Az új Árnyék című gépírásos kézirat Tolkien szándéka szerint A Gyűrűk Ura folytatása lett volna ám néhány oldal után félbehagyta. Arról szólt volna, hogy a Gonosz erői visszatérnek Középföldére. (Vö. Carpenter, Humphrey: J. R. R. Tolkien élete. Az ember a mű mögött. Ciceró, Budapest, 2001. 214. o.)

Ez a mese Eldarionnak, Elessar fiának a napjaiban kezdődik, akiről a históriáknak sok mondanivalójuk van. Százöt esztendő telt el a Sötét Torony leomlása óta, és Gondor népének túlnyomó többsége mostanában kevés figyelmet fordított annak a kornak a történetére, noha még életben voltak néhányan, akik emlékezni tudtak a Gyűrűháborúra, akár egy árnyékra zsenge gyermekkoruk fölött. Ezek egyike volt a vén Borlas Pen-arduinból. Beregondnak volt ő a kisebbik fia, az első kapitánynak Faramir herceg gárdájából, aki urával együtt elköltözött a Városból az Emyn Arnenhez.
   — Valóban mélyre nyúlnak a Gonosz gyökerei — mondotta Borlas —, és erős bennük a fekete nedv. Az a fa sohasem irtható ki. Vágják bár ki az emberek amilyen gyakran csak tudják, újra fel fogja furakodtatni a hajtásait, amint amazok félrefordulnak. Még a Ledöntés Ünnepén sem lenne szabad, hogy a fejsze a falra függesztve pihenjen!
   — Nyilván úgy gondolod, hogy bölcs szavakat szólsz — mondotta Saelon.— Kitalálom a hangodban rezgő mélabúból, és abból, ahogy a fejed bólintgat. De hát miről is van szó? A te életerőd, úgy látszik, egy koros férfi számára elegendő még, aki mostanában nem megy el messze idegenbe. Hol találtál hajtást, amely a te sötét fádon növekszik? A saját kertedben?
   Borlas fölnézett, és ahogy szúrósan rápillantott Saelonra, hirtelen kíváncsi lett, hogy vajon ennek a fiatalembernek, aki általában vidám, és amit mond, gyakran félig-meddig gúnyolódás, több van-e a fejében, mint amennyi az arcán megjelenik. Borlasnak nem állt szándékában, hogy megnyissa előtte a szívét, de miután gondolatban súlyos teher nehezedett rá, kimondta hangosan — inkább önmagának, mint a társának. Saelon nem viszonozta a pillantását. Csendesen hümmögött, miközben sípot faragott zöld fűzből egy éles körömvágó késsel.
   A két férfi egy lugasban üldögélt, közel az Anduin meredek keleti partjához, ahol az nagyjából Arnen hegyeinek a lábainál folyt. Valójában Borlas kertjében voltak, és fölöttük, a fákon keresztül, a hegy nyugat felé néző lejtőjén látni lehetett az ő kicsiny, szürke kőből épült házát. Borlas rátekintett a folyóra és a júniusi lombjaikban pompázó fákra, azután messzire el a késő délután ragyogása alatt, a Város tornyai felé.
   — Nem, nem az én kertemben — mondotta mélyen elgondolkodva.
   — Akkor miért vagy olyan aggodalmas? — kérdezte Saelon. — Ha egy embernek van egy tetszetős kertje erős falakkal, hát van annyija, amennyit bármelyik ember képes igazgatni a maga gyönyörűségére. — Szünetet tartott. — Mindaddig, ameddig megőrzi magában az élet erejét — tette hozzá. — Ha az cserben hagy, mire jó az aggodalom bármely kisebb betegség miatt? Merthogy akkor végül hamarosan el kell hagynia a kertjét, és másoknak kell a gyomlálás után látniuk.
