A Csing-kertet a fejedelmi család ősei telepítették azon a helyen, ahol sárkányok harcoltak ezer és ezer éveken át, s a gyilkos küzdelem után még az istenek se tudták különválogatni az összekeveredett csontokat. A helyet az ősök megáldották, s hosszú éveken át ők szállították oda a gránitlapokat és faragott márványtömböket, az ősök terelték a területére a vidék zabolátlan folyóit, így alkotva meg a csodás vízeséseket s a gyermekszemekhez hasonlatos tavacskákat. A fejedelem apja különleges növényeket is hozatott, megtelepült a Csing-kertben a puszpáng, a lonc és az azálea. A kert a fejedelem korában érte el legnagyobb kiterjedését. Az ifjú uralkodó gyakran szorgoskodott a virágágyásokban és a sziklakertekben, s mintha csak egyszerű szolga lenne, maga is gyomlált, ágakat metszett, pihenőhelyeket ácsolt, rabszolgalányokkal szórakozott, vagy a gondolataiba merülve heverészett egy napsütötte tisztáson. Jó néhány kényes diplomáciai kérdésre is sikerült megoldást találni az ernyőkkel fedett teakertekben. Fülemüle és pacsirta dalolt a világos kérgű vutung ágain, mókusok és aranymajmok kergetőztek a juharok lombjain.
   Az idegen Sen-jünként mutatkozott be a birodalmi fogadóórán. Az öreg írnok elbámulta a férfi lószerűen megnyúlt, bamba ábrázatát, majd megvonta a vállát, s a fejedelem elé vezette. Sen-jün akadozva beszélt, erős testszaga volt, verejtékezett, s nyomban jövetele céljára tért. Azt állította, hogy képes elrejtőzni a híres Csing-kertben olyképpen, hogy a tiszteletreméltó fejedelem egy egész nap múltán sem fog rálelni.
   Az ifjú uralkodó gurgulázva nevetett, mintha liliomszirommal csiklandoznák a talpát. Gyermekkorát a kertet határoló borostyánfalak között töltötte, s elmélkedésre hajlamos ifjúként is heteket töltött a ligetekben s a titkos barlangokat rejtő sziklák között. Egy délutáni pihenő alkalmával tűnődve fordult öreg titkárához. Úgy érzi, mondta halkan, rálelt életének egyetlen ki nem kezdhető tudására, mert bizonyos abban, hogy a kerthez fűződő viszonya nem más, mint az idő összegzése a lelkében. Amikor útjain jár, rendre bizonyossága támad, hogy nem vesztette el a gyermekkorát, miközben nem rettenti az öregség sem, s ez a napi sétával könnyedén bejárható terület úgy az övé, hogy a birtoklás tényét mégsem ő, hanem a
   Csing-kert földje, növényei, kövei és vizei jelentették ki azon a titkos nyelven, amely a lelkünkben visszhangzik.
   Amikor Sen-jün belépett a kert kapuján, megbotlott és térdre zuhant. Bicegve haladt tovább a színes kavicsokkal fölhintett gyalogúton, és nagyokat fújtatva zsörtölődött. A fejedelem jó egy óra múlva indult utána, és föltűnően derűs volt. Mintha nem érdekelte volna a feladat, sokáig eljátszott egy fehérfejű majmocskával. Ám dél körül már zavartan nevetgélt egy apróra metszett loncbokor előtt, és csodálkozva bámulta a növény árnyékát. Nem ismerte a bokrot, fogalma sem volt, hogyan került oda, melyik hajtásból nőtt, s mikor nyírták ilyen alakúra. Sehol nem találta Sen-jünt. Délután már gyöngyözött a homloka, a keze remegett, lépéseit sietősre fogta. Fel s alá futkosott, vigyázatlanul gázolt át egy rozmaringmezőn, nyugtalanul tekintgetett a fűzfák zuhataga alá. Egyetlen nyom sem akadt. Egyetlen letört faág, elfekvő fűszál sem jelezte, hogy az idegen arra járt volna. A fejedelem lázasan kutatta végig az éjszakát.
