A kis Pullipulli bátyó fát vágott a ritkáson, mikor elébe lépett a Nagy Létra, kiről Birgut beszélt, a bőrványoló. Pullipulli bátyó bátor ember volt, mégis inába szállt a bátorsága és elejtve baltácskáját, szépen sarkon fordult s úgy nekiiramodott tüskön-bokron keresztül, egyenesen a paprikapiros torony irányába, hogy ízibe ott is volt, és felkiáltott nagy ijedségében Bucurkának, a harangozónak: végünk van, jön a Létra!
    Bucurka fülét sem mozgatta erre, hanem egyet fordult szalmavackán és aludt tovább.
    Pullipulli bátyó ezt látva megcsóválta hegyes koponyáját, amelyet pár ritka fehér hajszál ékesített ...álló egérfark végű nagy bajuszát fölegyenesítve büszkén így kiáltott:
    - Már ki a tarka sátán törődjön az egész Birkabordia ország ügyével, ha még a pókhasú, veres ragyás Bucurka sem, aki még akkor is félreveri a harangot, ha az alvégen Paplis, a ferdeszájú egyet csettint a nyelvével. - "Hallgass már, te hírharang, te kerítésnyeső, te suta doktor, te, te."
    Pullipulli bátyó félszemmel arra sandított, ahonnan ezeket a jelzőket szórták a fejére, hát uramfia, nem Bege néne állt ott egy istentelen pemetével a kezében.
    De már erre Pullipulli bátyót teljesen elhagyta a béketűrés.
    - Te sátán cimborája, te bagolytojás, vénségedre cifraságban szenvedő bogárhajtó ebhát, még te is megszólaltál. Ezért tartottalak, ezért etettelek keserves megtakarított pénzecskémből, hanem mondok egyet, kettő lesz belőle, te ilyen, te olyan, jobb lesz nekünk kettecskén innen eltéblábolni egy vigacskább országocskába, talán a "Jégenkopogó országban több szerencse ér bennünket, eszem a szádat, te morcos".
    Bege néne egyre közelebb húzódott a vén kandúrhoz és fogatlan száját kicsucsorítva olyab csókot cuppantott Pullipulli koponyájának legsimább tájára, hogy ott fenn a paprikatoronyban Bucurka ijedten ugrott talpra és nagy igyekezettel verte félre a harangokat.
    Égszakadás-földindulás!

Az eperszedő tér egészen megtelt kétségebeesett ábrázatú birkabordiákkal és olyan tarka képe volt a városnak, mintha évhó vásár lenne.
    Borkif Ember, a hájgombóc polgármester, ki legjobban féltette az irháját, kétségbeejtően szánalmas állapotban egyetlen ingben egy mennykőfakanállal a kezében hadonászott. Tafkó Bilbut, a bőrványoló és ezermester hatalmas távcsövét igazgatta az ég legcsücskébe, és igazán aggodalmas komolysággal rázta meg szürkészöld üstökét, ez pedig igazán nagy szerencsétlenséget jelentett. Egy hete is éppen így tett a jó úr, és hát nem megmondta az ebadtát, reggelre más világba vándorolt őfelsége legkedvesebb vöröstarka cirmos cicája, a szépszéges Miáku Manci hercegasszony, és tizenkét darab princ maradt árván, s szegényeket alig tudta tejjel ellátni pirospozsgás Bolboll néne, kit Piripiri nagyherceg hatalmas kísérettel az Ibolyagyökérvárba rendelt.

Mindenki kérségbe volt esve, csak a felséges királyi udvar tartotta meg méltóságos nyugalmát.
    Ott ilyen vaklármára még a kapus sem hederít s minden marad a rendes kerékvágásban.
    A reteknadrágos, kenderzöld hajtókás alabárdosok nagy méltósággal lépkedtek az irtózatosan félelmetes káposztatorzsákból épített kapu előtt.
    Répaevő héten különben is olyan készülődés van a hatalmas várban, hogy nem érnek rá még arra sem, hogy megtámasszák a Hold sarkát. Rábízzák ezt ilyenkor Hatoskára, az ácsmesterre, ki tizenkét legényével, köztük Pullipulli bátyóval, ki a legszemfülesebb ember az egész országban, kivonul a rezesbandával a csuporhegyre, megtámasztani a Holdat. Pullipulli bátyó szokta a kampót beakasztani a Hold sarkába. Csak egyedül ő ért ehhez a nehéz mesterséghez. Minden évben ki is jár érte a tizedfalás, mikor Pullipulli bátyó úgy megtölti a bendőjét, hogy jó ideig még ki se mozdul a vackából.