   Borlas sóhajtott, de nem válaszolt, és Saelon folytatta:
   — Persze vannak némelyek, akik sosem lesznek elégedettek, és életük végéig aggasztják a szívüket szomszédaik miatt, a Város miatt, a Birodalom miatt és az egész széles világ miatt. Te ezek egyike vagy, Borlas gazda, és mindig is az voltál, amióta csak megismertelek kisfiú koromban, amikor elcsíptél a gyümölcsösödben. Még akkor sem voltál hajlandó arra, hogy ne keresd a bajt: ijessz el engem egy veréssel vagy erősítsd meg a kerítéseket. Nem. El voltál keseredve, és jobbá akartál tenni engem. Bevittél a házadba, és megleckéztettél. Jól emlékszem rá. „Ork-tett!” — mondtad sokszor. „Ellopni a jó gyümölcsöt, nos, úgy vélem, ez nem rosszabb a kisfiúk tetténél, ha éhesek, vagy ha az apjuk túl elnéző. De lecibálni az éretlen almát, hogy összeroncsold vagy elhajigáld! Ez ork-tett! Hogy jutottál arra, hogy ilyen dolgot művelj, siheder?”
   Ork-tett! Ez felbosszantott, Borlas gazda, és túl büszke voltam ahhoz, hogy válaszoljak, bár szívem szerint gyermeki szavakkal ezt mondottam volna: „Ha az rossz, hogy egy fiú ellop egy almát azért, hogy megegye, akkor az is rossz, ha ellop egyet, hogy játsszék vele. De nem rosszabb. Ne beszélj nekem ork-tettről, mert mutathatok neked egy s más olyasmit!”
   Ez hiba volt, Borlas gazda! Mert én hallottam meséket az orkokról és arról, miket művelnek, de mindaddig nem érdekeltek. Te fordítottad feléjük a figyelmemet. Kinőttem a piti tolvajlásokból (az én apám nem volt túl elnéző!), de nem feledtem el az orkokat. Kezdtem gyűlölséget érezni és a bosszú édességére gondolni. Orkosdit játszottunk, én és a cimboráim, és néha azt gondoltam: „Gyűjtsem össze a bandámat, menjünk, és vágjuk ki a fáit? Akkor azt fogja hinni, hogy az orkok tényleg visszatértek!” De ez régen volt — fejezte be Saelon mosolyogva.
   Borlas felrezzent. Hiszen ő most nem is bizalmas közléseket ad, hanem kapja őket! És volt valami nyugtalanító a fiatalember hangszínében, valami, ami őt kíváncsivá tette, hogy mélyen lent, oly mélyen, mint a sötét fa gyökerei, nem éldegél-e ott még mindig a gyermekkori neheztelés. Igen, még Saelon szívében is, tulajdon fia barátjáéban és azon fiatalemberében, aki az utolsó pár év folyamán a legtöbb kedvességet mutatta őiránta magányosságában. Mindenesetre úgy döntött, nem mond el neki többet a maga gondolataiból.
   — Sajna! — mondotta — mindannyian követünk el hibákat. Nem állítom én, fiatalember, hogy lenne bennem bölcsesség, kivéve, úgy lehet, azt a keveset, amelyet az esztendők elteltével gyűjt össze az ember. Amelyből elég jól tudom a szomorú igazságot, hogy azok, akik jót akarnak, több kárt okozhatnak, mint azok, akik hagyják, hogy a dolgok legyenek, ahogy vannak. Most sajnálom, amit mondtam, ha az gyűlöletet vert föl a szívedben. Bár még mindig úgy gondolom, hogy jogos volt: meglehet, korai, és mégis igaz. Bizonyára még egy kisfiúnak is meg kell értenie, hogy a gyümölcs, az gyümölcs, és mindaddig nem érte el a léte teljességét, amíg érett nem lesz; így hát éretlen állapotban rossz célra használni rosszabb cselekedetet is jelent annak az embernek a megrablásánál, aki gondozta: az ilyen tett a természetet rabolja meg, meggátol valami jót a beteljesülésben. Azok, akik így tesznek, az erejüket élvezik, mindazzal együtt, ami helytelen, a penésszel, az üszöggel és a rossz szelekkel. És ez volt az orkok szokása.