   Sen-jün, kiabálta.
   Sen-jün!
   Föltámadt a szél, kutyahangon süvített, s a Hold fényétől nyálas égen úgy vonultak a felhők, mint kísértethajók. Papagáj rikoltozott gyanúsan a teakertben. A fejedelem a hajnal szürkületében elhűlve bámulta a Csing-kertet. Ellenséges, idegen világot látott.
   Csing-kert, mondta ki halkan, de nem érzett enyhületet.
   Csing-kert, mondta ki újra.
   Mint akit megaláztak, dideregve botladozott vissza a palotába.
   S pontosan huszonnégy óra elteltével, az éles délelőtti fény végigvezette Sen-jünt a Csing-kert kavicsútján. A férfi bicegett. De húsos ajka között fűszál billegett, s valamit dúdolt. A kapuban megtorpant, és tűnődve elbámulta azt a helyet, ahol térdre esett. Aztán tréfásan megfenyegette a földből előkígyózó gyökérkét.
   A fejedelem szerette volna megkérdezni, miféle búvóhelyet talált Sen-jün, hol sajátította el a rejtekezésnek ezt a kivételes képességét, valósággal belebetegedett a kíváncsiságba, de tartóztatta magát, s óvakodott kiszolgáltatottnak mutatkozni. Sen-jün mosolygott, az orrát vakargatta, majd a rabszolgalányt kérte, aki a fogadás tárgya volt. A légyott után elköltötte bőséges ebédjét, s tüntető elégedettséggel pihenni tért. A szolgák, akik óránként futkostak a fejedelemhez, lihegve jelentették, hogy nyomban álomba szenderült, alvása mély és nyugodt, és horkol is.
   Hogy merészeli, dünnyögte csalódottan a fejedelem a harmadik napon, mert Sen-jün még mindig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kikászálódjon az ágyból.
   Megszólalt, uram, suttogta végül az egyik szolga. A fejedelem türelmetlenül toppantott.
   Kiabálást hallottak a hálóhelyről, álmában kiáltozott Sen-jün, dadogta a szolga, igen, azt kiabálta, milyen csodálatos vidék, milyen pompázatos a Csing-kert, s hogy...
   ...hogy, kiáltott közbe a fejedelem.
   ...hogy milyen boldog lehet az, akié a Csing-kert.
   És mit mondott még, ordított a fejedelem.
   Azt mondta, hogy meg fogja szerezni.
   Azt mondta, suttogta sápadtan a szolga, azt mondta ez az ember, aki Sen-jünnek nevezi magát, azt merészelte állítani, hogy meg fogja szerezni a Csing-kertet.
   A fejedelem arca merev volt, mint a fagyott víztükör. Csak a halántékán lüktetett egy erecske. Elbocsátotta mind a szolgákat, de a következő napokban úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Sokáig sétált a kertben, odahajolt a virágokhoz, beszélt a fákhoz és a sziklákhoz. Majd építészért és mérnökért üzent, vizsgálják át alaposan a Csing-kertet, érdemes lenne-e valamilyen változtatást végezni a területen. A mérnök azt mondta, minden eddiginél impozánsabb vízesést képzelt a Téli-dombok közé. Az építész újabb pihenőhelyre tett javaslatot a puszpángok ágyása mellett. A munkálatok csakhamar megkezdődtek.
   S amikor a fejedelem sétára indult, hogy megtekintse kertjének elkészült újdonságait, Sen-jün oldalazott mellé, és alázatosan azt kérdezte, elkísérhetné-e. Sen-jün időközben meghízott, lóarca kikerekedett és zsírosan fénylett. A fejedelem szó nélkül bólintott, mire a másik alázatosan követte. Haladtában többször megbotlott, s a tenyerét szálka sértette föl, ahogy megkapaszkodott egy árokhíd korlátjában. S nyilván eltaposott volna egy ritka szép orchideát, mely a többi virágtól elválva magányosan virított egy szív alakú tisztás közepén, ha a fejedelem villámló tekintete meg nem állítja az utolsó pillanatban.