    Most is holdtámasztás volt. Hatoska összeverbuvált tizenegy legényt, de Pullipulli bátyót sehogysem sikerült megtalálni. Már a dobos is kihirdette, hogy aki Pullipullit megtalálja erőszakkal és egyenesen szállítsa a tizenhármakhoz a csuporhegyre. Felhajszolták az egész környéket, még egy kutyafalkát is széthajtottak a szélrózsa minden irányába, de bizony Pullipullinak nyoma veszett.
    Egész Birkaborda ország kétségbe volt esve, mert a Hold megtámasztás nélkül minden pilanatban lezuhanhat, és összezúzza az egész országot.
    Az udvar tudomására hozták a dolgot, s bár az anyakirályné éppen kovászt készített, megtörölgette a kötényében felséges kezeit, és az ablakpárkányra támaszkodva kikiáltott a nagy térre, úgy hogy az ország minden népe meghallotta hatalmas baritonját:
    "Az a halandó, ki vállalkozik a Hold sarkát megtámasztani, legott megkapja a bogáncskóró hercegséget."
    Lett erre nagy sürgölődés, izgés, mozgás, egész Birkabordiában, csak Pullipulli bátyó hallgatott, mint balta fűben, pedig jól hallotta, hiszen ott volt a város kellő közepén a ravasz öreg paprikatorony pincéjében, hol úgyse keresi senki, a kutyák pedig nem szeretik a paprikaszagot. - Kedves balkeze, Bege néni váltig döfölgette az oldalbordáját, hogy menjen és meg fogja kapni a hercegséget, de ő bizony nem mozdult.
    - Hát azt hitted, hogy nekem is megadnák a hercegséget? Nem oda Buda. Talán dupla falást kapnék, vagy az is lehet, hogy pár órára áristonba dugnának, vagy pedig a kancsi ember tornyába, hol nagyon jól tudod, milyen kedves ellátásban részesül az ember. Csak egy éjszakán keresztül lóg a derekánál fogva egy mézes kötélen, mely oly síkos, hogy meg sem lehet belé becsületesen kapaszkodni, s méghozzá valami istentelen némber folytonosan csiklandozza az ilyen kikötött jámbor arcát, valami tollseprűvel úgy, hogy olyan tisztességes táncot lejt a levegőben, és olyan eszeveszett tüszkölést visz véghez, hogy másnapra úgy mászik, mint egy rühös macska, és úgy fél esztendőn keresztül mankón sínylődik. Hely! Kutya ország ez a Birkabordiána, ugye, drága egyetlenem. Ezért most várunk addig, míg jön a létra, s a nagy kavarodásban majd csak elcsípünk valamicske vagyonkát, és továbbállunk vele, ezek a birkafülűek csak támogassák az ő ferdeképű holdjukat, tudom, istenem, megkeserülik, hogy nem becsülték meg Pullipulli bátyót.

Birkabordiána fejvesztett kavarodásban volt. Már három hatalmas erőssége és büszkesége országuknak zuhant le a holdtámasztó toronyból.
    De fene hosszú keze lehetett annak a jámbor képű favágónak, hogy meg tudta támasztani azt a nehéz vaskampót a Hold jobbik sarkában.
    Tafkó Birgut apó pedig kiállította hatalmas zivatarvizsgáló mesterségét az eperszedő tér kellő közepébe és vizsgálgatta nagy nekifohászkodással azt a nagy hollandi sajtot a házak felett, a vörösképű jámbor Holdat...
    Miko relegen köréje gyűltek, úgy érezte, elérkezett a nagy pillanat, ünnepélyes komolysággal emelkedett föl és háromszor jól megköszörülve torkát, a következő hatalmas szónoklatot kanyarította ki:

"Tisztelt Birkabordiána!
