Az öreg mama, aki az V. kerületben, az Árpád utcában lakik, egy keskeny mellékutcában, amely a Duna-partot a Tőzsdével köti össze, nyugtalan és boldog: néhány nap múlva hetvenötödik születésnapját fogja ünnepelni. Nem csekély teljesítmény, ha az ember hetvenöt évig, nap mint nap fáradhatatlanul túrja maga előtt a Semmi végeláthatatlan tömbjét, mely úgy veszi körül az életet, mint a bányamunkást a hegy; megérdemli a jutalmat, akár célt ért, akár nem! Hét és fél évtized után az ember bátran megveregetheti saját vállát: - jól dolgoztál, Sztina - mondhatja -, rendes nő vagy, csak így tovább, Sztina!
    Ennek következtében az öreg kis mama néhány nap óta valamivel kevesebbet dörmög és zsörtölődik, mint máskor, de azért a fent említett, átkozottul súlyos bányamunkával (háztartással, harisnya- és fehérneműfoltozással, rakosgatással stb.) hál istennek, súlyosan el van foglalva. Nem veszi észre, hogy szobájába olykor halvány rózsaszín fény szűrődik, egy Tóbiás nevű kis angyal szárnycsattogva benéz az ablakon, és körültekint a szobában. Ha a mama ilyenkor hirtelen hátrafordul, egy galambot lát elröppenni; az abalakpárkányon a hátrahagyott fehérlő galambnyomok megerősítik abban a gyanújában, hogy a madarak már túlságosan elszaporodtak az Árpád utcában. - Megint fel kell mosni a balkont! - kiáltja. - Ez az Irén már semmire sem gondol!
    Az öreg mamának két nagy darab, nehéz csontú fia van, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy néhány nap múlva születésnapja lesz. A mama úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a fiúk nem tudják. Valóban nem is látja, hogy a két lomha gonosztevőből olykor ugyancsak rózsaszínű fény szivárog, s lelkesedésükben gyöngéden izzani kezdenek - finoman, mint az angyalok -, ha arra a meglepetésre gondolnak, amellyel a hetvenöt év, beteljesülő csodáját fogják megünnepelni. Alattomosan rugdossák egymást az asztal alatt - a fene egye meg azt a kutyát az asztal alatt - mondja a mama. - Irén, vezesse ki a konyhába! Az embernek még ebédnél sincs nyugsága.
    A kutyát, a fiatal, koromfekete pulit, noha oly csendesen feküdt az asztal alatt, mint egy egérke, kivezetik. Szőrös, pamacsos pofájával ravaszul röhög, s néhány apró csillogó tócsát hagy hátra, amelyek mint a tavak a sík vidéket, csodálatosan megszépítik a lakást. Az öreg mama lelkében azonban, akai az állat ünnepi szándékát félreérti, ez nem talál helyeslésre. - E kutyát ki fogom tenni a házból! - kiáltja, bár esze ágában sincs valaha is beváltani fenyegetését. Kurtán bánik emberrel s állattal, de egy jó szóval meg lehet engesztelni. Szüntelenül pöröl a világgal, de egy erdő zúgása boldoggá teszi. Kielégíthetetlennek látszik, s megelékszik egy csésze barátságos teával. Ha a tyúkszemére lépnek, isten bosszúálló szellemét idézi, de az első mennykőcsapásnál ijedten visszavonja az átkot. Betéve tudja Arany Jánost és Petőfit, oldalszámra idéz Csiky Gergelyből s Az ember tragédiájá-ból, szabatosan használja az ikes igéket, s nem fél a félmúlt kacér játékaitól. A megengedhetőnél valamivel többet pöröl fiaival, nővérekkel, sógornőkkel és barátnőkkel. Szíve úgy szomjazik a szeretetre, hogy haláláig sem fog betelni.
    Mélyen alant, a háztartási gondok kőzetében, mint egy betemetett bányamunkás, magányosan ül a kis mama, harisnyát foltozva, a Telefonhírmondó fejhallgatójával ősz haján, s keskeny arca azon tűnődik, mint szerezhetne munkát Irén nevű cselédje munkanélküli férjének. A tojás és a krumpli ismét megdrágult. - Meg kell bolondulni! - mondja hangosan, mert szívesen társalog önmagával. Tóbiás, a védangyal, orrát az ablaküvegnek nyomja, és szárnyaival csapkod. Az üveg megcsörren, a szobában világosabb lesz. A mama háttal ül az ablaknak. - Miért ég a villany a fürdőszobában? - dörmögi gondterhelten. - Gyuri, oltsd el a villanyt! - kiáltja hangosan. - Sötétben is lehet kezet mosni!