   A kövér vízililiomokat úsztató Kék Lebegés Tó előtt álltak. Közvetlenül a lábuk előtt torkollt a vízbe egy sebes folyású patak, melynek szélessége egy fekvő gyermekével sem vetekedhetett. Vérpataknak nevezték az erecskét, mert a medrét apró, piros kavicsok borították. A fejedelem elmélyülten hallgatta a vízcsobogást, majd hirtelen lehajolt, s kiemelt a patakból egy labda nagyságú követ. Elmosolyodott, mint aki ajándékot kap.
   Így már szebben zenél a víz, Sen-jün?
   A fejedelem óvatosan a partra helyezte a követ.
   Sen-jün a víz sodrását bámulta, szórakozottan bólintott, s a torkát megreszelve körülményes mondókába kezdett. Nincs szándéka megbántani a fejedelmet, nyújtotta a szavakat, még csak gúnyolódni se merészel, hogyan is tehetné, de ki kell jelentenie, hogy ő, a hazátlan vándor, a szegény égfigyelő és növénycsodáló, az ágrólszakadt apátlan, anyátlan árva, egyszóval ő, Sen-jün, képes lenne akár egy egész esztendeig is a kertben úgy elidőzni, hogy rejtekhelyét a fejedelem nem fedezné fel.
   A fejedelem bámult a vérpatak örvényeit, s halkan válaszolt.
   Elfogadja a kihívást, és nagyon gazdaggá teszi Sen-jünt, ha egy éven át észrevétlen tud maradni, mondta. Ám ha nem, rózsavesszővel vereti agyon a palota udvarán, s tetemét a disznókkal falatja föl.
   Azzal visszasietett az udvarba.
   Másnap reggel Sen-jün belépett a Csing-kert kapuján, s botladozó alakját csakhamar elnyelte a tavaszi zöld hullámzása.
   A fejedelem nem ültetetett többé növényeket, s mind ritkábban járta végig a virágágyásokat. Figyelmetlenül téblábolt az utakon, belegázolt a vizekbe, szent köveken taposott. Sen-jün nem volt sehol. Szárazság gyötörte a birodalmat, a kert romlásnak indult, a tavacskák elmocsarasodtak, az ösvényeken elhullott madarak és rágcsálók tetemei hevertek. A fák törzsén mézga burjánzott. Sárga hernyók lepték el a barackfákat. Néhány szikla megrepedt, és porlani kezdett.
   Az első esős nap után a fejedelem erőt vett magán. Válogatott kertészekkel igyekezett visszaadni a növényzet szépségét. Közben kutattak is, ám Sen-jün nem lett meg. Nyomát se lelték. A vad esőkkel terhes ősz után reménykedve várták a telet. A hideg úgyis előcsalja a nyomorultat! Élő ember úgysem képes átvészelni a fagyokat a Csing-kertben. Egy zúzmarás reggelen a fejedelem bejárta a hóborította kerti utakat. Sehol egy lábnyom, a fák ágain érintetlenül roskadozott a hó. Az uralkodó visszatért a palotába, összegyűjtötte a minisztereit, és kijelentette, hogy Sen-jün elpusztult. Nincs többé az idegen, talán nem is volt soha.
   S a fejedelemnek igaza lehetett, mert tavasszal a kert a régi pompájában ragyogott.
   Ám Sen-jün órára pontosan a sárkányköves bejáratnál veregette magáról a juharavart. Szeme lázasan fénylett, a keze remegett. Az ábrázata annyira megnyúlt, hogy úgy tetszett, az álla menten kiesik az arcából. A bőre sárga volt és foltos, s úgy köhécselt, mintha a tüdeje tele lenne porral. Rothadásszagot árasztott. A rózsaágyást kapirgáló szolga, aki először bámult az arcába, rohanva igyekezett a palotába, de elbukott, s a kezét törte.
