Keskpaik Timmu vérbeli kovács volt - nyáron szánokat vasalt, télen szekereket javított. Senki nem mondhatott rá egyetlen szót sem. Akár reggel volt, akár este, nappal vagy éjszaka, a kovácsműhelyben folyton csengett a kalapács, időnként pedig a nagykalapács kongását lehetett hallani. Nem volt olyan munka, amibe Timmu bele ne fogott volna. És ügyes keze volt, mindegy volt neki, hogy lovat patkol, fehérneműt mos vagy vacsorát főz, tetőt foltoz vagy órát javít, pulóvert vagy zoknit köt, hegedül vagy kantelén játszik, tyúkot vág, disznót vagy birkát öl. Ha pedig más dolga nem akadt, leült a szövőszékhez és káprázatos szőtteseket és szőnyegeket készített. Magában pedig azt dúdolta: "Lal-lal-lallala!" máskor festéket és ecsetet ragadott, egy darab gyolcsvásznat feszített rámára és csodálatos képeket festett, hol embereket, hol állatokat, hol madarakat, hol virágokat varázsolt a képre. Karácsonykor kifordította a bundáját, egy kis kócot erősített az állára, és a gyerekek legnagyobb örömére már készen is volt a Mikulás. Családról családra járt, jámbor részleteket olvasott föl a bibliából, ajándékot osztott. Eltemette a halottakat, világra segítette az újszülötteket, értett az orvosláshoz és a foghúzáshoz, neki a szürke hályog eltávolítása gyerekjáték volt. Esténként a cinteremben táncolt és énekelt, a zsebe degeszre volt tömve szárított almával. Ebből jutott a lovaknak is, a gyermekeknek is, olykor ő maga is bekapott egy darabkát és jókat somolygott hozzá: "De hisz ez jobb, mint a kereskedő cukorkája! Lal-la-lalla!" - tette hozzá minden egyes mondatához Timmu, olyan volt ez nála, akár a pont.
    Egy szép júliusi napon elegáns Limuzin állt meg a ridanei kovácsműhely előtt. Akkora volt, akár egy hajó. A piros kabátos sofőr hosszan nyomta a dudát. A kovács épp szöget gyártott, nem volt még vele készen, ezért ingerülten kilesett a disznóhólyaggal fedett falnyíláson. A sofőr tovább nyomta a dudát, lassan csengeni kezdett tőle a kovács füle. Kézbe kapta hát a nagykalapácsot, s haragosan összeráncolt homlokkal kijött a lépcsőre. Ott meglóbálta a súlyos szerszámot és odakiáltotta: - Állítsd le a harsonádat, azt húzz el a pokolba, lal-lal-lallala! - A piros kabátos férfi kinyitotta a kocsiajtót, fényes cipős lábával a murvára lépett, és közben csodálkozva nézte a kovácsot. Majd nagy komótosan rágyújtott egy arany gyűrűs cigarettára és jóízűen fölnevetett. A kovács akár egy ingát lengette a kalapácsot és az idegen autós arcába meredt. Az idegen füstkarikákat eregetett és gúnyosan utánozta:
    - Még hogy lal-lal-lalla? - A kovács méltóságteljesen bólintott: - Ahogy mondod, lal-lal-lalla -, szólt, nekiveselkedett és a súlyos kalapáccsal az idegen fejére vágott. A férfi előbb szótlanul térdre esett, aztán lassan hanyatt dőlt a harmatos füvön.
    Timmu a férfi fölé hajolt és hallgatózott. A sofőr nem lélegzett. Timmu megtapogatta a nadrágja zsebét, bekapott egy kevés száraz almaforgácsot, és rágni kezdte. - Hát kellett ez, lal-lal-lalla? Ó, te forrófejű ördögfajzat, hát kellett ez neked, lal-lal-lalla? - Timmu egy egész szekérderéknyi almaforgácsot tömött a szájába, majd hanyatt dobta magát a halott mellett, a saját tükörképét nézte a kocsikerék dísztárcsájában, és azt suttogta: - Késő bánat, ebgondolat, lal-lal-lalla. - Még egy marék almadarabkát kapott be és lehunyta a szemét. Igazán jó ízű volt az alma. És szép nap ígérkezett, odafönt, magasan fecskék röpdöstek a tengerkék égen. Ott, ahol Timmunak már nem volt keresnivalója.

Jávorszky Béla fordítása