A Sátán a 61-es villamos ütközőjén érkezett a városba. Csatakos ősz volt. Hogy Ő hozta-e, vagy az ősz hozta Őt, nem vagyunk képesek eldönteni. Való az, hogy egyszerre csak, talán önmaga számára is váratlanul, előbb csak körvonalaiban, de hihetetlenül gyorsan, teljes tesi súlyával is, megjelent az ütköző fölött. Hogy fogódzkodni tudjon, egészen lehetetlen guggoló állásban kellett megmerevednie, de ez nem volt elég, hamarosan társai akadtak, "no még egy láb csak elfér" kiáltással egyre többen ugrottak mellé, és szorították még kényelmetlenebb helyzetbe. Két okból nem átkozódott. Először, mert vallotta, hogy az életet úgy kell venni, ahogyan megmutatkozik, tanulni vágyó sátán volt, az élményt mindennél többre becsülte (viszont mindent élménynek ítélt, ezért nem gyötörte, de nem is örvendeztette meg gyakran a kedélyhullámzás). Másodszor (ha még emlékszik az Olvasó az előző mondat kezdetére: arról volt szó, hogy a Sátán miért nem átkozódott), másodszor tehát azért nem átkozódott, mert jól látta, hogy a lépcsőn lógók tömege még utálatosabb helyzetben van, mint ő, és a sátáni alázat (bocsánat a közbeszúrásért: minden alázat sátáni, mely tételt bővebben kifejtendő vagyok egy nagyobb terjedelmű értekezésben, kérem a bizalmat számára előlegezni, és most visszatérek halasztást nem tűrő jelenlegi mondanivalómhoz), a sátáni alázat, mely eltöltötte, nem engedte panaszkodni. Annál többet panaszkodtak sorstársai, önfeledten káromkodtak, gyengéden gyalázták egymást, ezt is hallhatta: "az ördög vigye!" ("Azt már nem - gondolta magában -, nagy tévedés! Majd sor kerül rá, nem mondom, előbb azonban csak vigyetek ti engem, semmi kedvem gyalog menni a latyakban, ahol cipőm-patám ázik.") A Körtéren átszállt egy kilencesre. Szerencséje volt. A kocsi belsejében kapott helyet. Az emberek körülötte álltak, a vezető mellett, az ajtóban, belül és a lépcsőn, és gyűlölték egymást. Előzékenyen gyűlölték egymást, szinte nemes könnyelműséggel, adakozón, nem firtatták gondolatban sem, vajon érdemes-e a másik a gyűlöletre. Nem volt ennek a gyűlöletnek semmi mozgása, pályája, a villamostól független sebessége. Ott állt a kocsiban, mint az áporodott levegő, aki éppen belekerült, belekerült. A Sátán érezte, és nem örült neki. Visszaemlékezett az iparbáróval folytatott beszélgetésre. "Mi csak Strindberget olvastuk - mondotta ez az atyai barátja -, a gyűlöletet csak az irodalomból ismertük. Ahogyan most, az utóbbi időben szemtől szembe találkoztunk vele, abban volt valami lenyűgöző." De azóta is már jó idő eltelt, és most már semmi lenyűgüző nincs benne - érezte a Sátán. Régente a cél és irány nélküli gyűlölet oly ritka volt, hogy időnként színpadra kellett vinni. Olyankor Jágónak hívták, és zsebkendő volt a fegyvere. Ma egymás hegyén-hátán tolonganak ezért a szerepért a jelentkezők, mind megkapják, nehéz vasakat emelgetnek, de ügyetlenek, lusták és ami a legelszomorítóbb: unalmasak. Ezeket gondolta a Sátán, mialatt a villamos a piszkosszürke házsorok, a bedeszkázott ablaktáblák, üzletek előtt várakozó véghetetlen négyes sorok és csüggedt váltóőrök között vitte tovább. Bár tudta, hogy az ősök önnön természetében, elkövetett és elkövetendő tetteiben vagy ezek hiányában rejlik, nem volt kétsége afelől sem: az ember butasága és reménytelenül ellenszenves volta hozzájárul ahhoz, hogy ha egy idegen, kezében éles fejszével vagy késsel megállna vele szemben az utcán, és biztató-kérdő pillantást vetne tá, habozás nélkül igent bólintana, mire az idegen átszelné a koponyáját (pontosan a homloka középvonalában), miáltal feje teteje fölpattanna, mint egy pipakupak, leválna, mint a kemény tojás csúcsa, és minden rendbe jönne. (Joggal kérdezed, Olvasó, miért vár az ismeretlenre, és miért nem váltja önhatalmúlag valóra ezt az álmát. Erre azonban hadd feleljen Neked ő maga: "Megyek az utcán, és egyszerre észreveszem, hogy meg szeretnék halni. Ugyanakkor azonban azt is tudom, hogy mire a következő sarkon befordulok, minden átmenet nélkül tervekkel foglalkozom. Ez minden hitemet aláássa. Már oda se figyelek, ha öngyilkos akarok lenni.")
    Egy leány szállt föl a kocsira, a gyűlölet tömegét nem vette tudomásul, és semmi esetre sem gyarapította. Szép szürke szemével, sőt egész arcával egyenesen, nyugodtan és bátran nézett a Sátán szemébe, valahányszor a szitkozódva cserélődő közönség válla fölött tekintetük találkozhatott. Az nyomban vele kezdett foglalkozni, a végállomásig a villamoson maradt, mikor pedig átszálltak, figyelmeztette a hölgyet, hogy rúzsos az álla.
    "Az a kevés is szétkenődött? - kérdezte kedvesen a szürkeszemű. - Még most is? Köszönöm, hogy figyelmeztetett."
    A hangja kellemes és vonzó volt, királyi ráadásként csatlakozott arca bájához.
    "Maga énekesnő" - közölte a Sátán ellentmondást nem tűrő hangon. De azért furdalta kissé a lelkiismeret, mert nem tartotta kizártnak, hogy a leány valóban énekesnő, és akkor nincs semmi értelme annak, hogy ezt mondja.
    Nem, nem énekesnő, hivatalába siet. És nem szakítja meg az útját, hogy betérjenek egy cukrászdába, bármilyen szívesen is tenné, mert akkor elkésik, pedig nagyon pontos. "Akkor hát pontos lesz a találkozónkon is?" "Igen."
    "Mikor vette észre, hogy létezem? Mi tetszett rajtam?" - kérdezte később. "A kalapja" - vágta rá a Sátán, mert tudta, hogy a hölgy legbüszkébb arra, amit ő maga választ - és emellett igazat is mondott.
    Már elváltak volna, mikor megszólalt a riadó. Meséljen a szerelemről, kérte a hölgy az idegen ház felvonója előtt a Sátánt. - Ezt nem lepte meg a kérés. Héró és Leander történetét mondta el: Hellészpontosz egyik partján Abüdosz, átellenben Szésztosz. Ifjú papnő a magányos tengerparti toronyban sóvárog kedvese után. S az minden éjszaka átússza a tengert, fölkapaszkodik a toronyba, s hajnalban ismét úszva távozik. S addig jár emberfölötti erőfeszítéssel a hullámok nedves ösvényén, míg az őszi viharban ki nem alszik az útmutató fáklya, s ő boldog-keserű halált nem hal.

1944 körül

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Devecseri Gábor: Sátán; in: Devecseri Gábor művei - A meztelen istennő és a vak jövendőmondó; Magvető, Bp., 1977