Mikor még Szent Ferenc, néhány barna kámzsás testvérrel, koldulva és Isten dicséretét és szeretetét hirdetve járta Itália szépséges tájait, erdő-mező állatainak prédikált, ám eközben sem feledkezett meg az emberekről, sőt inkább üstökön ragadta a bűnösöket, derűs szavakkal vigasztalta a szegényeket, de keményen kopogtatott a gazdagok pénzes zsákján és potrohán - mert ott lakozott a lelkiismeretük -, abban az időben egyik reggelen elérkezett egy folyóhoz.
   Csendes őszi nap volt, kéklő ég, aranyló lomb. Az utakon gesztenyék gurultak, mint kis barna koboldok, és fényes szemmel kacsingattak tüskepilláik alól a Szent rózsás talpa felé, amint vidáman tovahaladt közöttük. A szitakötők mint smaragdzöld és türkizkék villámok cikáztak a víz fölött, tükrében tarka dombok felé húzó madarak látszottak, míg a mederből hirtelen felszökkent egy hal, és ezer szilánkra törte a csalóka képet.
   E látvány végtelen, ünnepélyes derűvel töltötte el Szent Ferenc lelkét, és csodálkozott, amiért eleddig nem jutott eszébe, hogy a morajló mélység lakóit is megénekelje a teremtést dicsérő himnuszában. Szívében már fontolgatta a szavakat, hogyan pótolja, amit eddig elmulasztott, mikor egy rőt bokor mögül vidám füttyszót hallott. Kíváncsian megindult arrafelé, és egy emberre bukkant, amint éppen finom fadarabkákat rakott ki a napra száradni, és szorgosan tett-vett különös szerszámaival.
   Hegedűfaragó volt a közeli városkában, és a villogó napfény kicsalta dohos műhelyéből. Most éppen azon igyekezett, hogy ellesse a madarak, szelek, hullámok titkait, és foglyul ejtse a zengő fában, ahonnan majd a zenészek szelíd vagy szilaj vonója kiszabadítja őket.
   Szent Ferencnek igen megtetszett ez a mesterség, s a barátságosan viszonzott köszönés után lekuporodott az ügyes kezű legény mellé. S mivel éppen úgy esett, hogy a másik sem akarta üres fecsegéssel elűzni ez óra derűs békéjét, Szent Ferenc kedvére kötögethette gondolatainak hálóját.
   De bárhogyan igyekezett is, hogy meglelje prédikációjához a helyes szavakat, sehogyan sem sikerült megragadnia őket. Mint a halak, nyugtalanul kisiklottak gondolatai közül, és minél sűrűbben rajzottak, annál tanácstalanabb szorongás fogta el a Szent csordultig telt szívét. Már-már azt hitte, ezúttal adós marad az Úrnak a jámbor kötelesség teljesítésében, ám ekkor világosság gyúlt az agyában. Mire valók a szavak a néma halak előtt? Az ő nyelvükön kell nekik prédikálni! És hogy éppen hegedűkészítő akadt az útjába, úgy érezte, égi jel.
   - Testvérem, faragnál-e nekem egy néma hegedűt? - kérdezte. - Az Isten megfizet érte.
   A legény mosolygott. Egyszer ott volt a közeli piactéren, mikor a barna kámzsás barátocska - akiről annyi csodálatos és megható történet járt szájról szájra - éppen beszélt a néphez. És azóta titkolt vonzalommal ragaszkodott hozzá.
   - Miért ne? De hát mit akarsz csinálni egy néma hegedűvel?
   - Majd meglátod - válaszolta szinte féktelen jókedvvel Szent Ferenc. - Csak siess vele, itt helyben megvárom.
   Felugrott, és boldog izgalommal futkozott fel és alá a parton, úgyhogy keskeny csípője körül könnyelmű táncba fogott a kámzsa kötele. A hegedűfaragó meg kíváncsiságában villámsebesen hasogatta késével a kicsi deszkákat.
   Így nem sok idő múlva Szent Ferenc már csinos kis hegedűt tartott a kezében. A legény még nem tudta, tréfáról van-e szó, vagy komoly dologról, mikor a Szent már leereszkedett a víz partján kiugró kövekre, és felemelte kecses vonóját.
   Ekkor a víz egyszerre oly áttetsző lett, mint az üveg: medréből aranylón világított a homok és kavics, a kagylók gyenge héja mint megannyi szivárvány pihent közöttük, és az algák zöldje, mely finom fátyolként lebegett a mélyben, mintha titokzatosan felizzott volna. De alighogy megérintette a vonó a hegedűt, mozgás, zúgás támadt a habokban, és mindenhonnan odasereglettek a halak, olyan sokaságban, amilyent azok ketten még életükben nem láttak. S egyre újabbak jöttek, és nemsokára olyan lett a folyó, mintha egyetlen óriási hal pikkelyes háta lenne.
   És olyan hatalmas volt a tolongás arrafelé, ahol a különös zenész állt, hogy még a félénk rákok is elfelejtettek hátrafelé menni, előbújtak rejtekükből, a Szent lába elé sereglettek, s eközben olyan derekas igyekezettel rejtegették meztelen lábujjai elől mérges ollóikat, hogy valósággal belevörösödtek az erőlködésbe.