    Országunkat végveszély fenyegeti, melytől csak egyes-egyedül én tudom megszabadítani. Jön a nagy Másszmeg, egész országunkat agyon fogja taposni hatalmas csizmájával, mely olyan nagy, mint egész Birkabordiána, még talán valamicskével nagyobb, ami pedig a Holdat illeti, az egy égő szurokkal telt hatalmas bivalybendő, és ha leesik, fölégeti fővárosunkat, Tibikurit. Öt napig ráérünk még füleinket vakargatni, de hatodik napon minden élő eltakarodjék ebből az országból, nehogy a hetedik nap itt találja, mert holdzuhanás után jön a Nagy Létra.
    Ennyit mondtam, a többi az önök dolga, akár adnak tudományomra, akár nem, nekem tökéletesen mindegy." S hatalmas instrumentumát összerakosgatva a halálsápadt Birkabordiánabeli jábor népet otthagyva, szép lassacskán hazaballagott.
    Pullipulli bátyó, ki minden szavát jól hallotta, hiszen fölötte terült el a kedves kicsi eperszedő tér, s éppen a paprikatorony mellett tartotta bölcsességtől dagadozó beszédét az ezermester tímár.
    Ez a jó ember a mi malmunkra hajtja a vizet, és ha én nem vagyok kappan, hanem valóságos élő Piplipaplah Herkules, akkor egy hét sem telik bele, enyém lesz a bogáncskóró hercegség, szamártövis báróságot pedig megcsinálom a becsületes öreg Birgut atyónak, de most légy szemfüles, Herkules Piplipaplah, mert ravasz róka a tímárunk is, és ha nem vigyázol magadra, elhalássza orrrod elől az egész hercegséget.
    Fogta magát a ravasz Piplipaplah, s magára szedett a pince sarkából valami furcsa öltözetet, melyet a molnárok szoktak használni, kik a hegyvidékről jönnek. Úgy nézett ki benne, mint egy vén morgós mackó. Bege néni pedig valami csalánléből olyan nedvet főzött, amely leszedte minden szakállát, bajuszát a jó öregnek, még azt a pár hajtincset is, ami fejebúbján fehérlett, s egyúttal valami borvörös színt nyert ábrázata, úgy hogy tulajdon édes szülője sem ismert volna rá.
    Úgy nézett ki, miny valami gonosz varázsló, ki a hegyimanók hazájából került ide, ebbe a jámbor országba. Még egy hatalmas okulárét csíptetett orra hegyére, mit az ő drágalátós balkeze öreganyjától kapott örökül, s nagy könyörgésére az ő aranyos macskájának egyetlen ígéretére, hogy valósággal feleségül fogja venni, és hercegnő lesz belőle, odaadta azzal a kikötéssel, hogy minden áldott este átengedi, mikor szépen összegyűjtögeti és összerakosgatja a sok füvet, békalábat, pókvelőt.
    Hej, sokat köszönhetett a vén háládatlan ennek a még százszorta vénebb oldalbordának...
    Hármat rikoltott a vén bagoly a kancsi ember tornyán, holddűlő volt, mikor elhagyta a jó öregünk a paprikamalom tornyának pincéjét, és sietősen ment a Birgut atyó zabszalmás házacskája felé.
    Izgatottan futkostak a szegény birkabordiánok az utcákon, és csapatokba verődve beszélgettek a nagy Másszmegről és a holdzuhanásról.
    Ilyenkor a holddűlőben mindig nagymise volt a templomban, hol elrebegték imájukat a holdsegélyért, hogy balról jobbra süssön és ne jobbról balra, az árnyékot vesse a kalácstorony egyenesen a mákoshegynek és legyen sok béles, teremjen bő kása. Pullipulli bátyó ugyancsak szedte a lábait, hogy ígéretére visszatérjen.
    A tímáréknál disznóölés volt, s olyan jó májashurka illat csapta meg Pullipulli orrát, hogy olyanféle érzés környékezte meg, mintha cudarul éhes lenne.
    Halkan megzörgette az ezermester tímár házának karikás üveggel kirakott ablakát, s mikor az egybegyűlt család ijedezve ugrált fel az asztal mellől, megnyugtató fuvalom szelíd hangján beszólt:
    - Nyugalom és békesség minden birkabordiánnak, én vagyok a Jókalács bátyó, ki örömet és szerencsét hordozok magammal.
    Tímárunk azért jónak látta gyíklesőjét leakasztani s úgy lépni a jövevény elé.
