1

Történt pedig egy napon, hogy Buddha magányosan őgyelgett a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.
   A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.
   Reggel volt a Paradicsomban.
   Buddha egyszer megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson lenézett a mélybe.
   A Pokol padozata éppen ott volt, a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzu no Kavát az alvilág hármas folyóját s a Hari no Jamát, a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.
   Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a pokol fenekén.
   Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn, észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: „Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép, ha gondtalanul elpusztítanám." És hagyta, hogy tovább másszon a pók.
   Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan kímélte meg Kandata a pók életét. S a jócselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.
   Buddha derűsen felemelte a pókfonalat. Megfogta, s a gyöngyfehér virágok közt a nyíláson át lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.


2

Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába. Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hari no Jama tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.
   Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegének sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem. Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.
   Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas égboltozatról, lassan és halvány csillogással a szótlan sötétségben, mintha félne az emberi pillantástól.
   Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hari no Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.
   Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket. Hanem a Pokol ki tudja, hány milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit sem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldoklott, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hari no Jama homályos tűzvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.
   Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: „Sikerült! Sikerült!"
   És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.
   Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küzdötte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.
   Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és mélybe hull. Kandata felüvöltött:
   - Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!
   Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen elpattant azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott. Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.
   A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál rövidre szakadva csüngött s holdtalan, csillagtalan égből.


3

Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha tovább sétált a parton, és elszomorodott.
   Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból, s hogy elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal.
   A gyöngyfehér virágok Buddha lábai előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az aranybibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.
   Dél volt a Paradicsomban.



Gergely Ágnes fordítása