, mint ma! Moszkvában pedig óvakodj a klofelintől! Rettenetesen jó a bundád.
   De Jüan Meng már semmit sem hallott. Kijött a sátorból és elindult egyenesen nyugatra. Körülötte hópelyhek szálltak, hamarosan sötétedett, és néhány óra múlva Jüan Meng eltévedt. Szerencsére motorzúgás hallatszott a sötétben, és a reflektorok fénye felé rohant. Egy nagy teherautó közeledett az úton, amelyre kiért. Jüan Meng fölemelte a kezét, és az autó megállt. A vezető fülkéjéből egy kövér zászlós hajolt ki.
   – Hová mész, csukcs? – kérdezte.
   – Moszkvába – válaszolta Jüan Meng –, a Kurszki pályaudvar mellett lévő Konzervatóriumba.
   A zászlós figyelmesen megnézte a bundáját.
   – Ülj be! – mondta. – Elviszlek. Éppen a Konzervatóriumba megyek.
   Jüan Meng bemászott a vezetőfülkébe. Odabent meleg volt, Jüan Meng kényelemben érezte magát, és a hópelyhek vidáman táncoltak a szélvédő előtt a reflektorok erős fényében.
   – Mi van – kérdezte a zászlós –, megünnepeltétek a Tiszta Sátor ünnepét?
   Jüan Meng bizonytalanul vállat vont.
   – Akarsz még inni? – kérdezte a zászlós.
   – Akarok.
   A zászlós egy üveg vodkát nyújtott neki, Jüan Meng pedig mohón ivott az üvegből. Gyorsan elfogyott a vodka, és Jüan Meng elhatározta, azzal köszöni meg a zászlósnak, hogy dorombozik. Elővette a dorombot a bunda zsebéből, a szájához emelte, és hirtelen rájött, hogy mire hasonlít. A mikrokozmikus röppálya ábrájára, amely a csak a császár és bizalmasai számára hozzáférhető, a belső alkímiáról szóló titkos traktátumban szerepel. Az egy körbe befutó oldalsó peckek a cselekvésnek az irányítás csatornájával egyesített csatornáját ábrázolták, a köztük lévő hosszú fémlapocska pedig a központi csatornát szimbolizálta. A fémlapocska a végén meghajolt és egy kis nyelvbe ment át, amely pontosan olyan volt, mint egy emberi nyelv.
   Hirtelen legyőzhetetlen álmosság tört Jüan Mengre. És szinte azonnal elaludt, és már álmodott is, a dorombokat készítő öregről, csak az most nagyon fenséges, sőt félelmetes látványt nyújtott, csillagokkal hímzett hosszú kék inget viselt, és az északi fény szalagjai kavarogtak a háta mögött a fekete égen.
   – Meg akarlak tanítani dorombozni – mondta az öreg. – Sok ezer évvel ezelőtt a folklóregyüttesünkben ezt mondták: van a Sarkcsillag, és a hideg szelleme uralkodik fölötte. És vele pontosan szemben helyezkedik el az égi szférán a Déli Csillag, amelyet nem látnak az emberek, mert a lábuk alatt van. Őrajta a tűz szelleme uralkodik. Egyszer réges-régen a hideg szelleme és a tűz szelleme elhatározta, hogy megverekszik. De akárhányszor egymásra támadtak, nem bontakozott ki köztük harc. Akadálytalanul átfolytak egymáson – hiszen hogyan győzhetné le egyik szellem a másikat? Egyszerűen vannak, és kész. És akkor, hogy beszélni lehessen a győzelemről, megteremtették az embert.
   Jüan Meng azt álmodta, hogy meghajlik és így szól:
   – A mi könyveink másképpen írnak erről, de a lényeget tekintve így van.
   – De valójában – folytatta az öreg – a hideg szellem és a tűz szelleme – ez nem két külön szellem. Ugyanaz a szellem, amely egyszerűen nem ismeri önmagát. És az embert önmagából teremtette, mert mi másból tudna a szellem bármit is teremteni. És az ember eltévedt annak a két szellemnek a csatájában, akik valójában – önmaga.