    - Igenis - mondja a védangyal, a kisebbik fiú hangját utánozva, s elsötétíti fényét. A mama tovább foltoz, buzgón belehallgat a fejhallgatóba. - Mekkora lyukak! - panaszolja bosszúsan. - Ha az ember leveti a harisnyát, mielőtt a lyuk tovább szakad... Jól van már! - mondja Tóbiás, az angyal, az ablak mögül. A soron következő harisnyában önmagától bezáródik a lyuk, de a mama nem veszi észre. - Ti könnyen beszéltek! - dohogja. - Inkább azzal törődnél, hogy az az ember valami munkához jusson! - Az angyal, aki már hetek óta a részvénytársaságok fölött, hogy munkához juttassa az embert, most egy kissé megugratja a mamát. - Sajnos, nincs időm - kiáltja, s ijedten csattogtatja szárnyát, mert egy hirtelen szélroham majd lefújja az ablakpárkányról. - Hogy nincs időd! - kiáltja felháborodottan a mama. - De azért az Irén dolgozzon rád, amíg meg nem szakad... s a gondjaival kihez forduljon? Ilyenek az emberek! - mormogja. - De meg fogom neki mondani - közli önmagával -, hogy ha nem szerez neki munkát... Hoztál már - szakítja félbe hirtelen önmagát -, hoztál már madáreledelt a kanárinak? - Még van egy hétre való - feleli a szárnyas Tóbiás. Sugárzó tekintetével dalra bírja a kanárit, s ez oly mondhatatlan gyengéd, mennyei édességű füstbe kezd, hogy a sarokban a fikusz megremeg, s leveleiből egy csöppnyi finom zöld fényt szór szét a szobába. - Mily szépen énekel! - mondja a mama, a fejhallgatóval a fülén, és behunyja szemét. - Te mindent csak halogatsz!... Azt akarod, hogy éhen haljon ez a kis ártatlan! - Izgatott, kedves szíve mindig gondterhelten dobog. - Mikor viszed már sétálni a kutyát? Szegény állat... Haha - röhög Tóbiás -, sajnos nincs időm!
    Így zsörtölődik a kis öreg mama az üres szobában, ezer félős kérdés kereszttüzében, amelyekre csak egy védangyal adhat feleletet. S ha este tízkor fáradtan ágynak dűl, egy perhydrol-pasztillát kell bevennie, majd telve aggodalommal gyermekért, rokonért, emberért és állatért, istennek ajánlja lelkét.
    Hetvenötödik születésnapjára két fia az égi hatalmak segédletével egy tükröt készíttet, amely a mama képét szarkalábak, ráncok, redők nélkül fogja visszavetíteni, tehát egy úgynevezett eszményi képet baj és bánat nélkül, az élettapasztalatok ezerenyi sebhelye nélkül.
    A mama még ágyban fekszik, amikor a kis kísérteties, technikai csodát átnyújtják neki. A mennyezet alatt kékesen villámlik, s egy kis kénkőszak érzik, mint mindig, amikor csoda történik. Az ablak előtt egy nehéz téli felhő lóg, amelyből, nyolc sorban egymás fölött, virgonc, kerek gyermekarcok szórják fénylő mosolyaikat, mint Murillo egy festményéről. Egyébként is ünnepélyes a hangulat: a kiskutya a születésnap örömére kétszer akkora csillogó tócsákat komponált a tájba. A mama belenéz a tükörbe. A varázslat előírásszerűen működik. A két fiú ugyanúgy látja, hogy a tükörkép tele van szarkalábbal, ránccal, redővel, s a lélek minden apró hibáját megmutatja, de a mamának boldog az arca - makulátlannak látja magát, mintha egy szerelmes szív vetülete volna. - Milyen jó tükör! - kiáltja. - Gyuri, még mindig nem szereztél munkát annak az embernek?
    Egy kismacska keservesen nyávog. A postás, aki gratulálni jött, a farkára lépett, mert a tejesasszony meglökte, amikor a pékinas, akit kétszáz régi cseléd, házmester és kifutó nyomott, mögéje szorult, és a hátába harapott. A szegény öreg tejeasszony nagyot sikított. Az Árpád utca fekete a gratulánsok áradatától. A sarki rendőr vezeti a tömeget, mert az életörömben is rendnek kell lenni, kívül is, belül is.

1938

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Déry Tibor: cím; in: Theokritosz Újpesten I.; Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1967; 203-206. o.