   A fejedelem úgy ingatta a fejét, mint akit megsértettek. Azt parancsolta Sen-jünnek, azonnal adjon számot az eltelt egy esztendőről. A férfi nem is a kertben rejtőzött! Csalt Sen-jün, ahogyan csalnak a varázslók, a kuruzslók és a mutatványosok. Csakhogy a másik hosszasan mesélt a Taréjos-szikláról, hol vadgalambok költenek, mesélt a Fátyol-vízesésről, melynek a hangja olyan volt, akárha száz énekes asszony fésülködne, és beszélt a Márvány-barlangról is, mely a fejedelem személyes titka volt, és beszélt a Halál-tó varázsos ékkövéről, mely a meder közepén pihen, s évente csak egyszer a Tiszta Fényesség Ünnepén ragyogott fel.
   A fejedelem úgy érezte, nincs többé titka Sen-jün előtt. A hatalmába került, legyőzte, kifosztotta.
   Ki vagy te, kérdezte halkan.
   Egy nagyon szegény ember, mondta halkan Sen-jün, és a fejedelemnek az volt az érzése, hogy a szenvtelenül bamba tekintet mögött gúny tombol. Elbocsátotta, s az egyezség szerint gazdaggá tette Sen-jünt, aki a palotában élhetett, olyan szabadon járt a rózsaillatú árkádok alatt, mint a legbefolyásosabb eunuchok, olyan pimasz és torkos volt, akár egy gazdag testőrrokon, s a szolgákkal olyan szigorúan bánt, mint egy tábornok.
   Ősz lett, túl voltak már Csung Csiu Csie ünnepén, amikor Sen-jün elrontotta a gyomrát, mert annyi süteményt tömött a hasába. A Csing-kert ilyenkor volt a legtitokzatosabb. Tiszta, őszi holdak ragyogták teli az éjszakákat, a tavak fölött bíboran csillogtak a párafelhők. A fejedelem nyugtalanabb volt, mint valaha. Minden második kérdése az volt, hol van, mit csinál Sen-jün. Miért azt csinálja? Mit válaszolt erre, és mit mondott arra a kérdésre? Mit evett? Hogyan aludt? Mi a véleménye az időről? A családja! Mit mondott az ágyasairól!
   Végül nem bírta tovább, s maga elé parancsolta.
   Mit akarsz tőlem, kérdezte halkan.
   Sen-jün zavartan toporgott, s oldalra billenő fejjel azt köhécselte, ő semmit sem akar, de annyit szerénytelenség nélkül kijelenthet, hogy képes tíz évre elrejtőzni a Csing-kertben, sőt még a huszonöt esztendőt is megkockáztatná, mire a fejedelem ordítani kezdett,
   mit akarsz, mondd ki végre már,
   Sen-jün.
   Csönd lett.
   Sen-jün végül megvakarta a homlokát, és még mindig zavartan azt dadogta, képesnek érzi magát arra, hogy úgy elrejtőzzön, hogy a fejedelem, míg csak él, nem talál rá.
   Soha, mondta, és kifújta az orrát. Sen-jün szélesen elmosolyodott. Megnyalta az ajkát, szörcsögve szívott az orrán.
   Úgy halnék meg, hogy nem látnálak többé, kérdezte a fejedelem.
   Sen-jün fölhorkantott, mint egy jóllakott sertés.
   S mit kérsz, ha nyersz?
   A kertedet!
   A fejedelem lehajtotta a fejét. Markában ropogtak az üveggolyók. Aztán szórakozottan kifelé bámult a palota ablakán.
   Mi hasznod, ha rejtőzködöd kell, Sen-jün?! Miért jó neked, ha más nem láthat?! No és ha túléllek téged?
   Sen-jün komoly pofát vágott, és lelkesen bólogatott.
   Nem élsz túl, uram, hacsak meg nem öletsz! De ahhoz túlontúl kíváncsi vagy. No meg hiú is! Az én hasznom az, hogy a halálod pillanatában marni fog a szégyen, hogy nem a tiéd a kert. Hogy elvesztegetted! Ez az én jutalmam, és ez lesz a te büntetésed, uram.
   A fejedelem annyira csodálkozott, hogy mosolyognia kellett.
   Milyen gonosz vagy te, Sen-jün!
   Milyen aljas és hitvány alak vagy!
