Árulás! Megcsaltak a meséim, fölugrottak álmukból: s ráznak, ütnek, lüknek, munkába küldenek engem!... De nem engedem én magam! Napszámos legyek? Durva, kérgeskezű munkás?
    Menj, pusztulj előlem, te legszebb, hajnalporos regém, ne könyörögj nékem, utállak, érted?
    De sír a rege gyönge hangon: - Ó, jó uram, alighogy élek, sápadt vagyok, meg te is az vagy, és éhes bennem a hajnal, mióta éhezöl. A sovány fű harmatot rágna már apró fogaival!
    És a búskomorság meséje is megszólalt gyöngyházából komolyan: - Olyan nagy teher lelkemnek a te szomorúságod. Minden szó sötét bennem, és alusznak az aranycsillagok örökkön-örökké soraimban. Úgy hasonlít rád, gazdám, az írás!
    S szólnak valamennyien: - Igen, mi, a te írásaid küldünk munkába, mert bennünk mindig csak Álom, Széljárás, Alvás és Derengés van. Egyszer sem épült fel bennünk ház, nem izzadt a munkás, és pörlekedett véle a gazda! Alakjaink gondtalanul örökké élnek, és dicsérik az Istent, arcon csókolják, majd angyalokkal szállnak erre-arra!
    - De ha te is dolgozni fogsz a két kezeddel - oktatnak -, akkor sorainkaban a napszámos letörli izzadt homlokát, és fújó mellkasának párája lesz a dalunk! Ha eljön a fizetés napja, a szombat: ott állnak a munkások, kacagnak, tréfálkoznak, megkapják a fizetésüket, és távozóban szidják a gazdát, hogy a betűk sisteregnek tőle! Hidak erőlködnek át a túlsó partra, házak nyúlnak föl az égre, kopácsolnak, szögelnek, munkára hát, munkára hát!
    - Gonoszak, átkozottak! - szitkozódva, majd mégis lehajtom a fejem: - Különben igazatok van! Megyek! Isten veletek!
    S nekigyürkőzve a munkának, már rohantam alá a hegycsúcsról, otthagytam az arcomat cirógató szellőt, és százszor szétkiabáltam: - Hah! Munkába megyek ám, dolgozni fogok! Fúrok, faragok, cipelek, görnyedek, sztrájkolok, pénzt keresek!
    S ujjongtam ezen, noha nem tudtam, hogy milyen állást foglalok majd el! Mert a komoly üzemekben nincs Gyöngyörző apó meg Kalászringató anyó, és nem lehetek a tulipáncsapongó fia!
    Ott majd vadul sípol fülembe a gőz: - Indulni, munkás!... - Ropog a gép, kiabálás, parancs: - Robot, robot, reggeltől estig! - Mereven, bután bámul rám az acél, és azt mondja: - Én nem tudok semmit, semmit... te vagy a munkás... csinálj velem, amit akarsz!... - Persze nem mondja szelíden: - Rejts kagylóba, eressz a mélybe, s száz év múlva küldj utánam egy barna halászt! - A munkahelyen igazán talpon kell lenni, nem álmodozhatok, és jó lesz tiszta szemmel szétnézni a szíjaj között!
    Jaj, jaj, akkor végem van! De hát a lelkiismeretem lázad: a meséid mint fantáziák s egyhangúak! Ha bennük az életet fölemeli a halál, mint díjbirkózó a súlyt, s fúj egy nagyot, hogy mondjuk, hatvan évig erőlködtem vele... hát ez idáig a legszörnyűbb látomásom! Mert a többi regékben szirmok pirulnak, s közülük a kövérebbek vihognak, ha tokájukat ezüsttujjal megkapirgálom!