   – Értem – mondta Jüan Meng.
   – A valóságban mindketten egy szellem vetületei, amely végeérhetetlenül játszik és verekszik önmagával, mert ha nem tenné, egyszerűen nem létezne. Értetted, hogyan kell dorombozni, Jüan Meng?
   – Igen, mindent megértettem.
   – Mit motyogsz? – kérdezte, az órájára nézve, a zászlós. – Mit értettél meg?
   – Mindent – motyogta álmában Jüan Meng –, mindent értettem... Nem kell nekem semmiféle Sarkcsillag Szellemét keresnem. Én vagyok a Sarkcsillag Szelleme, és önmagam legfőbb sámánja vagyok. És egyáltalán, az összes szellem, ember és tárgy, amelyek csak létezhetnek – ez is én magam vagyok. Ezért nem zeneszerszámokon, hanem önmagunkon kell játszani, csak önmagunkon! Milyen törvények és dallamok jelenthetnek akkor valamit? Nincsenek semmiféle harmóniák, Sen Csi hazudik... Mindenki a saját maga zenéje... Figyelj, fordulj meg! Kínába akarok menni, nem a Konzervatóriumba...
   – Megfordulok – mondta a zászlós és megint az órájára nézett.
   – Várj! Most játszok neked, mindent megértesz... Lássuk csak!... Hogy is volt?... Just trying to make his way home...
   Amikor Jüan Meng felébredt, az ég nyúlt el fölötte. Sárgás színű volt az ég, de ezen nem csodálkozott a császár. Az elmúlt száz évben több felkelés is kitört az Ég Alatti Birodalomban a Sárga Ég korának megalapításáért. Hiszen egy ilyen felkelés győzhetett az alsó tundrában – gondolta Jüan Meng. Más volt a furcsa: az égen repedések húzódtak és sárga foltok terjengtek, mintha egy kis beázás lett volna, amikor a fölső tundrán elkezdődött a tavasz. Úgy látszott, hogy az alsó tundrán is elkezdődött a tavasz, mert délről visszatérő csótányok másztak lassan az égen. Jüan Meng meg akart mozdulni, de nem tudott, mert valaki a teherautó üléséhez kötözte. Aztán rájött, hogy ez nem is az ülés. A két keze, a csuklójánál fogva piszkos gézcsíkokkal valami vaskerethez volt kötve, a vénájából pedig a könyökhajlatánál, vékony műanyag cső állt ki. Jüan Meng követte a tekintetével a csövet – a plafon felé emelkedett, amit égnek gondolt, és egy felfordított üvegben ért véget, s az üvegben folyadék volt. Jüan Meng lefelé fordította a tekintetét – kiderült, hogy teljesen meztelen, s viaszosvásznon fekszik, egy másik műanyag cső pedig a családfájából jön ki és egy, az ágy lábához kötött coca-colás flakonhoz vezet. A látottak zord nyomorúságától elkomorodott. Körülötte piszkos zöld köpenyt viselő emberek járkáltak. Az egyiket megpróbálta magához szólítani, de a torka száraz volt, és egyetlen hangot sem tudott kiadni. Senki sem törődött vele. Elfutotta a méreg, és el akarta tépni a gézcsíkokat, amelyek az ágy támlájához kötötték a kezét, de nem tudta. Hamarosan odament hozzá egy zöld köpenyes férfi. A kezében Koffein feliratú dobozt és fecskendőt tartott.
   – Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan Jüan Meng.
   – A Szklifoszovszkij Intézet reanimációs részlegén – mondta a köpenyes férfi, miközben letörte az ampulla nyakát és tartalmát a fecskendőbe szívatta.
   – És ez mi? – bökött Jüan Meng a fejével a fecskendő felé.
   – Ez a maga reggeli kávéja – mondta öntelten a férfi, miközben odadöfte a tűt, ahol Jüan Meng lába lágy ívben átment a hátába.
