Ábel küzdött az élet áldatlan harcában. Elveszítette atyját, hogy az Isten próbára tegye lelkét. Jeromos meghalt. A tudós, a nagy mindenség ismerője, s örökül csak jó tanácsait hagyta hátra fiának, ki egyedüli tanítványa volt, s ki nemcsak megértette, de egyedüli művét: "Ismeret", képes volt tapintatos gondossággal nyilvánosságra bocsátani. - A mű napvilágra jutott, de a kor kacér féltudósai, a diplomás doktorok fölényesen lekicsinyelték. Ez a mű dilemmába sodorta őket, féltek igazától, tehát visszaszorították a könyvpiacról. - Valóságos irtóháborút rendeztek ellene. Ábel, a fiú, művész volt, s atyja erős akaratát, csökönyösségét, anyja finom érzéseit, arisztokratikus nyugalmát bírta. - Csökönyös volt és büszke, érzékeny lelkű, nagyra törő és hiú. - Veszedelmes erények ebben a korban. - A balkáni vágású miniszteri tanácsosnak, Iván Lubokovicsnak igaza volt, mikor elkacagta magát:
   Hja, hja, kedves kis anarkista, millióid hol vannak, millióid, millióid, báránykám?
   Művészkedni, báránykám, nagyon szép, de a Te boldogulásodhoz az állam pénze nem lesz jó. - Csak koplalj, báránykám, tovább, én egy körömfeketényit sem segítek rajtad. Így beszélt a tanácsos Iván Lubokovics, a balkáni vágású jó úr, akinek brutális keze mindenbe sietett belemarkolászni, hogy rothadt dugványba rántson mindent, ami kultúra ezen a kis világon.
   Ábel, a bárányka, hallgatott, néha sírt is, ha a tanácsos ölelgette és simogatta bársonyos arcát sovány, csontos kezeivel.
   - Segítsen, uram, ha szeret - zokogott a bárányka. Lubokovics megint kacagott s le-föl járt a bársonyszőnyegen, vígan csattogtatta kezében a finom kis pengét, a filigran markolatú tőrt, melyet egy finn művésztől kapott emlékül.
   - Báránykám, szenvedned kell, s erősen dolgozni, úgy, mint én dolgoztam: hja! nehéz az élet, báránykám.
   - És az apád - az a bolond hebehurgya irkafirkáival töltötte el életét, ahelyett, hogy szorgalmas lett volna és alázatos.
   Ismerlek benneteket. Csőcselék vagytok, csőcselék.
   A bárányka sírt, és a tanácsos arca olyan volt, mint egy vöröshagyma, a rendetlen buja élet korán megőszítette, a dologtalanság petyhüdtté tette alakját, arcára ráncokat rajzolt, ákombákomjait a dőzsölése éjszakáinak.
   Kívül valaki halkan kopogott. Irma jött megint, mint minden más alkalommal, most is ösztöndíjat kért és kapott is.
   Majd törölöm a másikat, aki olyan sokra taksálja magát, az a magas, fehér hölgyike. Magácska más. Magácska jó kis gyermek. Megcsípve Irma arcát, két nagy bankjegyet csúsztatott kesztyűs kezébe, és még azt mondta halkan: Várom kocsival 6-kor délután, tudja, azt a butácska kalapot tegye fel.
   Irma mosolygott, kacérkodott a vén rókával egy kicsit - csak egy kicsit a posztóval bevont zöld ajtó előtt. Ábel kiegyenesedett, a láz elöntötte arcát, forgott vele az egész világ. Mit beszélt az atyjáról ez a nyomorult kéjvadász? A nyomor jutott eszébe, amely otthon várja, és az anyja.
   Csőcselék vagytok! Csőcselék!
   Megájj! Te nyomorult, gyáva kutya.
   Odasompolygott az asztalhoz, a filigrán markolatú pengét felragadta, melyet nem dugott hüvelyébe a szórakozott kéjenc, ki még a posztóval burkolt ajtónál állott és Irmát cirógatta sóvár mohósággal a zöld posztóhoz szorítva, karcsú könnyűvérű bukott kis testét.
   Ábel megmarkolta erősen a tőrt és hirtelen, mint a sas, lecsapott vele Lubokovics fekete nagy tömegére.
   Irma felocsúdott bágyadtságából, tágra meredtek szemei, fogai vacogtak. A tanácsos hátrabukott, mint egy nehéz sóval teli zsák, és meg se moccant többé. Egyet hördült még, és már nem élt.
   Ábel szembenézett a bukott lánnyal, és rákiáltott: Te kis aszalvány, magadhoz veheted ennek a baromnak a pénzét, nesze, nesze, rohanj vele s dobd a pocsolyába a többihez. - Menj és öleld meg a fiát, szívd ki a velejét, a feleségének pedig mondd meg, hogy végre megszabadult ettől a békától.
   Egyet rúgott még az alaktalan testen, és elment szépen, nyugodtan a templomba, hol leborult a hideg kövekre szorítva forró, lüktető homlokát.

A LÁTOMÁS

A székesegyház csendes volt, átölelte ifjú gyermekét, ki rövid pár hete vette először a szentségeket magához. A kálvinista Jeromos gyermeke az egyedül üdvözítő hithez tért vissza. Világosság csillogott a gótikus oszlopok sorai között. Kicsi viaszgyertyák nagy sávokat lobogtattak lelkükből, abból a lélekből, mely itt épült a művészet nagy áhítatos szentélyén, a Lionardó és Michelangelo lelke lobogott a halvány viaszból Ábel felé. Az oltár egyszerre lett fényes, a nap kelt fel, az "új század" nagy ragyogó napja. Az "igazság" nagy fénylő napja. Az "erő" nagy fenyegető napja. - És jött Mózes. Kezében volt a két hatalmas kő, IX paranccsal vésett két kőoszlop. Egy parancs hiányzott: "Ne ölj!"
   Ábel szemei felcsillantak, az öröm keblét feldagasztotta, és megcsókolta Mózesnek lábait.
   És zengett a szigorú próféta dallamos hangja. Csak néked rendelte így az Úr!
   (Ismét csönd lett, a viaszgyertyák pirosas fénye bágyadtan derengett. Ábel zokogott. Anyjára gondolt és nyomorúságára.
   - Ó de nagy terhet rótt reám az Isten.)