    Jaj, jaj, és bizony el is lustultam! Nem mosakodtam mindennap! Cammogva, csoszogva jártam! Évszakokat aludtam át! S a hálátlan mesék hogy zavarnak még most is... hallga csak... kiabálnak utánam: - Unjuk a régi tündérországot, hozz közénk friss munkást, újat, újat kérnénk! S közben leértem a pihegő mezőre. Ó, hogy izzadt a szegény mező! Úgy, mint én!
    - Te is izzadsz, pajtáskám? - szóltam hozzá siránkozva. - Téged is munkába zavar az a ronda Idő? Engem meg a meséim! Igazán szerencsétlenek vagyunk.
    Nem felelt a mező, szuszogott csak, de jól láttam, amint még a fű is feltűrte zöld ingujját a karján, s nehezen egyenesedik föl! Nagyon dolgozik a mező, tikkadtan ordít rá az Idő:
    - Te vén renyhe! Eleget aludtál már! Mozogj csak! - és amint bámulom a hetyke, parancsolgató Időt meg a zihálva igyekvő mezőt, lám, eltelt a délelőtt, s délután lett! Az Idő teletölti vizespoharait az égen, úgy látszik, meg van elégedve a mező munkájával, mert lenyújtja a poharakat: - Igyál, vén komám! Tásd el jól a szád. No látod, most megérdemled... - és hull, hull az eső!
    Én is munkába kezdek - gondolom, mikor elállt már az eső. Minek mennék tovább, dolgozok a két karommal, alaposan, és méghozzá egyenest az Istennek! Kezdjük!
    Hát kezdem: a már elszáradt fűből karót kötök a lehajló virágok mellé; a szirmokon remegő csöppeket egyenként lerázom a szomjas gyökerekhez; lehajolt fűcsomókat fölegyenesítek, megfésülöm a hajukat, s ha tövükben sok kabics vagy féreg van: elhordom onnan.
    Így karjaim a mező karjai, munkám a természeté - nyugtatom magam -, és a meséim sem pörölhetnek. Dolgozok!
    S felpattantok nehezen nyíló bimbókat méhek előtt.
    - Köszönjük - mondják a méhek - a szűz virágport!
    De elbámulok a tudatlanságomon, mikor a lepkéket akarom elkalauzolni a virágokhoz. Mert a búzavirágon kívül igazán nem tudom egynek sem a nevét, sem azt, hogy mikor nyílnak. Csak szépnek látom őket, szeretem őket, de a tudós nevüket, a magyar nevüket nem ismerem.
    Enyje... enyje! Miért gyötrődök, hogy vajon munka ez, amit végzek? Más munkát akarok, mint szembefeküdni a virágokkal, nézni a szemüket, simogatni a hajukat, belesni a keblükhöz, és nevet adni nekik, minden csöpp pontot csipkét, aranyat vagy kéket megjegyezni, más és más nevet adni, másképp és másképp becézni!
    Ördögbe is, a saját lelkembe venni őket, s megkeresztelni bennem! Ihletet szavakkal meghinteni, Atya-Fiú-Szentlélek nevében elnevezni! Ó, van már munkám, éljen, sok, rengeteg, hetekig tartó, száz hétig is! S ki tudja... hátha a virágok még pogányok? Megtérítem őket, elmondom nekik a Hegyi beszédet! Megírom a törvényeiket! S vasárnaponként misét mondok! Én leszek minden virág keresztapja! És hogy sírnak majd, ha meghalok! Elkísérik szomorúan a koporsómat, egymás kezét fogva, minden virág a mezőről... De az tán még soká lesz! Inkább rögtön munkába kezdek, igen, azonnal.
    - Ugye, jó lesz, mező, és örültök, virágok, hogy nem kell azt kiabálnotok a szomszédba: "Hé, komámasszony, te piros orrú!..." Vagy: "Rozsdásképű gazduram!"
    Rendes nevetek lesz!
    De most már kérlek, ti fülem körül zsongó jó szellők, ne suttogjatok semmit, majd elintézem én azt, és amint ezt mondom: odafekszem sufárzó arccal egy virág elé, hogy a nevét kitaláljam.