   Még a ragadozó természetű csuka is farkát csóválva kúszott oda, mint valami szelíd kiskutya, és barátságosan helyet szorított egy jól megtermett pontynak, amely a nagy tolongásban már ijedten levegő után kapkodott.
   Mint ujjongott Szent Ferenc szíve, ahogy elnézte a szüntelen rajzást, és a tátva felejtett szájakon s az elragadtatott szemeken látta, hogy rátalált a helyes szavakra. A csuka látszott a leglelkesebbnek. Szemét lehunyta, és hegyes fogait elővillantva szelíden, egyfolytában mosolygott - már szinte együgyűnek látszott.
   És szökkent a vonó a hegedűn, miként sziklák közül a forrás és mint a hullámok, mikor boldogan sietnek az örök tenger felé, míg rajtuk pihenteti szemét az ég.
   S bár a legény tudta, hogy a hegedű, melyet oly sietve készített el, nem tud megszólalni, mégis úgy tetszett neki, muzsikát hall, mégpedig olyan szépet, olyan tisztát, amilyent még nem hallott soha életében. Úgy érezte, mintha az öröm ezernyi fénylő hulláma futna keresztül a lelkén. És eszébe jutottak mind a jóságos, tiszta források, melyek valaha is a szomját oltották, és mind a hűvös enyhülések, melyek nyaranta felüdítették izzó testét. Úgy tűnt, azt a tiszta esőzuhogást hallja, melytől mindig megfiatalodik és termékennyé lesz a föld, és a szelet érzi, mely hullámokat fodroz.
   Büszke hajókat látott maga előtt meg szelíd csónakokat, amint tovacsúsznak villogó vizeken, s fürdőző csillagok ragyogását látta. De a mélyből az igazgyöngyök sápadt villódzása sejlett felfelé, meg a korallfák pirosa, és e csodálatos fényben az elrejtett élet olyan bőségét és szépségét ismerte fel, hogy megsemmisülten térdre omlott.
   És mind a megszámlálhatatlan halak kiemelték fejüket a vízből, és felcsapták hajlékony testüket, és egy pillanatra mintha a néma teremtmények sose hallott ujjongása töltötte volna be a levegőt.
   Szent Ferenc ekkor abbahagyta a muzsikálást, és a csendből előlépett az Úr angyala, és megérintette a déli harangokat körös-körül a vidéken.
   Mikor elnémult a harangszó, ismét nagy morajlás kezdődött, a halak fénylő rajai oszolni kezdtek, aztán minden irányba szerteúsztak.
   A legény pedig kivette a Szent kezéből a hegedűt, elragadtatott alázattal megcsókolta, és átadta a hullámoknak.
   - Az Istené ez a hegedű - szólt -, és ezentúl már csak olyan hegedűt akarok faragni, mely egyes-egyedül az Ő dicsőségét szolgálja. Ha felveszel a testvérek közé, minden vagyonomat szétosztom, és semmi mást nem tartok meg magamnak, csak ezt a vonót, megemlékezésül erre az órára.
   Szent Ferenc áradó örömmel megölelte a legényt, és hálát adott az Úrnak a kétszeres csodáért. S megegyeztek, melyik lesz az a nap és óra, amelytől fogva szeretetben megosztják majd egymással a szegénységet, míg csak a halál el nem választja őket...

   Nem messzire onnan lakott egy halász, beteg feleségével és hét gyermekével. A nyomorúság leszedte asztalukról még a szűkös kenyérhéjat is. Ez a szegényember észrevette a halak titokzatos vonulását, és azt, hogy felfelé torlódnak a folyón. A sejtelmes zengést is hallotta, de mivel sehogyan sem értette, azt hitte, csak érzékeinek csalóka tévedése. Mivel pedig megszokta, hogy mindig azt tegye, ami a legésszerűbb, rögtön előhívta gyerekeit, akik már jártasak voltak az efféle munkában, és megparancsolta nekik, hogy gyorsan vessék ki az összes hálókat, és nézzenek utána a varsáknak.
   Mikor aztán a halak az angelusz után visszafelé rajzottak, a hálók valósággal duzzadtak az óriási fogástól, úgyhogy a halász csak a legnagyobb és legnemesebb halakat szedte ki, a silányabbakat pedig szabadon engedte. Ekkor nem is gondolt másra, mint hogy az Úr végtelen irgalmában csodát tett vele, és nem fukarkodott Isten dicséretével és a jámbor hálálkodással.
   De még ennél is vidámabb volt a hét halászgyerek, amint fürge lábbal, teli kosarakkal és puttonyokkal futottak ide-oda a kunyhó és a város között, mert éppen vásár volt, és fényes érmék hullottak az öreg halász ócska erszényébe. Mikor pedig már a gyerekek zsebében is vidáman csörgött a pénz, és még egyre fickándoztak a halak a varsákban, szétosztotta a szegények között, hadd legyen nekik is ünnepük.