   Néhány óra múlva magához tért, és egyáltalán nem csodálkozott, amikor odavitték neki a selyemköntösét annak a világos sárnak a maradványával, amilyen nincs nyolc normális városban. Azon sem csodálkozott, hogy eltűnt a bunda, a hun kán ajándéka.
   – Hogy kerültem ide? – kérdezte.
   – Hát, tegnap az Északi Fény nevű étteremben piáltál valakivel, a Rilejev utcában. A Kurszki pályaudvarnál van. Biztos elővillantottad a pénzedet. És erre klofelint kevertek a vodkádba.
   Na megállj, Sen Csi – gondolta Jüan Meng –, most tényleg lecsapatom a fejed!
   – A klofelin szemcsepp – folytatta az orvos. – Ha vodkába keverik, nagyon leesik az ember vérnyomása, és teljesen kikapcsol. Rendszerint a kurvák csinálják. Olyan két órára kikapcsolják az ügyfelet. De neked nagyon sokat kevertek bele. Biztos kezdők. És tizenhat órára kómába kerültél. Egyébként gyakori eset. A Kurszki pályaudvarnál klofelinista brigád dolgozik.
   Jüan Meng behunyta a szemét, és hirtelen egy furcsa képre emlékezett – mintha valami újságban látta volna, amelyet a teherautón lapozott, mielőtt elaludt. Egy egyenruhás, borostás, bősz tekintetű férfi szerepelt a képen, Jüan Meng még az alatta lévő szövegre is emlékezett: „Rilejev-Puskov dekabrista a kérdésre, hogy titkos társaságaink a német Tugend Bundok mintájára szerveződtek-e, komoran azt válaszolta: »Nem Tugend Bundban, hanem a buntban* vettem részt.« A cár sokáig nevetett, és száműzetésbe küldte. De tulajdonképpen nyugodtan fölakaszthatta volna, voltak, akiket kevesebbért akasztottak föl.”
   – Sen Csi, Sen Csi... – dünnyögte Jüan Meng. – A fejedet talán nem is vágatom le, de száműzetésbe biztos elküldelek.
   – Tessék? – kérdezte az orvos. – Hallucinált, amíg kómában volt?
   – Nem kómában, hanem Komiföldön voltam – válaszolta halkan Jüan Meng.
   – Hogyan? – kérdezte az orvos.
   – Csak úgy. És valójában maga is Komiföldön van. És itt mindnyájan száműzetésben vagyunk.
   Az orvos elkomolyodott és figyelmesen Jüan Mengre nézett.
   – El kell itt töltened egy kis időt, barátocskám – mondta és elment az ágytól.
   Két napig pihent Jüan Meng, miközben a plafonon és a falakon mászó csótányokat nézte. Nagyok voltak, okosak és zordak, és a plafonról le tudtak röpülni a földre. A kórtermi társa azt mesélte, hogy azelőtt nem voltak ilyen csótányok, és ezt a fajtát újgazdag csótánynak hívják – a szabadságtól és a radioaktív sugárzástól úgy elszaporodtak, mint a nyű. Még Gumiljov versét is elszavalta valami mocsárbéli teremtményről, amelynek gyötrelmes gond volt a szárnyával, de Jüan Meng különösebben nem figyelt rá. Néha orvosok mentek oda hozzá és hülye kérdéseket tettek fel. Jüan Meng nem válaszolt rájuk, hanem a takaró alá bújt és gondolkozott. És harmadik nap, kora reggel fölkelt, fölvette sáros köntösét és elindult a kijárat felé. Útközben ellopott az asztalról egy régi szikét. Az orvosok megpróbálták megállítani, de azt mondta, majd furdalja őket a lelkiismeret, ha visszatartják. A szavai hallatán az orvosok elsápadtak a félelemtől és utat engedtek neki. Jüan Meng elragadónak találta az erkölcsi törvény iránti tiszteletüket. Nem tudta, hogy előtte a kórteremben Lekiismeret Vászja becenevű dolgoprudinói keresztapa feküdt, akinek nagyon nem tetszett a kaja és a csótányok, és megígérte, hogy számolni fog az orvosokkal.
