A négy úron nem volt sem fekete sisak, mint a végzet katonáin, sem vörösen izzó hóhérköpeny. Még csak jelvény sem volt rajtuk. Egyszerűen egy írásat mutattak, és megindultak a körhinta állatai, szobrai, diadalszekerei között. Bencsik értetlenül nézte őket, szíve a torkában szorongott, úgy tetszett, az örökkévalóság óta áll itt, és nézi őket. Csak akkor mosolyodott el kicsit, mikor észrevette, hogy az urak, nem szabálytalanul mozognak, hanem szépen körbe járnak. „No lám - gondolta -, akaratlanul is hozzáalakítjátok a dúlást, az ő alakja kényszerít titeket is. A körhinta az erősebb.” - Holnap lesz az árverés? - kérdezte egy magas, idegen hang, és Bencsik csodálkozva vette észre, hogy ez a hang az ő torkából jött ki. „Hogy lehet ez? Hogyan tudott kijönni? Hisz a szívem már ott van, és útját állja” - ezt gondolta, de megismételte a kérdést. A négy úr most bólintott. Egyszerre bólintottak, a bólintást nagy dördülés követte. Négy csillag szaladt le az égről. Bencsik kiszaladt a ponyvasátorból a felhőtlen nyári ég alá, és látta, hogy a Göncölszekér négy kereke hiányzik. Helyükön a fekete ég még feketébb volt, még mélyebb fekete. Csak a szekér rúdja maradt meg. „Majd kigyullad holnap az is, ha mindennek vége” - állapította meg Bencsik. Visszament a körhinta sátrába. - Köszönjük - mondták az urak -, „köszönjük”, mintha csak cigarettával kínálták volna őket, amit nem akarnak visszautasítani, nehogy illetlenek legyenek, „köszönjük” és eltávoztak. Bencsik egyedül maradt. A körhinta dobogóján állt, és egy angyal lábába fogódzott. Olyan volt a sátor, mint egy hajó, melyet kintről a késő ligeti sétálók beszélgetésének hullmai ostromoltak. - Mint a hullámok - tűnődött Bencsik. - Azok sem szándékosan rohannak a sűllyedő hajó felé, mégis elborítják.
    Órák teltek el, és ő csak állt egy helyben. Nem eresztette el az angyal lábát. Arra gondolt, hogy egyszer, nagyon régen, rövidnadrágos rongyos kisgyerek volt; a gellérthegyi búcsúkon mindig segített hajtani a szegényes, kézi erőre járó körhintát. Ő és rongyos kis társai egyre szédítőbb iramba keringtek a rozoga, csikorgó és recsegő deszkák között; körben ócska, porszagú pokrócok takarták el előlük a húsvéti virágokat; nem láttak semmit, csak az alattuk elszálló fejeket, amelyeket ők pörgettek, és nem hallottak semmi mást, csak azok sikoltozásait. „Ilyen lehet a pokol - gondolta akkor -, és mi vagyunk az ördögfiókák.” Aztán a tizedik menet után megkapta fizetségét: beülhetett az imbolygó kocsiba, vagy felpattanhatott egy piszkosfehér színű ló hátára. Ilyenkor ideges volt és mohó. Nem elégedett meg a henyéléssel. Menet közben cserélgette helyét, lóról lóra mászkált, majd beült egy láncon lógó kocsiba. Még ebben érezte magát legjobban. Ha a hinta forgása gyorsult, a láncos kocsi kilendült a levegőbe, a rét fölé, a tömeg fölé, és szállt, szállt, már nem volt Citadella, se hegy, csak ég és levegő és benne ő. Ha nagyon, megerőltette a szemét, fölfedezte mélyen maga alatt a várost, és tudta, hogy most elég volna egy ujjal intenie, és ott lenn mindenki azt tenné, amit ő akar. - Az ott fönn a gerendák között a pokol volt - érezte -, de ez még mindig nem a mennyország. A mennyország akkor volna enyém, ha nekem is volna egy körhintám, egy saját, igazi körhintám, amely felett csak én parancsolok. - És most van saját körhintája. Nem is gyenge kisgyerekek forgatják, hanem nagyszerű villanyáram, de holnap már nem lesz, mert elárverezik. Mehetek vissza a Gellérthegyre; de kérdés, vajon visszafogadnak-e. A gyerekek nem fogják-e majd azt mondani: „Csalsz, felnőttél, nincs jogod velünk hajtani a más hintáját.” És még ha be is fogadnának, mit csinálok húsvéttól húsvétig? Bezzeg a többi ember, és most határozottan úgy érezte, hogy az egész világon csak két személy van: ő és a „többi ember”, akiknek semmi más tevékenységük nincs, csak egyetlen közös gondjuk, ami őket egybe mossa, hogy ne törődjenek az ő bajával. Bezzeg a többi ember nem törődik az egésszel, sőt vannak, akik talán örülnek is neki. Eszébe jutott dr. Haus, az ügyvéd, aki az árverést kierőszakolta ellene. Dr. Haus most családi körben ül, vacsorázik, mindig nagyon későn vacsorázik, mert gonosz ügyletei sokáig elfoglalják. Közönyös ábrázattal ül az asztalnál, de zsíros arcán, mint arany gyíkocskák, táncolnak a lámpa sugarai, féktelen jókedve majd szét veti, alig bírja leplezni. - Mi az, fiacskám? - kérdi a felesége. - Semmi, semmi - feleli, de gyorsan fölkel az asztaltól, és bemegy az irodájába, becsapja az ajtót, senkinek sem szabad zavarnia. Ott benn kirobban belőle a visszafojtott nevetés, sokáig nevet bömbölve, aztán ott folytatja a vacsorázást. Varangyosbékát eszik sok salátával. Csettint. A falból kilép a négy úr, aki este a körhintát nézte meg. - Mi újság? - kérdezi dr. Haus sunyin, mintha nem tudna semmiről, de szemében gonosz fények villannak föl, cvikkere zöldesen izzik. - Semmi különös! - válaszolják az urak vészes hangon, és egy darabig némán néznek szembe az ügyvéddel. De egyszerre csak kitör belőlük is a kacagás. Együtt vijjognak, bőgnek dr. Hausszal. - Holnap vége a körhintának! - kiáltják, és mind összefogódzkodnak. A kandalló vörös fényénél kézenfogva körültáncolják az íróasztalt. - Úgy kellett, hogy volt, hogy volt! - ordítozták.