   — És az emberek szokása is — mondotta Saelon. — Nem! Nem csak a vadembereket értem, vagy azokat, akik „az Árnyékban nőttek fel”, ahogy mondják. Valamennyi embert értem. Én most már nem használnám rossz célra a zöld gyümölcsöt, de csak mert semmi hasznom többé az éretlen almákból, nem a te fennkölt okaid miatt, Borlas gazda! A te okaidat valójában olyan poshadtnak gondolom, mint egy almát, amely sokáig állt a raktárban. A fák számára az emberek mind orkok. Megfontolja az ember egy fa élettörténetének a beteljesülését, mielőtt kivágja? Bármilyen célból: hogy a helyén szánthasson, hogy a testét gerendául vagy tüzelőül használhassa, vagy pusztán hogy a kilátást megnyissa? Ha a fák lennének a bírák, vajon az orkok fölé helyeznék-e az embert, avagy, igazából, vajon legalább a penész és az üszög fölé? Mennyivel van több joga az embernek, kérdezhetnék, hogy az ő nedveikből táplálkozzék, mint a penésznek?
   — Egy ember — mondotta Borlas —, aki gondozza a fát, és őrzi a penésztől meg sok más ellenségétől, nem úgy cselekszik, mint egy ork vagy az üszög. Ha megeszi a gyümölcsét, nem jogtalanul cselekszi ezt. Mert amaz bőségesebben terem gyümölcsöt, mint ahogy a saját céljaira szüksége van rá; a fajtájából következik
   — Akkor hát hadd egye meg a gyümölcsöt, avagy hadd játsszék vele! — mondotta Saelon. — De én pusztításról beszéltem: kivágásról vagy égetésről; és mi jogon tesz az ember ilyesmit a fákkal?
   — Nem. Te a fák ítéletéről beszéltél ezekben az ügyekben. De a fák nem bírák. Az Egyetlen gyermekei a gazdák. Az én ítéletemet, mint az egyikét közülük, már ismered. A világ gonoszai először nem voltak benne a nagy Dallamban, de belekerültek Melkor hangzavarai által. Az emberek nem ezekkel a hangzavarokkal jöttek; azután léptek be, mint valami újdonság, közvetlenül Eru, az egyetlen részéről, és ennélfogva az ő gyermekeinek nevezik őket, és joguk van, hogy használják mindazt, ami a Dallamban benne volt, a maguk javára — méltányosan, nem gőgösen és felelőtlenül, hanem tisztelettel.
   Amennyiben egy erdőlakó legkisebb gyermeke érzi a tél hidegét, a legbüszkébb fa nem sértődik meg, ha felkínálják, hogy adja oda testét, hadd melengesse tűzzel a gyermeket. De a gyermeknek tilos játékból vagy rosszalkodásból megrongálnia a fát, lehasítania a kérgét vagy letörnie az ágait. És egy jó gazda, ha teheti, először halott rönköt fog használni vagy egy öreg fát; nem fog kidöntetni egy fiatal fát, és nem fogja otthagyni, hogy rohadjon, amire nincs különb oka, mint a maga gyönyörűsége a fejsze-játékban. Ez orkhoz illő.
   De éppúgy, ahogy mondtam: a Gonosz gyökerei mélyen fekszenek, és messze kívülről jön a méreg, amely bennünk munkál, úgyhogy sokan tesznek ilyesmiket — időnként, és akkor valóban olyanná válnak, mint Melkor szolgái. Az orkok azonban minden időkben ilyesmiket tettek: gyönyörűséggel károsítottak meg mindent, ami képes volt eltűrni; és csak az erejük hiánya tartotta őket vissza, nem a körültekintés vagy az irgalom. De eleget beszéltünk erről.
   — Miért! — mondotta Saelon. — Éppen csak elkezdtük. Nem a gyümölcsösöd volt az, nem is az almáid, nem is én, amire gondoltál, amikor a sötét fa újbóli felemelkedéséről beszéltél. Hogy mire gondoltál, Borlas gazda, azt mindazonáltal ki tudom találni. Vannak szemeim, füleim és egyéb érzékeim, gazda! — Hangja alászállt, és alig volt hallható egy hirtelen, fagyos szélnek a lombok közötti mormolása felett, ahogy a nap leszállt a Mindolluin mögött. — Akkor hát hallottad a nevet? — Leheletnél alig formálta erősebbé. — Herumorét?
   Borlas meghökkenve és rettegve nézett rá. Szája reszkető beszédmozdulatokat tett, de hang nem jött ki rajta.
