Achaemenes király idejében találta fel egy perzsa mágus e csodaszert, melynek az a bűvös hatása volt, hogy aki ivott belőle, lett légyen bár a legbátrabb, szilárd lelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem bírta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg lévén fosztva.
    Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágus csupán a királlyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt néhány nappal. Egy embernél több sohasem bírta a titkot.
    Agamede fiatalkorában a spártai király, Kleanthos felesége lett. Még akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsítették a spártai erkölcsöket; a király nevezet Spártában nem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanús tekintete, majd egy archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achaemenidiont a vendégségi serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó összeesküvést, mely az elnyomott lacedaemoni faj szívében mindig talált tápláló szikrára.
    Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. Akik azt kóstolták, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, ami egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetetlen félelemre, melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a testi kínzás minden neme álom és játék ehhez képest.
    Az achaemenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé, még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte tőle; a nő olyankor egyszerre haragos lett, és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelíd volt, mint a galamb.
    Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott messeniak leverték kezeikről a helota láncot, s kardot fogtak elnyomóik, a büszke spártaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a síkra, aki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket Aristodemos elvesztett, s a büszke Spárta arra szorult, hogy vetélytársa, Athéné előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a győztes hegylakók ellen vezesse.
    Athéné gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtaeost.
    A költő nyomorék volt, keze nem bírta a kardot, de lángszava föllelkesíté a csüggeteg népet, s Spárta új erővel állt Aristomenes ellen.
    Nagy szükség volt e lelkesedésre; künn a hatalomra kapott messenok, benne a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva tőre ellen kellett magát védeni az uralkodó népnek.
    E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen férfit fogtak el, ki éppen a vízvezetéken keresztül mászott be az udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.
    Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen, és megkötözve a király elé vitték.
    Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett kiküldve, és érdekes volt megtudni, ki által: a messeni táborból-e vagy lacedaemoni összesküvés fészkéből.
    Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén fölemelé arcát, azt mondva: "Tietek vagyok, bírjátok minden csontomat; égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem fogtok tőlem kapni - még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem."
    Kleanthos levetteté róla a láncokat, odalépett hozzá, megszorítá kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt, íme, szabadon bocsátja őt, és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.
    Az idegen meg is volt hatva a király nagylelkűségétől, s hódolattal fogadá el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.
    Még akkor Spárta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről, mellyel később Xerxész követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem mutogatták ijesztő példaképpen a növendék ifjúságnak; ízletes étel, jó bor volt a király asztalán, s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere: szép asszony kínálta mind a kettőt.
    Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondták neki, hogy ez férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.
    Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy azokkal nyájasan bánjék, fehér kezével rakta az ételt tányérjaikra, fekete szemével mosolygott rájuk, s maga tölté poharaikba a bort, s kérte, hogy igyanak az ő egészségére.
    Sok cinkos itta így meg az achaemenidiont, a gyávaság mérgét, és vallott önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, akit a szív nem melegít többé. Agamede kezében meg volt már töltve a bűvös serleg, mely a bátor idegent gyáva, reszkető alakká fogja majd változtatni; de ezúttal olyan nehezen esett szívének, hogy őt megkínálja azzal. Az idegen szép daliás ifjú volt. Nemes, tiszta homlokán semmi gond redője még. Szemében bátorság tüze világol; az egész arc nem olyan, mint az orgyilkosoké, de nyílt és szabad, minők a csaták hőseié, kik egyedül állnak szembe hadseregek ellen; kik ellenségeiket nem számlálják, sebeiket nem érzik, szemüket be nem hunyják a lecsapó kard elől... úgy sajnálta őt a bűvitallal megkínálni.
    Kleanthos tekintetével sürgeti a tétovázót; s egy perc múlva az idegen kezében volt a bűvös serleg, ki azt magasra emelve ráköszönté Spárta legszebb, legdicsőbb asszonyára, ki nem más, mint a királyné, Agamede.