    Szörnyű dobogásuk lehatolt a pincébe, le a föld mélyére, a középpontig, ahol leláncolt szörnyetegek továbbítják a rengést mindenüvé. Bécsi szállodákban hangosan beszélnek a rengésről. Csak dr. Haus felesége és kisfia a szomszéd szobában kell hogy úgy tegyenek, mint akik nem hallanak semmit; riadtan ülnek, arcukat kezükkel fedik el. De remeg a ligat is, az egész Városliget remeg Bencsik körül, és ő még mindig fogja az angyal lábát!
    - Kérem - mondja az angyal. - Eresszen el.
    Bencsik álmélkodva elengedi, az angyal int, és a körhinta vakító fénybe borul, s meg is indul, pedig már régen kikapcsolták belőle a villanyt a társaság emberei. Forog a körhinta, az angyal előrelendített karján csengős dob van, az szól: - Bizalom! - ezt mondja Bencsiknek.
    Másnap reggel megérkeztek az urak, a kikiáltó, az ügyvéd, a kíváncsiak. Egy percet sem késtek. - Az árverést megkezdem - mondta az ügyvéd emelt hangon. - De drága ügyvéd úr... - kezdte a rimánkodást Bencsik. Dr. Haus úgy fordult el tőle, mintha most hallaná századszor. - Sajnálom - morogta. - Az árverést megkezdem - ismételte. - Stop.
    És a körhinta figurái, mint mikor a vidám gyerekek kígyót játszanak a réten, úgy tekeredtek le megszokott helyükről, és végül egyetlen sort alkottak, amely az üres körhintadobogótól a szemben lévő pázsit végéig ért el. A sor élén az angyal állt menetre kész tartásban, előrelendített karral. - Na! - hökkent meg a tömeg. Egyesek a csőszért szaladtak. - Vissza a pázsitról! - kiáltozták. - A pázsitra lépni tilos! Mi most elmegyünk Bencsik úrral - szólalt meg a komoly ábrázatú gipszteve. Minded szavában megfontoltság volt és erő. - Takarodjanak vissza a dobogóra - visított dr. Haus. - Velünk lehet beszélni - mondta a bölcs teve. - Ad halasztást? - Nem! - szólt, a hangokat összeszorított ajkai közül szorítva ki az ügyvéd. - Az árverést megtartom!
    - Úgy?! - szólt az angyal. - Akkor mi most elindulunk.
    A menet, az első kocsiban Bencsikkel, lassan megindult. Dr. Haus rávetette magát a tevére, és esernyővel ütlegelni kezdte. De a lovak, hattyúk, hableányok, struccok, csengős kocsik, zsiráfok egyre gyorsabban mentek, az ügyvéd most már leugrani sem tudott, mikor az immár szédítően rohanó menetkígyó a harmadik pázsit széléhez ért, a nyomában szaladó kíváncsiak látták, hogy előbb egy kicsit meglendül a gipszangyal szárnya, majd az egész menet, mint az aeroplán, fölemelkedik. A nagyobb fiúk, akik pontosan tudták, hogy száll föl egy repülőgép, nem is csodálkoztak, hanem igyekeztek a szálló figurákat jól szemmel tartani. Utolsó megfigyelésük az volt, hogy a teve, mely már nyilván unta az izgága ügyvédet, bedobta terhét egy ördögszekérnek nevezett pörgő körhinta-alkatrészbe, s az ördögszekér nyomában forogni kezdett - az ügyvéd úgy eltűnt benne, mint a ventillátor nyelvei munka közben.
    Aznap este az ügyvédné kisfiával a szabadban sétált. A levegő szokatlanul jó volt, és friss. - Mama, nézd! - mutatott a kisfiú az égre. A Göncölszekér négy csillaga, mely az előző éjjel olyan különös módon eltűnt az égről, most régi helyén diadalmasan ragyogott.

1940 körül

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Devecseri Gábor: Körhinta; in: Devecseri Gábor művei - A meztelen istennő és a vak jövendőmondó; Magvető, Bp., 1977; 45-49. o.