   De a másik csak biccentett, s úgy billegett ki a trónteremből, mintha egy szakácsinast hagyott volna hátra. A következő reggelen Sen-jün átbillegett a kert kapuján, majd visszanézett. A fejedelem a borostyános tornácról bámult utána, és zavartan búcsút intett. Aztán sokáig nézte a kezét. Végül magához intette az egyik őrt, és azt parancsolta, törje el az ujjait.
   Napokig halálos csönd uralta a palotát. A miniszterek lábujjhegyen jártak. Tiltva volt a zene, a hangos beszéd. A kovácsműhelyeket bezárták. A konyhákban nem lehetett tüzet rakni a szikrák pattogása miatt. A palota udvarán a szolgák lepedőket lengettek, hogy azzal űzzék a madarakat, a hangoskodó majmokat és a döngicsélő bogarakat.
   De mert a sebek begyógyulnak, ahogy szálltak a napok, s egymás mögé sorakoztak a hónapok s az évek, Sen-jün alakja is mindinkább elhomályosult. Legenda, ködös mesefigura, hétvégi történet lett. A fejedelem igazgatta a birodalmát, s bár kevésbé gyakran, de néha besétált a kertjébe. Gyermekei születtek, törvényeket hozott, melyek többnyire helyénvalónak bizonyultak, ha azonban nem hozták meg a kívánt eredményt, bölcsen visszavonta őket. Háborúban időzött, súlyos sebet kapott, beteg lett. Hordágyon vitette magát a Csing-kertbe. Elveszetten bámult a bambusztörzsek közé, láztól forró homlokát a Vér-patak vizében hűtötte, azt hitte, meghal.
   Sen-jün, suttogta.
   Sen-jün!
   A fejedelem meggyógyult. A következő évben a Lampionok Ünnepére tigriseket hozatott Mandzsúriából, s a kertbe eresztette a kiéheztetett vadállatokat. Mérgeskígyókat küldött utánuk.
   Mindhiába tette, mert Sen-jün nem lett meg.
   Végül leromboltatta a kertet. Elefántokkal tapostatta le a virágágyásokat, a sziklakerteket szétverette, a tavakat betemettette. Sóval és homokkal hintették föl a Csing-kert helyét, mely pusztaság, sötét és kietlen vidék lett, jajgatva süvített a sós buckák fölött a szél.
   A fejedelem állt a semmi közepén.
   Sen-jün, kiáltotta.
   Sen-jün!
   A fejedelem megöregedett. Görnyedt háttal, hosszú, kampós bottal járt, a keze remegett, megsárgult bőrén kelések piroslottak. Hasmenés, láz, bélgázok gyötörték. Alig látott már, feledékennyé vált. A háta mögött azt találgatták, kire száll a birodalom, valamelyik fiára vagy a befolyásos eunuchokra inkább. Szolgái pimaszul beszéltek vele, a lányai körbetáncolták és kinevették.
   Egy őszi nap hiába keresték. Szolgálója érintetlenül talált a fekhelyére. A fejedelem nem volt a könyvtárban, sem a fegyverszobában. S amikor a titkár kilépett a palotából, a csodálkozástól tátva maradt a szája. Kísértet, egy csupa csont ember üvöltött a Csing-kert bejárata helyén. Végül az idősebb ajtónálló fölkiáltott, az idegen csakis Sen-jün lehet,
   Sen-jün, a kertrejtőző.
   Lassan azt is megértették, mit kiáltozik az idegen.
   Vesztettem, nyüszítette Sen-jün.
   Ó, én szerencsétlen, vesztettem.
   Megtalált, ordított, mintha átkozódna, megtalált, és a haját kezdte tépni, őrjöngött, véresre karcolta az arcát, csupasz combjait, karjait harapdosta.
   Doronggal ütötték le, hallgasson végre.
   Nem sokkal később a szolgák a valaha volt Csing-kertben rátaláltak az idős fejedelemre. Arcán győztes mosollyal lógott egy kiszáradt juharfa ágán, amelyre, mint utóbb megállapították, minden segítség nélkül kötötte föl magát.