    Amint az idegen kiüríté a serleget, feje fölé tartva azt megfordítottan, hogy lássák, íme, egy csepp sem maradt benne! - s az után helyére ismét leült: lassan elkezdtek vonásai átváltozni; arca fehér lett, mint a márvány; szemei elkezdtek nyugtalanul forogni, ajkai elkékültek, s nem bírta azokat összefogni, homlokán hideg veríték gyöngyei törtek ki; fölemelt keze reszketett, s amint az egyélű, mint ételnél használtak, élével volt felé fordítva, remegve fordítá azt vissza, hogy fokával álljon felé: félt a vas élétől.
    Az achaemenidion megtette hatását.
    - Jó idegen - szólt ekkor hozzá Kleanthos -, fogsz-e nekem most felelni előbbi kérdéseimre?
    - Parancsolj velem - hebegé az bénultan.
    - Nem mondod-e most, hogy inkább meghalsz, de mégsem vallasz?
    Az idegen e szóra összeszorítá ökleit; ajkainak lihegésén, izmainak görcsös vonaglásán látszott, hogy küzd magában az átkozott bűvszerrel, hogy eszébe jutott hősi bátorsága, hogy lelke kényszeríteni akarja reszkető testét - hasztalan, a bűvital erős volt; öklei lassanként szétnyíltak, az izmai ellenakadtak, szemét elfogta a félelem homálya, reszketve lihegé:
    - Mindent kivallok.
    - Tehát legelőbb is mondd nevedet: hogy hívnak?
    - Nevem Aristomenes, messenok fővezére - rebegé a bajnok, fejét hátra hajtva nyugágya karjára.
    Ah! Ez derék fogás volt! Maga a hős vezér!
    Az ellenség lelke; ő maga Kleanthos palotájában, Spárta falai közt! Ez maga a csaták végdiadala.
    - Miért jöttél ide, vakmerő - kérdezé a király -, engemet megölni orozva?
    - Nem jöttem tégedet megölni! - felelt a vallatott.
    Kleanthos haragosan ütött az asztalra.
    - Valót mondj, mert nyomban megöletlek, ha haszudsz!
    - Kérlek, ne rémíts! - rebegé a megbűvölt férfi. - Látod, hogy reszketek tőled úgyis. Ne kívánd Aristomenestől, hogy lábaidat csókolja, mert ha kívánod, még megteszi. Én nem jöttem azért, hogy meggyilkoljalak, hanem jöttem azért, mert meglátám nődet, és az ő szemei oly igézők. Azért jöttem, hogy elrejtőzzem hálószobádban, s midőn Agamede alszik, egy csókot nyomjak arcára, csak egy oly halk csókot, melyre az álmodó fel nem ébred, s azután ismét visszatérjek. Esküszöm az istenekre...
    Többet nem bírt Aristomenes szólni; ájultan rogyott le a nyugágyról, s ha könnyei nem patakzottak volna szeméből, azt kellett volna róla hinni, hogy meghalt.
    Agamede férje vállára támaszkodva nézte, mivé tette a szép ifjú hőst, ki reszket, elsápad és sír - pedig nem akart egyebet, mint őt egyszer megcsókolni.

Spártában nagy volt a diadalöröm Aristomenes elfogásának hírére; Kleanthos az egész hadsereget megvendégelé; a piac közepére terítettek hosszú asztalokat, roppant amforákban állt az asztalokon a bor; ihatott mindenki, amennyit szíve kívánt.
    Délig nagy volt a zaj, a víg tombolás a városban; délután elkezdett az mind csendesebb lenni, s estefelé egészen elhallgatott, egészen ellenkezőleg az ünnepélyek rendes természetével, miknek hangja délután szokott növekedni, s éjszakára éri tetőpontját.
    Mi lelhette egész Spárta népét? Senki sem jár az utcán dalolva? Senki sem áll ki az utcaszegletre, hős tetteivel dicsekedni? Senki sem élteti Kleanthost?