   Így aztán délután, mikor Szent Ferenc a városban járt, hogy vigaszt és biztatást vigyen a betegeknek, a piacon és az utcákon másodízben találkozott az uszonyok és pikkelyek nedves fényével, melyek néhány órával előbb, mikor még éltek a halak, annyira megörvendeztették szívét. Ártatlanságában nem is sejtette az összefüggést, és már fel akarta emelni szavát, hogy az embereket részvétre és irgalomra intse e szegény teremtmények iránt.
   Ekkor azonban észrevette, amint két koldus éppen az ajándékba kapott halat mutogatja egymásnak - és hirtelen ismeretlen aggodalom szorította össze a torkát.
   Mikor estefelé szomorúan és fáradtan ismét az erdő felé indult, ahol a testvérek tanyáztak, már messziről megcsapta orrát az árulkodó szag. Ekkor szörnyű szorongás és nyugtalanság fogta el, és elfúló lélegzettel, lihegve érkezett meg a testvérekhez.
   Ott ültek kipirult orcával, lakmározva a tűz körül, fanyársakon forgatták, sütötték a rátűzött halakat, úgyhogy a zsír sercegve csepegett a lángokba, és meghitt öröm csillogott mindnyájuk szemében.
   - Ti ördögök! - kiáltott rájuk Szent Ferenc, aztán a rémült barátok közé ugrott, és meztelen talpával széttiporta a tüzet. - Zabálás és dőzsölés költözött bűnös testetekbe?!
   Az arcok hirtelen kialudtak és elfakultak, és mindenfelől árnyékok kúsztak elő a szikár csontok alól. És egy fiatal testvér kilépett a körből és remegő ajakkal így szólt:
   - Miért szidalmazol bennünket ilyen keményen, Ferenc? - Isten délben csodát művelt a szegény halásszal, gazdag zsákmányt ajándékozva neki. Ő pedig hálából elküldte hozzánk egyik fiát, hogy mi is részesüljünk az Ég áldásában. Miért haragszol hát? Helytelen talán elfogadni, amit még Krisztus sem tiltott meg a tanítványainak, és amivel egykoron jóllakatta az ötezer éhezőt?
   A kérdés belehasított Szent Ferenc szívébe. S mert nem akarta még jobban megzavarni a barátokat azzal, hogy megmagyarázza haragjának okát, bocsánatukat kérte hevességéért, s azt mondta, folytassák csak vacsorájukat, és ne várják vissza őt ez éjszakán.
   Kicsi, félreeső barlangban keresett menedéket. Sűrű tüskebokor mögé rejtőzve térdre borult, öklével a mellét verte, és keserűen így perlekedett:
   - Hogyan engedhetted meg, ó, Isten, hogy így halálba és pusztulásba csaljam teremtményeidet? Én bolond, kit megtévesztett a béke rövidke órája, mely nem e világról való, ahol mindenfelől leskelődik már a nyomorúság, hogy elnyelje! Nem te magad adtad-e nékünk a nyomorúságot, mint az élet nővérét, és mégis bűnösökké teszel általa? Hát nincs már alázat, mely hozzád vezetne, mint a bűn örök szolgálata? És az éberség oly közel jár a mulasztáshoz, hogy a szeretet árulóvá tesz? Nem bűnös-e az a szándék, mely a te rended ellenére a bárányt a farkas keblére fekteti, és gyanútlanul a te nevedet veszi kölcsön hozzá, hogy önmaga vágya szerint tökéletesítse a teremtést? Bocsásd meg nekünk e mértéktelen szeretetet, és taníts türelemre, hogy elviseljünk téged, és helyesen mérjük fel jóságodat és szigorodat a maga bölcs ellentmondásában.
   Mialatt így küzdött a válaszért, hirtelen vihar kerekedett, és villámlás és mennydörgés közepette észrevétlen belépett hozzá a tiszta Balgaság, hogy melléálljon. Megindította szeméből a könnyeket, hogy forró folyamukkal kimossák szívéből a kínt és a kételyt. És vele együtt sírt ott künn az ég, és lázongását rövid, zúgó záporban oldotta fel, amely lassanként szelíd csepergélésbe ment át.
   Szent Ferencet csakhamar ismét kicsalta a szabadba a nedves föld enyhe illata, és új örömmel ismét nekiindult a szemerkélő estében. Már ritkult előtte az erdő, és egyszerre csak megint a folyóparton találta magát, fölötte éppen előtörtek a felhők mögül a búcsúzó nap utolsó sugarai. Megrendülve nézett a csendes ragyogásba. Messziről, ahol ezüstös füzek között a halász kunyhója állt, gyermekek sokszólamú énekét hozta el a csendes szél, s komolyan és vigasztalón szóltak a vízen át a vecsernyére hívó harangok.
   De fent a feje fölött, mint a béke és a megbékélés kapuja, szivárvány boltozódott, amilyent még sose látott, és mikor szemével megkereste eredetét, látta, hogy színei a folyó közepén hét hatalmas sugárban hét óriási hal szájából szöknek a magasba.

Hajnal Gábor fordítása