    - Ki vagy, vándor lélek, ki holdálom idején vendégnek érkeztél? Nem tudod a törvényt, mely megtiltotta minden jámbor polgárnak ebben az időben küszöböt lépni.
    - Nyugodt lehetsz, sokkal fontosabb ügyek hoztak ide, hogysem polgárszokásokat tekintenék, Nagymester. Nagymester, én Huligen küldöttje vagyok, ki a nagy Másszmeg öregapja, s Édesfagyökér ország hatalmas vajdája, az erdők bogarainak számon tartója.
    Birgut Tafkó apó sunyi ravaszsággal csóválta meg hatalmas hófehér hajjal koronázott fejét és így felelt:
    - Nagy Másszmeg szolgája vagyok, jámbor halandó, s minden lépését áldom, hallottam, hírét nagyhatalmú atyjaurának is, de mégsem lépheted át a szent órán küszöbömet. Szívesen látott vendég csak akkor lész házamnál, ha a kuvikmadár elrikoltja magát eszterhéjam jobb sarkán, ami veszedelmet jelent ellenségeimre, s igazolja a te tudományodat.
    Csodák csodája, a tímár házának jobb sarkán az eszterhéj alatt lidérc lebegett egy víg ugrumbugrum táncot csendeskés ütemben, s a kuvikmadár csinosan kiabált, rikoltozott néhányszor, élesen rikácsoló, hátborzongató hangon. Bűvös fény vetődött Pullipulli atyóra, vörös safrangos fénysugár, és úgy állott a tímárudvar közepén, hogy minden jámbor sarujára bodzalevelet köt, ha látja. Tímárunk is szagos levendula olajat kent orra alá, hogy a varázslatnak úgy-ahogy ellen tudjon állni, mégis reszketett, mint a nyárfalevél.
    Pullipulli Herkules, ki felismerte a lidécben jövendőbelijét, kiegyenesedett, és dörgő hangon mennydörögte a halálra vált tímárnak fülébe:
    - Hatalmamban kételkedtél, jámbor aggastyán. Íme, láthatod, milyen végtelen bölcsesség lakozik bennem. Én igazgatom az alvilág manóit, s készítem a varázsitalokat a Lámák részére.
    Birgut Tafkó jobbnak látta köpönyeget fordítva szívesen megvendégelni a jövevényt, ki vacsora közben annyi ügyes mesterséget vitt véghez, hogy megkacagtatta az egész társaságot. Papiros békákat vágott ki ollóval, s ezek olyan ugrándozást vittek véghez az asztal tetején, hogy valósággal túltettek élő társaikon. Majd pedig káposztafejeket szólaltatott meg, melyek egy bohókás kis vígjátékot csináltak végig az almárium tetején. - Mikor pedig a jóféle márciusi gyökérbortól kissé megkótyagosodott, a ravasz öreg olyan furcsa históriákat mesélt egy ismeretlen országról, hogy elfeledkeztek tímárék mindenről a világon, s szájtátva hallgatták az öreg hazudozót. - Csak az öreg tímár vonult félre, ősz fejét kezébe temetve búsan sírdogált a karosszékben. - Úgy érezte, hogy fényes álmai összeroskadnak, s egész tudománya, ezermesterkedése csak apró csalafintaság ehhez a hatalmas manipulációhoz képest, mit ez a furcsa jövevény szeme láttára végez.
    Összeszedve minden erejét, csillagjóslásra gondolva ravasz ábrázatát a jövevény felé fordította. - Ez mind igen szép halipka, de mesélj valamit a csillagok állásáról.
    - Jó helyen tapogatódzol, birkabordiáni, ez a tudomány egyedüli, amit valóságos szenvedéllyel folytatok. Különben könyvet írtam a fénytelen csillagokról, melyek bejárják a meleg levegőt és meghódítják a fényes csillagok birodalmát. A te homályos üveged csak tizenkét körről tud felvilágosítani, de én ismerem a tizenharmadik kört, hol a kék halak élnek.
    Mikor meggyőződött a jámbor tímár, hogy tudománya elhomályosul a jövevény bölcsessége mellett, ravaszságát szedte elő, hogy hiszen ő csak jámbor birkabordián, sosem foglalkozott mással, mint bőrványolással, s azzal kereste kicsiny vagyonkáját, házacskáját, melyben olyan kedves vendéget, mint Jókalács szívesen lát (magában pedig a pokol fenekére küldte Pullipulli Herkulest).