   — Látom, hogy hallottad — mondotta Saelon. — És úgy látszik, meglep az értesülés, hogy én is hallottam. De nem vagy jobban meglepve, mint én voltam, amikor láttam, hogy ez a név eljutott hozzád. Mert, mint mondottam, nekem éles szemem és fülem van, a tied azonban mostanában még napi használatra is homályos, és mégis képes volt kitalálni a dolgot, amelyet oly titokban tartanak, amilyen ravaszsággal csak sikerülhet.
   — Kinek a ravaszságával? — mondotta Borlas hirtelen és vadul. Szemének látása lehetett homályos, de most haraggal lángolt.
   — Miért? Azokéval, akik hallották a nevet, természetesen — válaszolta Saelon zavartalanul. — Gondor minden népéhez képest még nincsenek sokan, de a számuk nő. Nem mindenki elégedett, amióta a Nagy Király meghalt, és most már kevesebben félnek.
   — Így is sejtettem — mondotta Borlas —, és ez az a gondolat, amely megdermeszti szívemben a nyár melegségét. Mert lehet, hogy az embernek van egy kertje erős falakkal, Saelon, és mégsem talál benne békét és megelégedést. Akadnak egyes ellenségek, akiket az ilyen falak nem tartanak kívül; mert az ő kertje végül is csupán része egy őrzött birodalomnak. A birodalom falai azok, amelyekre tekintenie kell valódi védelméért. De mi a felhívás? Mit tennének? — kiáltotta, a fiatalember térdére helyezve kezét.
   — Felteszek neked előbb egy kérdést, mielőtt válaszolnék a tiédre — mondotta Saelon; és most kutatóan nézett az öregemberre. — Hogyan hallottad meg te, aki itt ülsz az Emyn Arnenen, és mostanában még a Városba is ritkán mégy be — hogy hallottad meg te ennek a névnek a suttogásait?
   Borlas lenézett a földre, és kezeit összekulcsolta két térde között. Egy ideig nem válaszolt. Végül újra felnézett; arca megkeményedett, és szeme óvatosabb volt. — Arra nem fogok válaszolni, Saelon — mondotta. — Addig nem, amíg nem tettem föl neked még egy másik kérdést. Először mondd meg nekem — mondotta lassan — egyike vagy-e azoknak, akik hallgattak a felhívásra?
   Különös mosoly lebegett a fiatalember szája körül.
   — A támadás a legjobb védekezés — felelte —, legalábbis a kapitányok így mondják nekünk; de ha mindkét oldal él e tanáccsal, abból csata lesz. Én is így fogok visszaütni neked. Nem fogok neked felelni, Borlas gazda, amíg meg nem mondod: te egyike vagy-e azoknak, akik hallgattak rá, avagy sem?
   — Hogy gondolhatod? — kiáltotta Borlas.
   — És te hogy gondolhatod? — kérdezte Saelon.
   — Ami engem illet — mondotta Borlas — nem adja meg neked minden szavam a választ?
   — De ami engem illet, mondanád — mondotta Saelon —, engem az én szavaim gyanússá tehetnek? Mert egy kisfiút, aki éretlen almákat roncsolt össze a játszótársaival, védtem az ork névtől? Vagy mert arról beszéltem, hogy a fák szenvednek az emberek kezétől? Borlas gazda, esztelen dolog egy ember szívét azokból a szavakból ítélni meg, amelyeket vita közben mondott, tekintet nélkül a te véleményedre! Azokat talán arra szánták, hogy felingereljenek téged. Meglehet, szemtelenek, de a puszta visszhangnál talán jobbak. Nem kétlem, hogy sokan azok közül, akikről beszélünk, éppoly ünnepélyes szavakat használnának, mint a tieid, és áhítattal beszélnének a Nagy Dallamról és az ilyen dolgokról — a te jelenlétedben. Nos, ki fog először válaszolni?
   — Az ifjabbnak kellene az öreg iránti udvariasságból — mondotta Borlas —, avagy egyenlőnek tekintett emberek közül az, akit először kérdeztek. Mindkettő te vagy.
   Saleon mosolygott.