    Hát a király maga hol van?
    Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy húzódnak a fal mellé, s arcukat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a palotából a börtön felé sietve?
    A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák, s fel nem merik tartóztatni, amint palástja alól egy éles kard hegyét villantja szemeik elé.
    Pedig ez csak egy nő - a király neje, Agamede.
    A gyönge szívű asszony megszánta az ifjú hőst, aki egy csókjáért életét jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá, s elhatározá, hogy meg fogja szabadítani.
    Mit tett érte? Azt hirdeti ez a néma csend Spártában. Aki a mai lakoma borából ivott, otthon ül bezárt szobájában, s reszketve hallgatja, mi zörej van ott künn az utcán; az éj nagyasszonya, Nyx dörömböl odakünn most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Tanathos, az álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével - reszketni kell ma a dajkameséktől.
    A fogoly lánc csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a királynét tömlöce lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora elhagyta már szívét, ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, ami tegnap történt vele, jól emlékezett is.
    - Hős Aristomenes - szólt hozzá a királyné -, bár vakmerőségedért halált érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spártai hős csatában, nem bánom, de ne egy asszony szemeiért, láncra verve. Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj, hogy nyissák ki, és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spártában férfi. De siess! Az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a lélek, mely most meg van halva, s akkor nem menekülhetsz meg.
    Aristomenes megragadá a királyné kezét, s viszonzá neki:
    - Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, amért tegnap jöttem.
    - Őrizzenek meg attól az istenek! - rebegé Agamede.
    - Nem őrizhetnek meg engem. Meg vagyok őrülve attól a gondolattól, hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem életemet százszor lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless meg, míg láncaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó egy csókodért.
    Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjút; elgondolá, hogy ilyen hősnek ily deli ifjúnak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával, s megcsókolá reszketeg ajkait.
    - Már most célt értél. Eredj!
    Miért ne tette volna azt, ha egy olya nemes életet megmenthetett egy csók által?
    Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogyha egész Spárta népe künn lett volna az utcákon, keresztülvágta volna magát rajta.
    De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui nyitva-tárva álltak, bántatlanul térhetett vissza táborába.
    Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni; kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek elhagyott őrhelyeikre, s reggelre olyan rend volt Spártában, mint azelőtt.
    Ámde Aristomenes tömlöce üres volt.
    Hogyan szabadulhatott meg, annyi őrön, katonán keresztül, népes utcákon, város kapuin hogy ment ki? Azt nem lehetett kitudni. Akik látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spártai: "tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni, és nem mertem rákiáltani."

Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatatlan titkot. Ő ismeré Agamede bűvitalának hatását, s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.
    S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, amit Aristomenes előtte mámorában kivallott? A szerelemféltés szapora féreg, egyik gyanút a másik után költ ki.
    Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az achaemenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz, annak a számára lesz az.
    Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, kivel egy tervre játszott.
    Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét, s kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.
    Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte kelyheiket, s magáét helyezte Agamede elé. A következő pillanatban mind a ketten kiürítették serlegeiket, áldomásul a királyra.
    Egy pillanat múlva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó zsibbasztást, ami a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a bűnösöké, akik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi történt vele.
    Most az ephorra tekintve, az gúnyosan mosolygott rá; azután Kleanthos arcára nézett, az haragban égett - e pillanatban világos volt előtte minden: az achaemenidiont ő maga itta meg.
    A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta, mint szokták azok, akik e bűvszertől ittasultak; amint kezét rátette a vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak érintése - és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni, és mindez pokolbeli kín volt ránézve.
    Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy riadt az szívén keresztül:
    - Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolc nap előtt? Ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? És végre: miből az achaemenidion?
    Agamede érzé az ellenállhatatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre feleletet adni, nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívében ellenállt, még küzdött - a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.
    És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.
    Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem vallanak semmi bűvitaltól.
    Az achaemenidion titka vele együtt szállt a sírba.