   Amikor Jüan Meng kiért a tundrába, ahol mindenfelé ronda téglaházak álltak, fogott egy galambot, az út széléről vett sárga sárral bemázolta az egyik farktollát, egy hosszú spárgánál fogva az ujjához kötötte és megállított egy taxit. Mivel már tudta, hogy hogyan viselkednek a sofőrök az alsó tundrán, nem fecsérelte beszédre az idejét, hanem a taxis torkának szegezte a szikét és ráparancsolt, hogy arra menjen, amerre a galamb röpül. A sofőr nem kezdett vitatkozni. Útközben csak egyszer állt meg, amikor Jüan Meng meg akarta nézni Mejerhold emlékművét, amelyről az öreg sámán beszélt neki. Egy magas betonobeliszk volt, amelyhez egy örökké zuhanó trapéz volt hozzáerősítve, amely körül meztelen bronzbojárok lebegtek. A taxisofőr azt mondta, hogy Cereteli szobrászművész először az Ejtőernyős és Légideszant Csapatok hőseinek emlékműveként akarta eladni ezt a kompozíciót, de miután feloszlatták a csapatokat, újragondolta a már kiöntött szobrok koncepcióját.
   A galamb cikkcakkban repült, és Jüan Meng taxija gyakran ért hozzá más kocsikhoz. Némelyik kocsi nagyon szép és bizonyára drága volt, és a bennük ülő arany nyakláncot viselő férfiak dühösen hunyorítottak és az ujjaikat mutogatták, ki hatot, ki négyet, ki nyolcat. Jüan Meng rájött, hogy ezek helybéli hivatalnokok, akik így akarják a tudtára hozni, hány rénszarvasuk van, hogy tisztelje őket. Ő válasz gyanánt egy ujját, a középsőt mutatta, hogy tudják meg, bár rénszarvasa egyáltalán nincs, és egyedül van a világban, viszont, a teljes kínai fogalomvilág szerint, pontosan középen áll az ég és a föld között. A kocsi hamarosan kiért a városból és kátyús utakon kezdett kóvályogni. A galamb hol erre, hol arra röpült, a taxi néhányszor ugyanolyan színű sárba ragadt, mint amilyen Jüan Meng köntösét összemázolta.
   Aztán a galamb berepült az erdőbe. A taxisofőr alig győzte a fatörzseket és tuskókat kerülgetni. És hirtelen a karosszériára telepedett a galamb. Jüan Meng utasította a vezetőt, hogy fékezzen, kiszállt és körülnézett. Az autó egy kerek tisztáson állt meg, amelyen tűzrakások nyomai voltak, és az ismert selyemzsinór lógott ki az alacsonyan lévő felhők közül, amelyek szinte a fák csúcsát súrolták. Jüan Meng tulajdonképpen ezt is várta. Elengedte a galambot és fölkapaszkodott az autó tetejére. A taxisofőr áruló módon gázt adott, de Jüan Mengnek volt érkezése, hogy felugorjon a levegőbe és elkapja a zsinórt, amely azonnal emelkedni kezdett vele. És amikor az alsó tundrába visszafelé siető taxis még látta a tükörben Jüan Menget, annak a fülét már megütötte a citerák és guszlák hangja, és hamarosan hallatszott – ebben nem volt teljesen biztos, de úgy tűnt neki – kedvenc ágyasának, Ju Linek a szomorú éneke és Rocambole-nak, a pekingi palotakutyának a dühödt ugatása, amely nem tudta felfogni, hogy miért fogták meg, miért húztak negyvenet a hátsó fertályára és zárták ketrecbe.

Bratka László fordítása

* Lefordíthatatlan szójáték; az orosz bunt szó jelentése: lázadás.