   — Nagyon jól van — mondotta. — Hadd látom! Az első kérdés, amelyet föltettél, megválaszolatlan volt: mi a felhívás, mit tennének? Semmi választ nem tudsz találni a múltban, korod és tudományod ellenére? Én fiatal vagyok és kevésbé tanult. Mégis, ha igazán tudni vágyol, talán világosabbá tehetném számodra a suttogásokat.
   Fölállt. A nap leszállt a hegyek mögött; az árnyékok mélyültek. A hegyoldalon Borlas házának nyugati fala sárgállott az alkonypírban, de odalent a folyó sötét volt. A fiatalember felnézett az égre, azután le az Anduinra.
   — Ez még szép este — mondotta —, de a szél keletire vált. Ma éjjel felhők lesznek a hold előtt.
   — Nos, és aztán? — mondotta Borlas kissé dideregve, ahogy a levegő lehűlt. — Hacsak nem az volt csupán a szándékod, hogy egy öregembert figyelmeztess, igyekezzék az ajtón belülre, és óvja csontjait a fájdalomtól! — Felemelkedett, és a házához vezető ösvény felé fordult, mert úgy gondolta, hogy a fiatalember nem kíván többet mondani; de Saelon fellépett mögé, és kezét a vállára helyezte.
   — Inkább arra figyelmeztetlek, hogy sötétedés után öltözz fel jó melegen — mondotta. — Mármint ha vágyol többet tudni; mert ha igen, el fogsz jönni velem egy útra ma este. A keleti kapudnál fogok veled találkozni, a házad mögött; vagy legalábbis megmutatom azt az utat, tüstént, amint teljesen sötét lesz, és te majd jössz vagy nem, ahogy akarod. Én feketébe leszek öltözve, és bárki, aki velem jön, ugyanúgy kell, hogy öltözzék. Most ég veled, Borlas gazda! Tarts tanácsot magaddal, amíg tart a világosság!
   Ezzel Saelon meghajolt és elfordult, végighaladva egy másik ösvényen, amely a meredek part pereme mellett futott el észak felé, az apja házához. Eltűnt egy kanyarban, miközben utolsó szavai még egyre visszhangoztak Borlas fülében.
   Némi idővel azután, hogy Saelon elment, Borlas még egyre állt eltakarva szemét és nekitámasztva szemöldökét egy fa hűs kérgének az ösvény mögött. Ahogy állt, visszakeresett elméjébe, hogy rájöjjön, miként kezdődött ez a különös és riasztó beszélgetés. Hogy mit csinál majd sötétedés után, még nem fontolta meg.
   Már tavasz óta egyfolytában nem volt jó hangulatban, bár testileg elég jól a korához képest, amely kevésbé volt terhes számára, mint a magányosság. Amióta a fia, Berelach áprilisban ismét elment — a Hajókon szolgált, és most leginkább Pelargir mellett élt, ahová a szolgálat kötötte —, Saelon a legfigyelmesebb volt, amikor csak otthon volt. Újabban sokat járkált messze földeken. Borlas nem volt bizonyos a foglalkozása felől, bár azt megértette, hogy egyéb érdekeltségek mellett fával kereskedik. Az egész királyságból hozott híreket öreg barátjának. Avagy barátja öreg apjának; mert Berelach egy időben állandó cimborája volt, bár úgy látszott, mostanában ritkán találkoztak.
   — Igen, ez volt az — mondotta Borlas magának. — Pelargirról beszéltem Saelonnak, Berelachot idézve. Volt ott valami kis nyugtalanság lent, az Ethirnél: néhány hajós eltűnt, és a flotta néhány bárkája is. Semmi komoly, Berelach szerint.
   „A béke elbágyasztja a dolgokat” — emlékszem, ezt mondta, egy altiszt hangján. „Nos, a maguk dolgában mentek el, felteszem — talán a barátaikhoz a nyugati kikötők valamelyikében — engedély nélkül és kormányos nélkül, és vízbe fúltak. Úgy kell nekik! Manapság túl kevés igazi tengerészünk van. A hal több hasznot hajt. De legalább mindenki tudja, hogy a nyugati partok nem biztonságosak a képzetlenek számára.