    - Nem vagyok én Jókalács, hanem a Nagy Másszmeg öreg atyjának egyenes tanácsadója, s most szedd a sátorfádat öreg, ha nem akarod, hogy a föld alá süllyesszem vagyonodat veled és egész pereputtyoddal együtt.
    Lett erre sírás, rívás, az asszonyok sikoltoztak, a gyerekek úgy miákoltak, mint egy ócska sípláda.
    - Nem veszedelmet hoztam részetekre, hanem szerencsét, és ti minden áron vesztetekre törtök, jámbor birkabordiánok. - Hallgassatok ide.
    Huligen azt kivánja, hogy te, a város legbölcsebb polgára, menj fel őfelségéhez, és add tudtára az udvarnak, miszerint Nagy Létra csak úgy hajlandó hódító hadjáratát visszavonni, ha követét atyjának, Levuli herceget, vagyis tulajdon jómagamat és annak élete párját, a bájos Viktóriát, örökös herceggé, bogáncskóró kerület teljhatalmú urává nevezi ki. Holdtámasztásra sem lesz többé semmi szükség, mert Huligen egy jókora szeggel fülénél fogva odaszögezi az éjszakai vándort a paprikatorony hegyébe, s csak láncra fűzve járhatja esti sétáját a hegyek és völgyek felett.
    Az öreg tímár látva, hogy a sült gesztenyét másnak kaparta ki, s a hercegséget szépen elhalászták orra elől, égtelen dühbe gurult, és kitálalta egész főztét csalafintaságának.
    - Az egész Nagy Létráról szóló rege hazugság, s te egy közönséges csaló vagy, kit a tanács elé fogok cipelni, és felköttetlek a kancsi ember tornyára a fülednél fogva. Azt hiszed, hogy egy ilzen tisztes polgárral, mint én, ilyen csúnya tréfát lehet űzni?
    -Csendesülj, jámbor birkabordiáni, hiszen a fekete levest úgyis te innád meg, mert a holdtámasztás titka mégis az enyém, és te telekiabáltad a várost annyi cifra hazugsággal, hogy ha kisül a turpisság, téged elevenen ültetnek a forró olajkádba, és szurokdarabot főznek belőled...
    Erre már csakugyan nem tudott tímárunk válaszolni, és torkán akadt a szó - megadta magát, és hűséges ebként ballagott Pullipulli Herkules után.
    Ígéretre a templom elé értek, hol a tímár kihirdette az örömhirt, hogy megérkezett a nagy próféta, ki megváltja Birkabordiánát.
    Másnap már láncrafűzött hold alatt sétálgatott piros zekében, csatos topánkában egy hatalmas aranygömbös sétapálcával, hupikék és pipacsvörös ruhában pipiskélt mellette hercegi párja, a mi jó ravasz kicsi öregünk, a kedves Pillipulli bátyó. - A zöld bokorban pedig egy nagyon mogorva aggastyán ült összehúzódva, mint deres téli időben a vadrózsabokor, a bárói rangot nyert agyafúrt tímár, és azon morfondírozott, hogy tudná kibillenteni azt a nyomorúságos szédelgőt a hercegi székből. Hiszen tulajdonképpen neki volt szánva, egyes-egyedül csak neki. De amikor a piroskabátos fenséget megpillantotta, olyan hatalmasan görbítette hátát a jó öreg, hogy háromszögletű kalapja legcsücskét cipője orrába vágta.
    Hiszen az ő kegyelméből szabadult el a ványoló kádbűzös környezetéből, s csöppent az udvar fényes világába.
    Mégis nagyon agyafúrt az a különös kicsi emberke, abban a piros kabátban, még az ő ravasz eszén is túljárt, s ujjain tudja forgatni. - Hanem azért nem adta fel a harcot, beszélt fűt-fát összevissza, úgy hogy az egész városban nevetség tárgya lett a zöld batáros tímárból lett báró. Valami nagy létrára végre felakasztotta magát kétségbeesésében, és ezt a cédulát kötötte a copfja pántlikájára: Hej, nagy Másszmeg, megadtad nekem azt a kegyelmet, hogy felmagasztalj becses színed elé! Ravasz volt Tafkó, még ravaszabb Herkules.