   Ez volt minden. De beszéltem róla Saelonnak, és megkérdeztem, hallott-e róla bármit is lent, délen. „Igen”, mondta, „hallottam. A hivatalos nézet keveseket elégített ki. Azok az emberek nem voltak képzetlenek: halászok fiai voltak. És hosszú ideje a partoktól távol sem volt vihar.”
   Ahogy meghallotta, hogy Saelon ezt mondja, Borlas hirtelen más szóbeszédekre is ráemlékezett, a szóbeszédekre, amelyekről Othrondir beszélt. ő volt az, aki az „üszög” szót használta. És aztán, félig önmagának, Borlas hangosan beszélni kezdett a Sötét Fáról.
   Felfedte szemét, és a fa formás törzsét, amelyen támaszkodott volt, megcirógatta felnézve annak árnyas lombjaira szemközt a tiszta, haloványuló éggel. Egy csillag csillant át az ágak között. Lassan ismét beszélt, mintha csak a fához.
   — Nos, mi most a teendő? Saelon nyilván benne van. De nyilvánvaló ez? A gúny hangja volt a szavaiban és az Emberek elrendelt életének a lenézése. Nem akaródzott válaszolnia egy egyenes kérdésre. A fekete ruhák! És mégis — miért hív engem, hogy menjek vele? Nem azért, hogy az öreg Borlast megtérítse! Hasztalan. Hasztalan megpróbálni: senki nem remélheti, hogy meggyőzhet egy embert, aki emlékszik a hajdani Gonoszra, bármilyen messzi távolból is. Hasztalan, ha van is, akit sikerült: az öreg Borlas soha többé nem lesz bábu senki kezén! Saelon megpróbálhatta eljátszani a nyomozót, arra törekedve, hogy meglelje, mi van a sugdolózás mögött. A fekete lehet álöltözet vagy segédeszköz az éjszakai lopakodáshoz. De másfelől mit tudhatnék én segíteni bármiféle titokban vagy veszedelmes megbízatásban? Jobban tenném, ha kitérnék az útból.
   Ezzel egyidőben egy hideg gondolat érintette meg Borlas szívét. Kitérni az útból — ez volt az? Hogy elcsalnák őt valami helyre, ahol eltűnhetne, akár a Hajósok? A meghívás, hogy menjen Saelonnal, csak az után került átadásra, hogy megrémítették őt annak felfedésével: tud a suttogásokról — hallotta már a nevet. És kinyilvánította ellenségességét.
   Ez a gondolat elhatározásra juttatta Borlast, és ő tudta, most el van szánva, hogy ott álljon a kapunál feketébe öltözötten az éj első sötétjekor. Kihívást kapott, és elfogadta. Nekicsapta tenyerét a fának.
   — Még nem vagyok kiszáradt kóró, Neldor — mondotta —, de nincs már olyan messze
   a halálom, hogy sok jó évet veszíthetnék, ha elhibázom a dobást!
   Kiegyenesítette hátát, felemelte fejét, s felsétált az ösvényig, lassan, de szilárd léptekkel. Éppen amint átlépte a küszöböt, elméjébe hasított a gondolat:
   — Talán ebből a célból őriztek meg ilyen sokáig: hogy egyvalaki még éljen, szellemileg egészségesen, aki emlékszik, mi zajlott a Nagy Béke előtt. A szimat emlékezete hosszú. Úgy gondolom, még meg tudnám szimatolni az öreg Gonoszt, és rá tudnék ismerni, mi az.
   A veranda alatti ajtó nyitva volt; de mögötte a ház csak úgy sötétlett. Egy sem mutatkozott ott az este megszokott hangjai közül, csak valami puha csönd, valami halott csönd. ő belépett, kissé csodálkozva. Megállt a szűk folyosón, mely körbefutott a ház körül, és mintha beburkolta volna a sötétség: az odakinti világ alkonyatából egy villanás sem maradt ott. Hirtelen megszimatolta, vagy úgy tűnt neki, noha úgy jött, mintha belülről érne kifelé, az érzékekhez: megszimatolta az öreg Gonoszt, és ráismert, mi az.

Uhrman Iván fordítása